A veszedelem azzal a marsallbottal kezdődött, melyet Napoleon közlegényei tarsolyába helyezett s így mintegy szimbolikusan is érvényesítette a polgári forradalom „egyenlőségi” elgondolásait. Amint a szabadságmozgalmak jórésze nem a szabadságért vívatott meg, hanem a fennálló és elpusztulásra megérett intézmények további fenntartásáért, aként a francia forradalom egyenlőségi és tipikusan polgári jelszavai mögött a durva törtetés, egy a kollektiv célok nagy egyetemességéből kiszakadni vágyó erő húzódott meg: az ambíció.

Korlátoltság és a fejlődéstörténet merő tagadása volna, ha az „ambició” tetszetős köntösébe burkolózó kizsákmányolási vágy, az ujabb társadalmi osztályok álmodozási körébe bevont imperialista elképzelések jelentőségét lebecsülnők. Ez annyi volna, mint az egész kapitalista rendszer létezését venni tagadásba, holott minden kollektiv vágyakozás szorosan a kialakult s most mér dekadenciája felé tartó kapitalizmussal van összefüggésben.

Napoleon marsallbotja a lerealizálódott polgári forradalom jelképe lett : a kollektiv törekvésektől való eltávolodás jelképe még a mindig kollektiven ható és mozgó harcmozdulatok terén is. A marsallbot idején már az összes sallangok leszakadoztak a francia forradalom lényegi törekvéseiről, a nagy szabadságmámor és testvériesülési láz normalizálódott, bő eszmei árviz után nem maradt más hátra, mint az individualizmus iszaptengere. Kétségtelen, hogy az individualizmus — kifejlődése első és középső stádiumában — nagy missziót töltött be, nevezetesen kiépítette a modern civilizáció összes intézményeit, megépítette azt a technikai kultúrát, melynek nem tudott szellemi tartalmat adni s főleg: demokratizálta azt az egocentrikus világfelfogást, mely a polgári ambícióknak, a nyers törtetésnek, az általánossá vált hatalmi őrületnek melegágya lett s mely mig egyfelől diszkreditálta a templomokat, másfelől templomi magaslatra emelte a kaszárnyákat, a hit általános emberi kötelezettsége helyébe pedig az általános hadkötelezettséget telte.

Gyár, bérmunka, mammuthvagyon, általános hadkötelezettség most már csak a bölcseleti betetőzést nélkülözte, ami azonban nem váratott soká magára. Rövidesen meg is születik az Übermensch-teória, mely ugyan korántsem volt polgári használatra szánva, mégis rövidesen a legkizsákmányolóbb tőkések, cinikus színházi rovatvezetők és ambiciózus kereskedősegédek kézi bölcseletévé népszerüsödött. Természetes, hogy ennek az „emberfelettiség”-nek eszmeköre nem az élet és az emberiség rejtelmeinek és céljainak kikutatását tűzte ki céljául, hanem komfortális célokat, társadalmi és hatalmi pozíciók meghódítását, melynek utján nem riad vissza sem a hozományvadászattól, sem egyéb ésszerű müveletektől. így nézett ki az az ambíció, mely egészen napjainkig az örökkévalóság igényével tömjéneztette magát a különböző szalonokban, a klubbok fenntartott asztalainál, az egyetemek katedráin, a parlamentek szószékein. El kell ismerni, hogy a marsallbot-teória kitűnő érzékkel apellált a polgári mentalitás összes tarsolyaira, mely békésebb napokban konzervdobozokkal, árumintákkal, munkanélküli tömegek könnyeivel és a túlzott ambíciók defektjeiből származó gazdasági krízisekkel volt megtömve.

Madame Ambition iskolájában készültek az életre a modern parlamentarizmus összes lovagjai: a népnélküli népbarátok, az összeség üdvét orditó egocentrikusuk, az erőszak ellen orditó, de már szolgabírói rangban erőszakoskodó fiatalemberek, akik a római jog emlőin nőve fel, a munkáskérdés megoldását egy^ szoba-konyhás lakásban és piculás bankbetéti alapon képzelték el.

Ebben az iskolában tanították meg az elméleti antiszemitizmus dogmáit, ebben az iskolában reaktiválták az Ész istennőjét is, aki már a francia forradalom idején — Robespierre ur elképzelésében — a szabadverseny, értsd: a szabad kizsákmányolás legfőbb patrónusa volt. Ebben az iskolában nyilvánították a szociális igazságievés társadalmi azilumává a jótékonysági bálokat, melyek maguk is egy egész sereg ambíciónak biztosítottak felvonulási terepet. Ebben az iskolában tanították meg korunk újságíróit a haladás amaz eszméire, melyek a vezércikkekben halált lihegtek a zsarnokok fejére és stilisztikai lendületüket az apróhirdetések gyengéd prostitúciótól lihegő szerelmi levelezésében fejezték be.

Az ambició teremtett mindent, az az individuális kultúra, melynek mindig elegendő dühe volt a sötét középkor diszkreditálására — melyet pedig még tévelygéseiben is erős együvétartozás érzése fűtött át — de amelynek az ember, mint érzések és kinyilatkoztatások fókusza mit sem jelentett, mely a tömegben olyan politikai árut látott csak, mellyel szabadon spekulálhat a politikai tőzsdék zsibvásárján, amelynek tudományos diplomái olyan kurzus-változásoknak vannak alávetve, mint a részvénytársasági papírok, mely istent, a világegyetem titokzatos urát, mint egy legfőbb tőzsdetanácsost képzeli el, aki örül a polgári csőcseléknek tekintett tömegek bőrére menő jó üzletkötéseknek és amely végül is kitermelte magából az Ambició dekadens császárát: Mussolinit.

íme: így néz ki az a keresztmetszet, amelyet egy pár tollvonással az Ambició, korunk eme vezérlő eszméjének kúpján hasítottunk. Bármily vigaszíalan a kép, amelyet a keresztmetszet mutat, egy vigasztaló van benne és pedig az, hogy ez a vezéreszme utolsó fázisához közeleg. Az ambiciók alkonya dereng felettünk. Spengler rémlátása, mellyel a nyugati kultúra pusztutulását igyekszik bizonyítani, optikai csalódás : nem kultúránk megy veszendőbe, hanem az ambiciók kerültek kés alá. Kultúrát sohasem termeltek ki magukból egocentrikus korok, mert a kultúra csakis kollektiv emberi és társadalmi erők együttműködésének és együtthatásának eredménye lehet. A polgári társadalmak ezt a kultúrát egy pusztán materiális erőkön nyugvó, jogszerű erkölccsel próbálták helyettesíteni. Egy a világegyetem végtelenségével szemben gondolkodásával és érzéseivel álló emberiség föltétlenül kollektiv egységbe forr (ősemberiség középkor), mig a tisztán civilizatorikus korok, mint a római birodalom kora és a már dekadenciába hajló polgári társadalom az ego centrizmus, az individualizmus ingoványaiba fullad. Ezt a fulladást valóban megérdemli az ambíciók korszaka, melynek nincsenek szentjei, csak politikusai, nincsenek vezérei, csak diktátorai, nincsenek magaslatai, csak repülőgépei, nincsenek erkölcsei, csupán jogi klauzulái.