A Kelet iránt folyton fokozódó érdeklődés, amely mélyen gyökerezik korunk krizises lelki állapotában, pontosan lemérhető a könyvkiadók jelentéseiből, amelyek egyre több és több Keletről szóló könyv megjelenéséről számolnak be. A lipcsei Insel-Verlag például egyszerre két ilyen kötetet hozott ki már második kiadásban. Az egyik közülök a keleti művészetről irott könyvek között a legjobbak közé számit : Kakuzo Okakura könyve Kelet ideáljáról (Die Ideale des Ostens. Leipzig : Insel-Verlag).

A japán szerző, a keleti archeológia és műtörténet legnagyobb élő tekintélye, Ázsia lelki egységének hirdetője. Ázsia szerinte nem geográfiailag szétbomló területek konglomerátuma, hanem egy egységes, élő szervezet, amelyben minden egyes rész az összes többitől függésben van s egy egységes, bár sokszínű életet sugárzik ki. Bár a Himalája ormai elválasztják a két hatalmas kultúrát, a Konfucius kommunizmusán épülő kínait és a Védák individualista hindu kultúráját, mégis alapját mind a kettőnek ugyanaz a hatalmas vágyakozás képezi a lét ősalapja és őscélja után, amely vágy, mint Ázsia népeinek szellemi öröksége, hivatottá tette őket arra, hogy földünk összes nagy vallásainak szülői legyenek. Az arab lovagi erények, a perzsa költészet, a kinai etika és a hindu bölcselet mind ugyanannak a békés Ázsiának kifejezője, amely egy egységes alapformát ad az egész hatalmas világrésznek, dacára a különböző vidékek különböző jellegű kultúrájának. Japán különleges helyzete abban áll, hogy a legkifejezettebben megtestesíti ezt az ázsiai egységet a sokféleségben. A japán fajt indo-tatár vére is már alkalmassá teszi arra, hogy két forrásból merítsen és az egész Ázsia összgondolatvilágának kifejezője legyen. Japán az ázsiai szellem és szellemi élet kincseskamrája. Az ázsiai kultúra történelmi emlékeit legnagyobb bőségben Japán őrizte meg s a japán faj sajátos szelleme az egész ázsiai mult összes filozófiai fejlődési fázisait egyszerre visszatükrözi. E faj mindig örömmel fogadja az újat, anélkül azonban, hogy a régit feladná. A Sintovallás az ősök tiszteletének még a buddhizmus előtti szertartásait őrzi s a japán buddhizmusban fellelhető minden iskola és szekta, amely a vallás fejlődése alatt keletkezeit. A Jamató-költészet és a Bugaku-muzsika, amely a Táng-ideált tükrözi vissza a Fujivara-arisztokrácia idejéből ép úgy az öröm és lelkesedés forrása ma is a japánnak, mint a borongó Zennismus és a drámai No-táncok. Ugyanazon szívóssággal, mint amellyel modern nagyhatalommá emelte magát, Japán ragaszkodik az ázsiai múlthoz is.

Igy lesz a japán művészet története Ázsia vallási és bölcseleti ideáljainak történetévé. Ez az a homokos part, amelyen a keleti gondolkozás minden hulláma hátra hagyta nyomát Az ázsiai kontinens összes kulturformái élő kifejezési nyertek a japán művészetben.

S ez az ázsiai kultúra Kakuzo Okakura szerint két tényezőre bomlik : az egyik a kinai tanultság, a másik a hindu bölcselet. A japán művészetben nem az ornamentális és a technikai tökély a lényeges, hanem Kelet benne kifejezést nyert nagy ideáljai, amelyeket Európa még alig ismer. Nem a virágzó szilvafék, hanem a sárkány magasztos fogalma, nem a madarak és virágok, hanem a halottak kultusza, nem az oly tökéletes realizmus, hanem az emberi szellem legnagyszerűbb témájának, a mások és nem a saját én üdvéért buddhaságra vágyakozás témájának nagyszerű kifejtése a japán művészet lényege. A kifejezés eszközeit és módjait Kínától kölcsönözte Japán; ideáljait azonban Indiától. Okakura szerint a japán művészet nagy virágkorait mindig megelőzte a hindu spiritualizmus egy hullámának átcsapása a japán szigetekre. S Okakura kimutatja, hogy miképen merítettek ösztönzést és inspirációt Ázsia népei a hindu spiritualizmusból.

Szintén az Insel-Verlagnál jelent meg, most már második kiadásban, egy kis könyv, amely néhány mély meglátását adja a nekünk oly távolinak látszó hindu léleknek; Rudolf Kassner kis könyve, a Hindu gondolkozás (Die indische Gedanke. Insel-Verlag, Leipzig).

Régi megjegyzés, hogy a hindu népnek nincs történelme. A történelem, mondja Kassner, annyit jelent, hogy a történés kilép az emberből s általánosittatik. A történelem az ember objektiv alakító képességének eredménye és kifejezése. A hindu azonban az egész Jetet belsejében éli le, a történést az embertől s az embert a történéstől nem tudja elválasztani. Nem alakit kifelé, lemond a tárgyszerűségről s befelé sűríti mintegy az embert. Az énjébe.

Amit mi európaiak énnek nevezünk, az soha sincs külső tárgy nélkül, mindig a tetthez kötve marad. A hinduknál ez a külső én a kaszt, amely nem politikai fogalom, hanem az ember belső formája, amely épen úgy hozzátartozik, mint a bőre. Csak a szent áll a kasztok felett, a szent, aki lebírta a létet. Az a küzdelem, amely Nyugaton az egyéniségben mindig lefolyik az eredetiség és a tapasztalat között, Indiában kezdettől fogva áthárittatott a kasztra. Originális Indiában tulajdonképen csak a kasztnélküli, a pária, akit nem fogad be a kaszt s a szent, aki felülemelkedett a kaszton. A hindu eredetisége nem egyéni, hanem mythikus. Az európai kereső ember hajlamos arra, hogy az eredetiséget az egyes dolgokban, a különlegesben lássa. A hindu kizárólag az isteniben, a létezőben, sőt a személytelenben látja, úgy, hogy tulajdonképen csak akkor originális, amikor már nincs többé.

A hindu vallásos. Nem romantikus. A romantikus abból él, hogy nem tud helyesen különbözteti a személyes és a személytelen között, hogy a határokat egyik vagy másik javára mindig eltolja. Nem képes „helyzet” nélkül élni. A hindu legfőbb gondja, hogy törölje a helyzetet s feloldja az egyenletet a személyes és személytelen között. Ez sem nem romanticizmus, sem nem klasszicizmus, hanem vallásos lét. S mivel a hindu élete mintegy a létezés maga, azért hasonlít a hindu élete egy kultuszhoz; egy állandó vallási ceremónia. Az európai ember mindig új és új ösztönzést kivan kívülről, az idegenből, az ismeretlenből. Állandóan kérdésekre van szüksége, amelyekre nem tud megfelelni s tettekre, amelyeket nem tud végrehajtani. A hindu ezzel szemben mintegy a végzet alatt él, egy feladat, egy parancs alatt, amely kezdettől fogva fennáll. S a megszabadult, a szent az, aki elérkezett rendeltetése végére.

Ez a miénktől oly különböző lelki beállítottság magyarázza  meg a keleti lélek sajátosságait. A személyiség eltérő fogalmát állítja Kassner a világnézeti különbség középpontjába. S ezt analizálja érdekesen a kötet többi tanulmányaiban is, amelyek „Az emberi nagyság elemei” összefoglaló cimet viselik.