Valaki börtönben. Fekete János embert ölt, Fekete János — gyilkos. Öt évi fegyház. Néhány ember, aki a reggeli kávé mellé olvassa, talán észreveszi, hogy ez is történt. Tragédia? Fekete Jánosnak talán, de kint az ujságtömegnek, a börtönőrnek, Fekete János falujának — egyetlen egy mozdulat: felfigyelni, megtárgyalni, kulcsot fordítani, elfelejteni. UJ. év múlva Fekete János a kocsmaasztalnál ül: börtönt mesél. Öt év múlva Fekete János szótlanul lépked az ökrök mellett. Ki érti? Gyilkos, öt év, részvét, igazság: kívülről nézve így gyúlnak az emberfigura körül az útmutató táblák. Nézni, ha tetszik, ha unalmas, ha ép az utamba kerül, ha megmondják: ez az az ember. Nézni az idegent, az érdekes és remegtető életbábot és hisztérikus görcsben áradozni: tragédia. Szokták. Idegen nézi az idegent. Ismerős részvét — magam felé.

Valaki börtönben. Riporterek fülelnek, kíváncsi közönség ágaskodik. A sarkon meglódul a rikancs hangja, zsúron, bálon, teán, sétán, vasúton és óceánjárón két, három, tiz ember összehajol. Egy név: Wilde. Gúnyosan vagy régi szeretettel: Oscar. Valaki börtönben. Régen, évtizedekkel előbb. Most is és mindig: mert az írás szent, a szó örökké tartó:

De profundis.

Valaki börtönben. Sokan nézik, hallják, tudják. Tehát :

tragédia.

* * *

De profundis. Amit ily név alatt ismerünk, amit ily név alatt szerettünk, az — töredék Harmadrésze egy teljes írásnak, egy hosszú levélnek. A teljes cim: Epistola in carcere et vinculis. Levél: Bosie-nak. Lord Alfred Douglas-nek. Az örökösök engedelmével most jelent meg — pofon Angliának — először németül, a Wüde tolmács: Max Meyerfeld kiadásában. Szenzáció! De a kéjgyilkosságok idejét éljük: a szenzáció elmarad. Es sok minden elmarad. Sok minden, amit a De profundis adott, sok minden, amit az Epistola most elvett.

De profundis. Egy pillanatig úgy éreztük: evangélium. Es irott nagyszerűségében: még ma is az. A polgári cirkusz bohém és lényeges pojácái: a Korlátok és Kalácsok kiebrudaltjai és a cirkuszba belépő fáradt századvégi gyerekutódok — mindnyájan egy pillanatra megtérő bűnösök — szépség ördögjátékai után, szépség hamvazószerdás evangéliumát szürcsöltük: alázat és szomorúság ...Szivig síró pojácák, abszinth és nő mellett, alsós és üres revolver mellett: De profundis. Behunyt szemmel, kávéházban, holdkóros andalgásnál, kenyér és mozdulás nélküli napokon — őszintén, beképzelve, naiv cinizmussal bizonykodón, kapaszkodón: él, létezik mindenek dacára a szomorúság szépsége. Valahol utolsó menedék: jób-alázat keserű édessége . . .

Aztán:

De profundis: — tépett szívvel, lékelt aggyal, kifordult belekkel, orditó, vacogó, kékülő ajakkal, ökölbe szorult gyílokkézzel, égfelé ugró utolsó tiltakozással, sárbahanyatló buta alázattal. Állatéletre, vadaskertbe, mészárszékre hajszolt lélekvetélő emberek. Milliók börtönben. A gázfelhők elnyelték a szomorúság alázatszépségét, a lángvetők felperzselték az imádságos szépségm sét.

Milliók börtönben. Millió hang: sikoly, hörgés, kin szomorúság, őrület. De millió börtönőr felel: korbácsalázat, szolgakényelem, gépalázat. Egyformán: fegyencek, egvformán börtönőrök — emberek. A bődült hangú földrengés mögött: csend. Tömegsírok, tébolydák, házak, népek, testvérek, embeiek börtöncsendje: De profundis.

És senki sem mozdul. Kettős posztok mindenütt. (Egy külső és egy belső: mi magunk.) A börtönajtók erősek. Csönd. (De az ökölben — tett és a varasban — akarat.)

* * #

Hiába Goethe mottója: „Ein Buch, das grosse Wirkung gehabt, kann eigentlich gar nicht mehr beurteilt werden”- Hiába. Ez sem segit. A könyvnél több és erősebb az élet. A könyvet széttépi a hirtelenjött itéletvihar. Mert halálbarázdás arc nézi: a viharpaskolt, megpörkölődött ember. És viharujjak, égő kezek nyúlnak vissza a múltba. Jaj, hétpróbás legyen a kin, ha társulni akar, jaj, vállalásos, golgothás szenvedés legyen a könyv, ha élet akar lenni. Véres kezek nyúlnak szépségbölcsöző uijak felé. Jaj, igaz legyen, élet legyen a szépség, ha találkozás, kinyilat koztatás akar lenni: döbbentés első varázspillanatai után, egyszerűen: társ, útmutató kézfogás. Ember.

* * *

Valaki börtönben. Lunch, diner, felfokozott narcissosélet után — C. 33. Daróc és két évi Ami volt: a narcissosélet könyörtelen hősi gyönyörűsége — jogosan, joglalanúl — pofot kapott: fegyencpiszkot, vaktükröt. Minden régi csillogó sziporkázó szó és szin — kámzsát ölt. Alázat kéjes szomorúsága szépséget csihol: mélységek előcsalt hangjait, művészettel megközelitett lehetetlenségeit :

Narcissos és Jézus lalálkoz´sa.

Profán evangélium. Mindenkié. Nyilt levél: vallomás. Gyilkos és méregkeverő is Írhatja a lényeget. Csak vallomás ajándékoz őszinteséget: igazságot és ad felmentést, mutatja az utat, keresi a testvért: a jobb, a tisztább, a szenvedtebb, megértőbb, megbocsátó embert.

Tudtuk és most nyiltan tudjuk a cimet és az elhagyott részeket: Bosie... És vaktükör mögött, mélységek szakadékai mögött felvillan a perditás fehér test.

Epistola: — a démoni fehér test narcissosi ünnepet rendez: jézuslidérces narcissosi játékot: — De profundis. — Vád, tagadás, elfordulás, bélyegsütés, jóbi hamuhintés... de a következő pillanatban az elérhetetlen narcissosi csók.kéje: vad hörgő megbocsátás, uj tapadások pokoli árnya... Égő, lázas hideg betűk csodafokozása: szavak, irodalom maximuma. Költészet. De a fehéren sistergő fekete miseszavak után — tintás kegyetlen szerződés fekszik előttünk. Narcissos — emberszerződése.

Ami a fontos, az a vallomás próbája. A meglátás valóságának a bátorsága. A vizió megteremtése. — A szegények, a perditák és bűnösök szentje: Ch. L. Philippe — ifjú éveiben, árva életbörtönében Krisztust hivja és hivása: vállalás. Evangélium. Franz Marc az embermészárszéken a kreatúra állathördülését borzongja és utolsó jósággal, meneküléssel hajlik otthoni állatkái felé. Levelei egy gigantikus életmű szelid lankái: őzek, nyulak, kutyák. Döglődő állatüzenetek könnyei otthonáról. A jóság, a nyomor, kisemmizettség marc-i inkarnációi: állatok — az utolsó pillanatban is az egylényeget bizonykodjak : emberség akarását. Es a széttépett testből felszabadultan, dicsőülten száguld világgá a kék lovas. A mészárszék éleibenmaradoítjai: Barbusse, Unruh, igaz. De profundist irtak. A „Tüz” az „Opfergang” egy életmű kezdőlépései. Toller a börtönből hitet küld, akaratot és a bilincses élet némaságából kitáníorgó Hinkemann öklöket mozdit, sziveket kongat. Karl Liebknecht a börtönlevelek után — De profundis, nélkül — vállalja az uj Golgothát: az örök keresztrefesziíést. Es a világirodalom legemberibb cellasorai: az asszonytestvér Rosa Luxemburg emberanyás egyszerűségei — mind egyet akarnak. Célt: embervállaiást mindenekfelett. Nyomorszüntetést, szenvedéskisebbitést, életszépitést : embert. Embermegváltás jézustettét.

Ami a fontos, az a vallomás, a szó próbája.

Ami Wilde De profundisa után jön : az a kikerülhetetlen megtagadás- Ami ulánna jött : az a vállalás és tagadás kicsinyes szomorú harca. Az eredmény : embertörpülés. Egy akaratnélküli báb talajkapaszkodó tántorgása. És előttünk az igazság : Wilde — az örök narcissosi csók. Mindegy, hogy ki. Egyszer : Bosie, egyszer : sötétben, börtönben : Krisztus. A csókakarás pillanatában igaz mindegyik. A börtön után, a vád, a megtagadás után — Bosie-Narcissos újra felülkerekedett. De a pogány marcissosi csók már meg van fertőzve : jézusürmök keserítik a kéjt. Most kellett volna a vallomás, most az Epistola : az élet valóságán az igazság, a tehetetlenség, az akaratlanság beismerése : ez vagyokDorian Gray és a De profundis szintézise elmaradt. Narcissos és Jézus sohasem találkoztak. Költő és ember külön utakon...Párhuzamosan, egymás mellett futón, egymással szembe tántorgón, egymást keresztezőn. Két idegen. Külön-külön : szavak maximuma — költészet mámoros csqdajátéka és egy gazdag, szép, nyomorult árva élet tántorgása. Örök tagadás, örök találkoznivágyás, de a narcissosi csók esküdtje nem talál megváltó csókot.

Tisztaitéletü keserű órában, egyszer, egyetlenegyszer megszólalt az igazi vallomás. Baráti feljegyzés őrzi : Frank Harris Wilde könyve * ez az egyetlen könyv, mely baráti részről Ítélni mer, az egyetlen Wilde emlékezés, melyet érdemes elolvasni, mely több mint emlékezés, több mint életrajz, mert titkok egyszerűségét adja és éles fénnyel világit a De profundis mögé. És ezért : az Epistola és Harris könyve szétválaszthatatlan olvasmányok. — A „második morális bukás” után Harris a börtönszavak vállalására ingerli Wilde-ot. íme Wilde szomorúbágyadt felelete :

„Igazad van és még sincs igazad. Én arra születtem, hogy

* Frank Harris : Oscar Wilde. Eine Lebensbeichte. (S. Fischer Berlin. 1924.465 1. B, Shaw utószavával.) az élet örömeit és gyönyörűségeit, ennek a csodavilágnak minden szépséges kéjét daloljam, de emberek jöttek és letiportak, kínpadra vonszoltak és akkor megismertem a fájdalmat és a részvé;et. Az örömöt most már nem rikolthatom tiszta szívből, mert már ismerem a szenvedést, pedig én nem vagyok arra teremtve, hogy a szenvedést énekeljem. Utálom a szenvedést. Szerelmet akarok énekelni : örömöt, boldogságot. Szivemen csak öröm kopogtathat: életszépség, kéj és szerelem. Én, csak én zenghetem a napisten Apolló énekét — és az emberek ime arra akarnak kényszeríteni, hogy a kinzott Marsyas énekét daloljam.”

* * *

Apollo, Marsyas, Narcissos ...Játék. Isteni játék. Költészet.

Wilde költő volt. Néha : nagy költő. Hiába. Ez a sok, ez az isteni, ma — kevés. A játékos, cifra, gőgös álarc alatt — a geny felfakadt. Végtelen nagyra fokozódott a valóság : a csók, a ruha, a kenyér nincstelensége. Tömegmozgás, tömegököl, tömegkórus üvölti, jajongja, őrjöngi az élet máshangját. Néha holtpont, embervajudás. Aztán újra hallani, érezni : a vagy-vagy mozgás ritmusát. Küzdelem. Múlt és jövő. Uj bizonyosság, régi csalatás. Rongyok és selymek véres szinütközése. Sziv és ököl, bilincs és diadém kaotikus hegy- és völgyhullámzása. Egy egész világ. Egyformán mindenütt: előre vagy hátralendülés. Halál uzsoranapjai és teremtés első órái. Kövesedett szent formák szipolyozó törvényélete és törvénytelen fürge spermafonalak lidérces összevisszasága. Köd.

Mit akar itt a költő tükörrel, csücsöritett szájjal, nehézborok, omlósselymek és ópiummérgek játékával? Mit misékkel? Fekete és fehér és biborízzó kéjekkel ? — Hol a szó, a rendező, formáló, uj emberiségei íeremfő, jó uaíósdgoí kristályosító hang ? Az intés, a mozdulás, a megváltó tett. A testvéristen, kit mindenki megért. Az emberi hang: a „legyen és lön”, ami mindenkié. A kenyér, a ruha, csók, napfény és öröm. Hol az élet, mely mindenkié? Hol a föld, mely mindenkié ? Hol a teremtő, aki akarja, ki szavával, tettével megteremti ? Hol a mozdulat, mely ölekbe, csókokba ejti, hol a szemnyitás, mely megmutatja, hol a kéz, mely segiti, védi, hol a láb, mely járni tanítja?

Mondhatná valaki : igy könnyű itélni. Mondhatná valaki : ma könnyű itélni.

Könnyű. Éhesen, rongyosan, kisemmizetten: csodakönnyü. Tiszta szem, tiszta szó. Peheiyfinom látások, hajszálitéletek : átfogó végtelen és igaz egyformaság. Egy egész világ. Egy óriási börtön. A börtönigazság egyenlítő nivója. Csodaerővel bennünk, közöttünk az örök törvény, az örök parancs, a felelős szabadság öntudata: a pusztára, meztelenre vetkőztetett ember.

Ember, ki fenyegető, vad, ismeretlen horizontok elé lép és akarja a jó folytatást, a jövőt, a következő percet és tovább: az első perc megváltó életegyszerüségét — minden percben. A megtalált életet — minden életben. És jó és barbáröröm az életgesztus : fenyegető, ismeretlen horizontok elé lépni és hajnalt akarni, vad, ijesztő szinek mögött, sárkányvér émelygése után — piros napfényesen nevetőn a tükröt. A vágy és valóság találkozó csókját : az életet. A csodaegyszerü Narcissost : az embert — mindenkiben, mindenkinek.

De ez : így állni, várni, akarni, vállalni, ez — bátorság. Gyémántégés : mártírhalál — talán. Húspörkölés, őrlő idegpöngetés, Dózsakínzás. Felőrlődés, elporladás — gyönyörakarás nélkül : szétszórt hamu, termékenyítő trágya. Szétszórt ige, szétszórt akarat, eretnek törvénytelen férfimag. Névtelenül, póz nélkül. Semmi, valami, senki, valaki. Emberi hang, emberi tett.

Nem — elfelejtkezés, halószobás végtelenség, tragédiás mámorlobogás — a magam gyönyörűségére. Nem elmerülés — álom fantázia és perditás valóság kéjhullámaiba és petyhüdt felmerülés : másoknak mesélni a magam narcissosi felgyúlását : életkirály pózos, szegény istenjátékát, kozmoszkapaszkodását.

*  *

Életkirály kozmikus játéka ; Narcissosirodalom. Szavak és szépségek. Irodalom és szent művészet. Gőgös mozdulatlanság alázatgikszerekkel. Mesterségesen fokozott magasba hajtott görcsenergiák : színorgiák és szókéjek. De a görögtűzes fellobbanás után : áruló bűz. Az ellobbanás után árnyak húzódnak, huhogó felszabadult lidércek : „fátum”, „sors”, „tragédia”, „tehetetlenség”, „semmi”. És az árnyék — görögtűzek, nárcissosünnepek uzsorakamata — a végzetes egyárnyék itt marad, megmarad. Végigekéi a földön, sáncot húz. És fejek kókadnak, kezek hullnak. Csak lidércek kergetőznek. A beteg hit, az uzsorakamat egyre hullámzik, boszorkányszombatok erősitik : az ember tán nem is volt soha, talán nem is lesz soha.

Embertelenség jelzőlámpásai: dekadencia, tragédia, halál. Boszorkányszombatok erősitik, narcissosmisék szépítik... Ópiumálmok csendje : veszett boldogság. Szentségtelen, durva kezek, disszonáns hangok ne zavarják.

Azért is, mégis : — világot, vihart, próbát. Napfényt : emberkisebbitő, embervacogtató boszorkányszombatok kisértetüző tömjénét. Koturnusztragédiákkal, betegmámor misékkel, narcissos irodalommal szembe a fergeteget : az öklös, napfényizzó uj embert. Élményét, irtózását, sikolyos ébredését. Megtalált hitét, egészsége akaratát, sziklanehéz tettét. — És a világváltoztató, embertvállaló aktivitással szemben, melynek célja : kirántani a talajt minden tragédiák alól — a Wilde-Bosie-tragédia egyszerre összezsugorodik. Hiába a szépszavak nagyszerűsége, a toll csodamunkája: gerinc nélkül, vallalásos emberség nélkül a De profundis égfelé törő börtöngotikája — összeomlik.

Marad a tanulság, az igazság :

Irodalomnál — többet! Lényeget. Életet. Embert.