A középkor megértése pár évtized - különösen foglalkoztatja Európát s pedig nemcsak a történészek szűk körét, hanem az egész önmaga megértését kereső európai felvilágosodott közvéleményt. Ennek mélyen fekvő okai vannak.

Már a kifejezés, hogy a középkor megértését keressük, magában foglalja azt a hallgatólagos megállapítást, hogy eddig nem értettük vagy még inkább félreértettük. Ez az uj állásfoglalás a középkorral szemben bennünk jelez nagy változásokét. A „sötét középkor” ideológiája kezd egészen kiveszni a használatból. Akik nem is tudják értékelni a középkor sajátos kultúráját, nem tagadják, hogy valami nagyszabásút hozott létre. S valami olyat produkált, amit mi nem tudtunk s amire épen vágyakozunk : egy kollektiv kultúrát. Olyan kultúrát, amely egy nagy embercsoport közösen átélt világélményéből fakadt s nem individuális elszórtságban, hanem kollektive produkálta az ennek a világélménynek megfelelő kultúrát.

A középkor ezen új megértésén a kutatói egész raja dolgozik. Szaktudósok, akik a dokumentumok új átdolgozásával új vonásokat emelnek ki s régi elferdített vonásokat igazítanak helyre, történetbölcsészek és műtörténészek, akik a középkori művészet megértése végett vagy önmagáért a középkor sajátos lelkét próbálják megfogni.

Az ujabb ily irányú kísérletek közül, amelyek speciálisan a késői középkort akarják megérteni, különösen két nagyobb munka érdemel figyelmet. Az egyik Alexander v. Gleichen-Russwurm könyve a Gótikus világról (Die gotische Welt. Sitten und Gebr�äuche im sp�äten Mittelalter. Kiadta a Julius Hoffmann Verlag Stuttgartban).

Gleichen-Russwurm módszere az önmagáért beszélő tény-mozaik. Ha sikerül, a legmeggyőzőbb módszer, mert az olvasónak meghagyja a hitét, hogy az összbenyomást ő maga formálta s nem készen kapta. Különösen alkalmas ez a módszer olyan történelmi korszak szemléltetésére, ahol — mint a középkor esetében — az olvasónál egy előzetes elfogultságot, egy régebben megalkotott téves felfogást lehet várni s ezzel kell szembeszállani.

S tényleg a „misztikus-ködös” középkorból édes kevés marad meg Gleichen-Russwurm-nál. A középkorvégi ember nála ugyancsak praktikus és anyagias lény, aki nagyon szereti a földi gyönyörűségeket. De ebben az időben, a 15. században, tulajdonképen leáldozóban a középkor napja: az igazi nagy keresztény kultúra bomlófélben s egy világnézettelen korszak kezdődik, amelynek a Renaissance vet azután véget.

Ebben a kései gótikus korban kezdődik a „pénz” nagyszerű pályafutása. Vége a misztikus lovagkor földi javakat megvető idealizmusának, még a régi rómainál is nagyobb „aranyéhség” fogja el e kor emberét. Ez az aranyéhség a keresztes háborúk után fellépő spekuláció és élvhajhászat következménye. Árnyéka elkíséri kezdeteitől az európai ipart és kereskedelmet, amely a kései gótikus időkben indul fejlődésnek.

Valóságos fanatizmussal viseltetnek e kor emberei az arany iránt. A legtitokzatosabb hatalmakat tulajdonítják neki, orvosságul használják s erősítésre az ételekbe keverik. Naivul fejezi ki Kolumbus Kristóf a késői gótika valódi hangulatát, amikor hajókat kivan, hogy aranyat hozzon a messzi Indiákból: „Az arany a legnagyszerűbb minden létező között. Kincseket lehet vele vásárolni s mindent el lehet vele nyerni, ami a világon kívánatos. A lelkeket is be lehet juttatni vele a Paradicsomba”.

A kereskedelmi szellemmel egyidőben, amely megtanítja a tőke fogalmát és értékelését, áll elő az idő értékének uj fogalma, amely a világnézet teljes átalakulását jelenti. A vita contemplativa helyébe a vita activa lép a szó modern értelmében s megtanítja az embereket, hogy az idő, amely kevés és hasznosítható, érték. S a toronyórák elkezdik ütni a negyedórákat !

S lassankint minden hozzáalkalmazkodik az élet gyorsabb tempójához. Mert nagy különbség az, hogy a föld vagy a pénz-e a gazdasági élet fordulópontja. A gótikát megelőző román korszakban a lakásberendezési tárgyak be vannak építve a falba, legnagyobbrészt mozdulatlanok. Most lassankint megmozdulnak és elválnak a falaktól. Ugyanezen a fejlődésen megy át az élet minden oldala. A kor tempója megváltozik s maga után vonja az egész élet megváltozását kicsiny és nagy dolgaiban.

Ezt a felfokozott tempót az életnek ezt a nagyobb feszültségét a késői gótikában még élesebben hozza kifejezésre Huizinga könyve: A középkor ősze. (Herbst des Mittelalters, kiadja a Drei Masken Verlag Münchenben).

A középkorban, irja Huizinga, az emberi élet eseményei sokkal élesebb formákban jelentkeztek, mint ma minekünk. Öröm és bánat, szerencse és szerencsétlenség között a távolság sokkal nagyobb volt, mint a mi számunkra. Mindent oly közvetlenséggel és feltétlen odaadással éltek át az emberek, amire ma már csak a gyermekek képesek. Minden eseményt, minden cselekedetet meghatározott kifejezésteli formák emeltek egy szigorú, keményen megszabott életstílus magasságába. Az élet nagy eseményeire, a születésre, a házasságkötésre, a halálra az egyház szentségei az isteni misztérium fényességét árasztották. De a kisebb eseményeket is, mint egy utazás, egy munka megkezdése, egy látogatás, áldások, ceremóniák, szigorúan kialakult társadalmi formák kisérték.

A nyomor és a testi vagy lelki fogyatkozás kevesebb enyhülést talált mint ma. Nagyobb és kirívóbb volt. A betegség jobban elvált az egészségtől, a tél metsző hidege és félelmes sötétje nagyobb rosszat képviselt, rang és gazdagság nagyobb élvezetet jelentett s még jobban elvélt a szegénységtől mint ma. S mintahogy a tél és a nyár ellentéte nagyobb volt akkor, mint a mi életünkben, éppen úgy nagyobb volt a világosság és sötétség, a csend és lárma közötti különbség. A mai modern városi ember már nem ismeri a teljes sötétséget és az igazi csendet, egy egyetlen gyertyafény vagy egy egyetlen távoli kiáltás hatását.

Ez az állandó éles ellentét a dolgok között s a sok rikító forma, amelyekben az élet megjelent, a mindennapi életnek olyan ingert, olyan nagy szuggesztív erőt kölcsönzött, hogy a középkori város embere állandóan a durva pajkos jókedv, a könyörtelen kegyetlenség, az igazi mély belső megindultság gyorsan váltakozó hangulatai között ingadozott. A középkor embere még oly könnyen sirt és nevetett, mint ma a gyermekek. S úgy tudott hinni s áhítattal tapadni a prédikátorok isteni szavakat hirdető ajkaira. A mai újságolvasó aligha tudja elképzelni, hogy az élő szónak mily hatalmas hatása lehet Richard szerzetes, kedveit népprédikátor 1429-ben tiz egymásra következő napon át prédikált Párisban. Reggel öttől déli tizenegy óráig prédikált minden nap s mikor az utolsó nap kijelentette, hogy további prédikációra nem kapott engedélyt, „a nagyok és kicsinyek úgy sirtak, mintha legkedvesebb barátjukat kisérték volna a temetőbe”.

Az élet sokkal színesebb és intenzivebben átélt volt, mint ma. Egy közgyász akkor tényleg közszerencsétlenséget jelentett. VII. Károly temetésénél a nép, amikor meglátja a halottas menetet, magánkívül őrjöng fájdalmában. A politika sincs úgy, mint ma a bürokrácia korlátaiba zárva. A fejedelem egyénileg uralkodik s tettei sokszor a pillanat hatásától függenek. A politikában több a szenvedélyesség és a személyi momentum, mint ma. Mai közéletünk komplikált mechanizmusa leredukálja az egyéneknek és a pillanat szeszélyének részét a közéletben. A középkorban a szenvedélyek gyakrabban áttörik a józan belátás korlátait.

            Olyan szines, rikító volt az élet, hogy megtűrte egymás mellett a rózsa és a vér szagát. Pokoli félelmek, gyermekes tréfák, hajthatatlan kegyetlenség és zokogó megindultság között ingadozik a középkor népe, akár egy gyermekfejü nagy óriás. A végletekben él a világi örömök teljes megtagadása és a gazdagság és az élvezetek eszeveszett vágya, a könyört nem ismerő gyűlölet és a nevető kedélyesség között. Huizinga kitűnően érti, hogy kell megeleveníteni egy történelmi korszak lelkét. Konkrétumokkal dolgozik s mégis az ekkori ember lelkének lényegét adja. Megrajzolja a késői középkori ember stílusát. Kultúrájának, gondolkozásának és érzéseinek általános formáját. S megérteti velünk azt a nekünk nehezen felfogható ellenmondást, amit a középkor brutalitása, érzékisége, otromba babonássága és mély misztikája, aszketikus életlemondása között érzünk.   

d.