A psichológiai irodalomban — tudtommal — a francia Pierre Janet használja először a „double vie”, a „double personnalité” kifejezést. A németeknél Max Dessoir ir először a „Doppeltbewusstsein”-ról. Némely psichoneurozis — miként az epilepszia és hisztéria — helyesebben a velük olykor velejáró kivételes állapotok vezették a lélekgyógyászokat a kettőstudat feltételezésére. Ezek a kivételes állapotok nyilvánulásaikban tényleg a kettős én, a kettős élet jelenlétét dokumentálják. Az epileptikus avagy hisztérikus beteg olykor megmagyarázhatatlan, homályos ösztönöknek engedve — mintha régi én-jét kicserélték volna

—   uj életet kezd, nevet változtat, idegenbe távozik, régi életvitelétől elütő kereteket választ; s majd hirtelen, mintha álomból ébredne, ismét ráeszmél a korábbi realitásra és folytatja régi életét ott, ahol elhagyta. Ami kiválóan sajátságos eme helyzetváltozásokban, az az, hogy a beteg nem tud aktuális állapotában ama másik én-jéről, hogy azok egymást kizáróan jelentkeznek és egymástól elszakítva külön életet élnek. A német tudományos irodalomban „Bewusstseinspaltung”-nak, a franciában „dédoublement de personnalité-nak” nevezik ezt a jelenséget. A mondott tünemények realitását rég elismerte a tudomány, anélkül, hogy rejtettebb mechanizmusuk lényegét felfedte volna. Egyedül Janet

a hisztéria lelki alkatának kiváló elemzője — nyúlt le a hisztéria és általában a neurózisok eredetének titkos gyökérhajtásaihoz s nyilván nem is ok nélkül méltatlankodik legutóbbi könyvében („La médecine psychologique”) a fölött, hogy noha Freudot megelőzően ő mutatott rá először a neurózisok Freud által is vallott genezisére, a tudományos világ méais a Freud nevéhez kapcsolta az uj tanítást. Bármint is van, Freudé a vitathatatlan érdem, hogy a tudatos s a tudatalatti élet éles szembeállításával s azok konfliktusának feltárásával uj távlatokat nyitott a lélekgyógyászat tudományának. Maga Freud nemes szerényen az úttörés érdemét Breuernek engedi át, akinek a hisztériára vonatkozó elemzései tényleg serkentő hatással voltak rá. Breuer ugyanis a hisztérikus rohamok kiváltó okainak tanulmányozása kapcsán arra a belátásra jutott, hogy a tudat alá sülyedt traumatogen képzetek — amelyeket az öntudat feldolgozni, megemészteni nem volt képes — hisztérikus rohamok formájában visszakisértenek s a roham tulajdonképen elhárítás („Abwehr”) a tudat alatt settenkedő és feltörni akaró traumatogen képzetek ellen. Breuer a neurotikus beteget hipnotikus álomba merítette s az azzal velejáró hypermnezis segélyével a tudat felszínére emelte ki a traumatikus élményt, amely magát a neurózist létrehozta. A traumatogen képzet öntudatba rögzítése, a tudatalattiból való kiszabadítása egyúttal a gyógyulás útját jelentette. Breuer eljárását psycho ka! harzisnak nevezte el. Ezekre az előzményekre épített Freud, amidőn a neurózisok eredetéről vallott tanát megfogalmazta. Freud élesen különböztet a tudatalatti „ösztönös én”, a „tudatos én” s a fölöttük álló szintetikus „Idealich” vagy „Uberich” között, amely a tudatalatti és tudati élet tényeit kontrollálja, cenzúrázza s a lelkiismereti összhang, a benső kiegyenlítés megteremtésére törekszik.

Freud tanítása — köztudomásúan — rendkívüli heves és tartós ellentmondásokat váltott ki a hivatalos tudomány, valamint a távolabbi szellemi tudományok, különösen a filozófusok és metafizikusok részéről. Eltekintve a freudi tanitás magvától

— amelyet sietősen pánsexuálizmusnak bélyegeztek — maga a tudatalatti fogalmának megkonstruálása és a lélekgyógyászaiban a Freud vallotta praevaleáló jelentősége szenvedelmes vitákra adott alkalmat. Akárhány filozófus szemében egyszerűen nonsens volt a tudatalatti fogalmának bevezetése a tudományba. A filozófus számára egyetlen világ van s ez épen az öntudat világa. Hiszen a bölcselet épen a tudat világosságával szemléli a létet s számára a tudatalatli homályos, nyugtalanító bizonytalansága a tudat fölényének és életalakiló biztosságának hitét veszélyeztette, íme, mit tanít Freud: „A lelki jelenség önmagában tudattalan, a tudatosság csak egy kvalitás, amely egyes lelki aktusokat kísér, másokat nem és amely kimaradhat, anélkül, hogy azokat megváltoztatná”. (Imago. XI. Band. 3. Heft).

Messze vinne a részletek megbeszélése. Ezúttal nem a freudi tanitás helyességével foglalkozunk, hanem a tudatalattinak primer tényével, függetlenül annak képzettartalmától.

Már a mindennapi megfigyelés is igazolja, hogy öntudatunkon kivül vannak egyéb apparátusok is, amelyek az akarati és intellektuális impulzusok mellett közrejátszanak az aktuális tudat képzettartalmának kialakításában. Vegyük a közismert, banális példát. Valakinek — bárhogyan is erőlködik az illető — nem jut eszébe valamely név vagy melódia stb., hogy aztán hosszabb vagy rövidebb idő eltelte után, anélkül, hogy a keresett képzetre közben gondolt volna, hirtelen, v llanásszerüen megjelenjék a tudat előterében. Az emlékezetbe hívásnak ezt a módját indukált emlékezésnek lehetne nevezni, amelyben a tudat volna az indukáló s a tudatalatti automatizmusa az indukált áram. Avagy egy másik sajátságos és elgondolkoztató példa. Valaki fontos elhatározás előtt áll, tanácstalan, nem lát kiutat. Kitér a megoldás elől s valósággal ad acta teszi az ügyet. „Majd alszom rá egyet”

— szokták jnondani. És tényleg másnap önmagától kínálkozik a megoldás. És ami tegnap súlyos dilemma volt, az ma önmagától értetődő kiút.

És a megoldás jött spontán, anélkül, hogy töprengtünk volna felette, olyanképen, miniha nem is mi, hanem valami második énünk adta volna a tanácsot. Kutatók, gondolkodók megerősítik ama jelenséget, hogy akárhányszor meddő kísérletezések, gyötrelmes vívódások után — amellyel egy eszmét, gondolatot tisztázni aka´nak — jóval később, miután azt már tudatukból kikapcsolták, jelentkezik látomásszerűen a megváltó ötlet. A hétköznapi életnek ezek a banális megfigyelései arra vallanak, hogy van a tudaton kivül más automatizmus, amely ugyan a tudattal funkcionális kooperációban van, általa indukálódik, de amelynek azontúl egyéni léte, autonómiája is van. A tudatalatti nem indukált, hanem spontán manifesztációi áloméletünkben jelentkeznek s ezek titkos értelmét és jelentőségét épen a freudi álommagyarázat fedte fel.

Avagy a műalkotás legmélyebb gyökerei nem a tudatalatti talajába nyúlnak-e le ? Épen a legnagyobb alkotó művészek példázzák, hogy művük nem valamelyes racionális célkitűzésből, elgondolt tervszerűségből alakult ki, hanem a tudatalatti revelációjának, szinte raptusos jelentkezésének köszöni létét,

A szuggeszció, az autoszuggeszció tüneményei hasonlóan ebbe a jelenségcsoportba tartoznak s a ma annyira népszerű Couéizmus is a tudatalattival operál. A példákat halmozhatnánk, de nem ez a célunk.

A tudatalatti realitását nem lehet tagadni, ha nem is tudunk rá felelni, hogy valójában hol is székel ez a másik világ, amely természettudományos, exakt formában nem precizirozható.de amelynek realitásáról meg vagyunk győződve. És itt kevéssé ismert oly kutatásokról kívánunk beszámolni, amelyek a természettudományos experimentum exaktságával vetnek fényt a tudatalatti problémájára. Pötzl tanár, a prágai német elmeklinika vezetője a következő rendkívül érdekes kísérletekkel illusztrálta a tudatalatti percepció folyamatát. Kísérleti médiumainak különböző képeket, tájakat stb. vetített Vioo másodperc időtartamra s azután felszólította az illetőt, hogy észrevevéséről számoljon be. Majd arra figyelmeztette, hogy igyekezzék megrögzíteni legközelebbi álomképeit. Ugy ezt, miként a korábbi éber érzékelést lerajzoltatta a kérdéses személlyel s ha ezt a két rajzot egymással kiegészítette, úgy ama képet, tájat rekonstruálta, amelyet az illetőnek korában kivetített. A kísérleti személy — természetesen — az Vioo másodpercre kivetített képnek csak valamely töredékét volt képes visszaadni, de ha ezt a töredéket kiegészítettük ama álomképpel, amelyet az illető a következő éjszakán álmodott, úgy teljes hűséggel felismerhettük az eredetileg projiciált képet. Pötzl tanár kísérletei természettudományos exaktsággal igazolják, hogy van tudatalatti észrevevés, amely áloméletünkben jut kifejezésre. A képnek az a részlete, amelyet éber állapotban a tudat nem fogott fel s nem volt képes reprodukálni, álomképeinkben revelálódotl. És minél fontosabb és tágabb volt az ébrenlét érzékelése, annál szűkebb az álomképzet szolgáltatta kiegészítés s viszont minél gyérebb és felületesebb az éber észrevevés, annál tágabb körű és teljesebb az álom manifesztáció. Valóságos mennyiségi arányt lehetne felállítani a tudati és tudatalatti érzéklés között, amely így hangzanék : minél tágabb a tudai. észreveués, annál szűkebb az álomkép kiegészülés s megfordfívat Azt kellene mondanunk, hogy az emberi szervezet tulajdonképen mindent apercipiál — tudatilag vagy a tudatalatti érzéklés útján — s hogy a tudati érzékles csupán egyik módja s a tudatos képzettartatalom csupán sávja az érzéklések formáinak és egyetemének. Pöízl kísérletei aíapján joggal fogalmazhatjuk meg a tételt, hogy minden észrevevés, amelyei nem idegez le a nagyagy, a tudatalattiba rögződik s álomképzetek formájában tudatunkba lopódzik. Pötzl tovább megy s azt vallja, hogy ama képzetek s észrevevések, amelyek ugyan a tudatalattiba jutnak, de nincs annyi intenzitásuk vagy nem tudni mely okból, éloméletünkben nem revelálódnak, látensen tovább élnek és alaki óan fognak érvényesülni a filogenezis során. Hering hires intuiciója „Ged�ächtnis der Materbe”, „Az anyag emlé ezete” éled fel Pötzl tanításában.

Különös érdeküek Pötzl professzor ama további kísérletei, amelyek a nagyagy alapvető funkcióinak elemzi se nyomán feltárják a cerebrum elrendező és kiválasztó mechanizmusának leglényegesebb formáit. Olyan megismerésről van itten szó, amely mindenben igazolja a tudatos és tudatalatti percepció kettősségének elvét. A számos experimentumból kiemeljük azt, amelyet Pötzl a nagyagy „ pokus occipitálisának”, a látási képzetek centrumának sérülési esetei; en végzett. A beteg időlegesen az „amaurozis” állapotában van, fényhatásokra nem reagál. A kísérlet vezetője bizonyos irányból villanyos lámpát közelít a „medium” szemei felé, ez nem képes a fény érzéklésére s a pupillák is változatlanok maradnak. Néhány másodperc múlva a beteg mégis hirtelen mozdulatot tesz a fény irányában. A reakció a lámpás helyzetének minden változásában ugyanaz marad. A beteg arra a kérdésre, hogy miért nyúl kezével a tény irányába, nem tud választ adni, csupán azt erősíti meg, hogy fényérzete nem volt a kísérlet tartama alatt. Pötzl tanár szerint ezt a tüneményt egyedül olykép magyarázhatjuk, hogy a beteg az agysérülésnek mondott állapotában képtelen ugyan az optikai behatások tudatos érzékelésére, viszont az a primitívebb, ősibb mechanizmus, amely a tudatalatti érzéklést szolgálja, változatlanul tovább működik s a kézmozdulatot, amelynek értelméről a beteg nem tud számot adni, ugyancsak ez váltja ki.

Messze túlvezetne e cikk keretein, ha egyéb téren és részleteiben is követni akarnók a legújabb agyfiziológai kutatások eredményeit, amelyek Pötzl professzor nevéhez fűződnek.

Összegezve és végeredményként : annyiról, nem kevesebbről van szó, minthogy sikerült az exakt természettudományok módszerével és eszközeivel is a nagyagy alapvető funkcióiból, a folyton működő tudatos s tudatalatti tapasztalást izolálni. A kísérletek egyeteme különben azt a megismerést revelálta, hogy a nagyagy leglényegesebb funkciója a kiválasztó, osztályozó és elrendező munkában van; az érzékszerveinket érő ingerek, behatások mérhetetlen tömegéből kiválasztja és külön rögzíti azt, ami tudatunkba kerül, elkülöníti az észrevevések azon csoportját, amely a tudatalatti rejtekéből determinálja minden életnyilvánulásunkat s végül feldolgozza mindazt a percepciót, amely az érzéklés egyetlen szférájába sem jut be, de szervezetünk, testi és lelki funkcióink kialakulására a továbbfejlődés során alakitó hatással van.

A buddhista tanítás szimbóluma, a Mája fátylának képzete idéződik fel bennünk. Aminthogy Schopenhauer kedvenc példázata szerint a környező világ képe csak a Mája fátylain szüremlik át bennünk, ugyanúgy és modern fogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a körülfogó mindenség egy piciny töredéke tükröződik vissza csak tudatunkban a nagyagy rostáló és transzformáló vetítésein keresztül.

Felemlítésre érdemes, hogy Pötzl agyfiziológiai kutatásainak eredményei legfőkép az idealista — transcendentális füozófia tanításával egyeznek, amely a megismerés alapvető, a priori kategóriáinak elvét vallja.