Hogy az oroszok többek közt a színjátszás terén is mily forradalmi újításokkal lepték meg a világot, az közismert. Hogy Tairov és még inkább Meyerhold mélyen a lényeget érintő játéktechnikai átalakitásaikkal (melyek a díszletezéstől a maszkirozásig, a hanghordozáslól a gesztusok mikéntjéig terjednek ki) mennyire más alapokra fektették a mai, immáron a múlténak tekinthető színjátszást, a hírlapok hasábjairól is eléggé ismert tények.

Mindez azonban végeredményében a régi keretek között mozog. Hivatásos színészek, zárt színpadon, páholyok előtt, külön e célra beoktatott, egyes szereplők.

Ami e téren valóban új, ami tényleg forradalmi, azt a színpadon kivül állók csinálták. Pedagógusok, politikusok vagy mások, mindegy. A színpad szempontjából: laikusok. S itt két jelentős eredményt tudnak felmutatni az oroszok. Az egyik a szavalókórus, a másik a szabadszinpad.

Mindkettőnek forradalmi alaptendenciája van. Nem is csoda. Ahol a forradalom oly sok parlagon heverő őserőt szabadit fel, ott ezek az erők szülőanyjuk, a forradalom iránt érzett hálájuk kinyilatkoztatásaképen intenziven fognak vele foglalkozni. Az ő dicsőítésére és mindenekfelett valóságára lesznek hangolva. Különösen az első időkben. De meg a vezetőkörök éreztetik is e politikai izű ténykedésüket. Mellékes. Egy uj fajtájú, egy uj hangú, uj keretek közt mozgó művészet csiráit hordják magukban, melyek méltán lesznek hivatva a régit pótolni.

A szavalókórusok vagy ahogy Glücksmann, a düsseldorfi színház művésze őket nevezi : az „emberorgonák” több (30—50—100) emberből állanak. Gyermekek, ifjak, felnőttek, asszonyok, férfiak vegyesen. Bennük, ha kell felsír az ember, felbőg a vihar, szólnak a harangok, fúj a szél, temet a természet, dalol a madár, éled az élet, zeng az ég, nevet a gyermek s minden ami megragad, megfog vagy öklöt emel vagy munkára serdit vagy könnyekre fakaszt... minden, minden benne van ebben a melodikus ezer árnyalatú hangszerben.

Hol van ennél tökéletesebb zene? Mi képes egy ily sokmódulációju, egy ember (a dirigens) által vezetett csodahangszert pótolni ?

Mialatt e sorok irója Oroszországban tartózkodott, ezek az orgonák csak politikára voltak berendezve. De ott aztán csodát müveltek. A hallgatóságot minden alkalommal fascinálták. Zenéjükkel mindenkor a legprecízebb muzsikai élményt is nyújtották s hézagos nyelvtudás mellett is kifejezők és érthetők voltak.

A szabadszinpadok nemcsak olyan értelemben szabadok, hogy rendszerint a szabad ég alatt folynak le, hanem annyiban is, hogy rajtuk bárki szerepelhet. Tömegjelenetek ezek, ahol a rendező csak pár szóval ad egyszerű utasításokat a szereplőknek. Itt még jobban előtérbe kerül a forradalmi tendencia. Agitációs hatásuknak mindenkor meg van a kellő eredménye. A nézők százai jelentkeznek szereplésre s telve enthuziazmuszal játszák le egyszerű, az egész keretén belül mégis fontos szerepüket. Előadják például a munka harcát a lökével. A munkát fehér, a tőkét feketeruhás szereplők érzékeltetik. A fehérek vannak természetesen túlsúlyban. A feketék korbáccsal a kezükben felügyelik a fehérek munkáját. A fehérek dolgoznak, verejtékeznek, nehezen élnek, keveset szórakoznak és silányan esznek. A munkát a legváltozatosabb formában mindennemű ipar- és foglalkozási-ág egyszerű mozdulatokkal való jelzése teszi érzékelhetővé. Gyalulnak, kötelet fonnak, ásnak, kapálnak, hegyet robbantanak, vízben eveznek, stb., stb.

Közben szól a korbács is. Itt, ott. Majd gyakrabban. A fehérek összesúgnak. Előkerülnek az agitátorok. Ha jön a korbács, szétszaladnak. De nemsokára már annyian csoportosultak, hogy nem ijednek meg a korbácstól. Kérnek. A korbács könyörtelen. Tehát követelnek s elkergetik a korbácsosokat.

Primitiv dolgok ezek s mégis az előadási forma s a laikusok szereplési lehetősége tekintetében újszerűen hatnak. Pedig olyan régi keletűek. Legősibb formájukat a görög misztériumokban leljük fel. Itt is résztvehettek egyes játékoknál a nézők s itt is főleg mimikával dolgoztak.

Kétségtelenül érdekes, hogy a „Kelet” mi minden ujat tud adni minden korban Nyugatnak.

Hedrichard