Berdjajev egyike a legérdekesebb ma élő orosz filozófiai iróknak. Pályafutásának rövid jelzése a legjobban jellemzi, 1874-ben született előkelő nemesi családból. Katonának kellett volna lennie, de 1898-ban már letartóztatják, mint szocialistát s 1900-ban a cári kormány három évre száműzi Észak-Oroszországba. Száműzetése után Németországban folytatja tudományos tevékenységét. Első munkája a német szociáldemokrácia legelőkelőbb orgánumában, a Neue Zeit-ban jelenik meg : „Lange és a kritikai filozófia a szocializmushoz való viszonyában”. 1900-ban jelenik meg első könyve: „A szubjektivizmus és individualizmus a társadalmi bölcseletben”, amely szintézist kísérel meg az idealizmus és a marxizmus között. Későbbi munkáiban Berdjajev érdeklődése mindinkább a vallási problémák és a kereszténység felé fordul. 1904-ben és 1905-ben Pétervárott „Életkérdések” cim alatt Bulgakov-val együtt folyóiratot ad ki, amely a vallásos és idealisztikus áramlatokat az új művészi irányokkal és az új társadalmi és politikai törekvésekkel kapcsolja össze. Ezen évek alatt egy mindinkább erősödő vallásos-filozófikus és vallásos szociális irányzat alakul ki az orosz intellektuálisok körében Dosztojevszky és Wladimir Szolovjov hatása alatt. Ennek az időszaknak kifejezései Berdjajev könyvei: „Az új vallásos tudat és a társadalom”, „Az intelligencia szellemi krízise”, a „Szabadság bölcselete”. Berdjajev a radikális vallásos renaissance szóvivője. 1913-ban „A szellem elfojtói” c. cikke miatt bíróság elé állítják, mert erős szavakban fordul benne a Szent Szinodus ellen. Már a szovjeturalom alatt, 1919-ben alapítja meg Moszkvában „A szellemi kultúra szabad akadémiáját”, amely három éven át fennállott. A forradalmi évek alatt írt munkái: „Az egyenlőtlenség bölcselete”, „A történelem értelme”, „Dosztojevszki világnézete” már külföldön jelennek meg. 1922-ben, mint a kommunizmus ideologikus ellenfélé! kiutasítják Oroszországból. Még ugyanabban az évben megalapítja Berlinben a „Filozófiai és vallási Akadémiái”, melynek elnöke lesz. Legújabb könyve : “Az új Középkor” 1924-ben jelent meg. Jelenleg Parisban él s ott vezeti a „Filozófiai és vallási akadémia” ottani szekcióját.

Berdjajev pályájának e rövid jellemzése szükséges alant következő érdekes tanulmányának megértésére és értékelésére. Egészen más szemmel látja az európai világot, mint ahogyan mi megszoktuk. Ezért igen érdekes. Bizonyos tekintetben kivül álló. Mégis vagy épen ezért elfogultnak érezzük újkori kultúránkkal szemben. Igazságai, amelyeket néha nagy erővel és lényegig vágó éles szavakkal fejez ki, ennek dacára igazságok maradnak, amelyeket a szokatlan gondolatmenet dacára is el kell hogy ismerjünk, bármily pesszimisztikusan hangozzanak is azok.

A történelem régi feloszlása Ókorra, Középkorra és Újkorra nemsokára ki fog veszni a történetkönyvekből. Az Újkor végéi járjuk s egy ismeretlen, még el nem nevezeti korszak kezdődik. Elhagytuk a megszokott történelmi ösvényeket. Különösen érezhettük ezt, amikor a világháború kitört és utána, amikor nem tudtunk visszatérni a békés „polgári” élethez, amelyet azelőtt élveztünk. A történelem ritmusa megváltozott: katasztrofális jelleget öltött. Ez mindig új történelmi korszak kezdetét jelenti. Azok, akiknek éleslátásuk van, már régen érezték az eljövendő szerencsétlenség árnyékát s meglátták lelki jeleit a békés és jól rendezett élet külső formái alatt. Lelki téren már előre megmutatkoznak események, amelyek csak jóval később jelentkeznek a történelem színpadán. Valami sarkából kifordult a modern ember lelkében még mielőtt a történelmi alakulatok a betegség jeleit mutatták volna. Az emberiség szellemi fejlődésének figyelmes vizsgálóit nem fogja meglepni, hogy a mai kor teljesen feloldódni látszik. Hosszú hagyományok által megszentelt évezredes alapjai látszanak szétbomlani. Minden, ami szilárdnak és erősen megalapozottnak látszott, alapjáig meg van rendülve. Sehol se találunk szilárd támaszt, vulkán felett járkálunk s erupciótól kell állandóan félnünk, a szónak úgy anyagi, mint szellemi értelmében. Az Óvilágot, Középeurópát meghódítja az Újvilág, a Távol-Nyugat — Amerika és a Távol-Kelet — Kína és Japán, mindkettő oly kísértetiesen idegen, misztikus világ számunkra. De az Óvilág kellős közepén is vad, elemi erők törnek elő, kitépve a gyökereket is, amelyekből az európai kultúra, az antik kultúrával egyetemben, táplálkozott. Valóban végtelen rövidlátásról tenne bizonyságot azt tagadni, hogy Európa világtörténelmi jelentőségű kulturkrizisen megy keresztül, amely éreztetni fogja hatását a legtávolabbi jövő korokra is. Felületesség és gyermekes dolog volna azt képzelni, hogy az az elementáris destruktiv folyamat, amelyen bűnös világunk keresztülmegy, egyszerűen külső eszközökkel fel volna tartóztatható; hogy lehetséges visszatérni, néhány kis változtatással, a régi élethez, amelyet a világkatasztrófák, a háború és forradalom előtt éltünk. Az ismeretlen és a félelmes birodalma felé haladunk s öröm és reménység nélkül lépjük át küszöbét. A jövő sötét. Nem tudjuk többé aláirni a „haladás” elméletét, amely a XIX. századot vezette, azt az elméletet, amely azt hirdeti, hogy az eljövendő világ mindig szebb lesz, reményteljesebb, mint az, amelyik elmúlik. Ellenkezőleg, nagyon hajlamosak lettünk elhinni azt, hogy az, ami a legszebb és a legjobb, az nem a jövőben, hanem az örökkévalóban található meg; s hogy meg volt a múltban is, amennyiben a múlt az örökkévaló által volt átitatva és örökkévaló értékeket termelt.

Mi a jelentősége az európai kultúra e krízisének, amely a világ különböző részeiben már régen megkezdődött s ma elérte külső megnyilatkozásának tetőfokát ? Az Újkor történelme, amely a Renaissance-szal kezdődött, befejezéséhez közeledik. A Renaissance vége az, amit ma átélünk. A kultúra legmagasabb teljesítményein, a művészetben és a gondolkodásban, minden alkotó munkában már régen érezzük, hogy egy világtörténelmi korszak áll befejezése előtt. Erőlködésünk, hogy új kifejezési módokat találjunk alkotó energiánk számára, jelzi a Renaissance végét. De ugyanaz a folyamat, amely megnyilvánult az élet felső szféráiban, megtalálta kifejezését az alsó rétegekben is: a Renaissance alkonya a társas test legalacsonyabb fokán is elő van készítve. Az ember és a népek élete teljes hierarchikus szervezet, amelyben a magasabb és alacsonyabb funkciók szoros, kölcsönös összefüggésben állanak. Pontos megfelelés van a társas közület legmagasabb szellemi és legalacsonyabb materiális életének jelenségei között. A Renaissance vége az egész Újkor történelmének vége s nemcsak bizonyos formáknak, amelyekben alkotó energiánk kifejezést nyert. A Renaissance vége annak a humanizmusnak a vége, amely az Újkor szellemi alapját alkotta. Mert a humanizmus nemcsak az antik világ szellemének ujraébredését, nemcsak egy új etikai magatartást, a tudomány és a művészetek új irányát jelentette, hanem az egész életnek egy új koncepcióját, amely az Újkor hajnalán született s irányt szabott további menetének és új magatartást teremtett a világgal szemben. S az élet ezen új koncepciója, ez az új magatartás az, amely ma kiélte magát. A humanizmus eszméi kifutották minden erejüket és nem tudnak tovább fejlődni. Az egész Újkori történelem nem volt egyéb, mint az alapját képező humanisztikus alapelvek önkifejezésének és önmegtagadásának belső folyamata. Az élet humanisztikus koncepciója elvesztette minden frissességét, elaggott s nem képes többé ébren tartani azokat az érzéseket, amelyeket a humanizmus tobzódó ifjúsága alatt ébresztett. A romboló ellenmondások egész raja és a kriticizmus gyötrő szelleme, amely legbensejében felnövekedett, teljesen aláaknázta. Megrendült a hit az emberben és veleszületett képességeiben. Ez a hit volt pedig az újkori történelem mozgatója; mégis ugyanakkor maga az újkori történelem az, amely megmérgezi ezt a hitet. A Renaissance-ideál: az ember szabad haladása, amelyet nem irányít semmi felsőbb hatalom, nemcsak hogy nem erősítette meg az ember hitét önmagában, hanem ellenkezőleg, meggyengítette az embert és elveszítette vele az emberi méltóság igazi fogalmát. Ez az újkori történelem paradox eredménye. Az ember önigenlése vesztéhez vezetett, ahhoz, hogy nem találja többé önmagát. Az újkori történetet az ember a legnagyobb hittel kezdte önmagában ; mindent saját alkotó ereje eredményének tekintett s úgy érezte, hogy ereje határtalan és mindenre képes. Az újkori történet zárultával, az új, ismeretlen kor küszöbén, csüggedtnek, erejefogyottnak, önmagában hitehagyottnak látjuk az embert, aki abban a veszélyben forog, hogy teljesen elveszti egyéniségének magvát. Nem nagyon lélekvidító az ember állapota az Újkor végén ! Mily tragikus ellentét a kor kezdete és vége között ! Mennyi remény veszett semmibe ! Vannak, akik vissza akarnak térni a Középkorhoz, hogy ott keressék meg az emberi élet igazi alapjait s újra megtalálják az ember igazi fogalmát. Szellemi degeneráció korát s nem szellemi újjászületés korát éljük. Nem ismételhetjük el Ulrich von Hütten szavait, amelyek az Újkor hajnalán hangzottak el : „A szellem felébredt: mily örömmelteli az élet!” Az Újkor dicsfénnyel akarta övezni az embert s ez nem sikerült. A humanizmus Ígéretei nem váltak valóra. Az ember el van veszve s kész hitét mindenféle „kollektiv” szervezetbe vetni, amelyekben az emberi egyéniség teljesen alámerül. Mert képtelen elviselni magánosságát és elhagyatottságát.

A Renaissance emberi energiát szabadított fel, amely egy új kultúrába szökkent s megteremtette az újkori történelmet. E kor egész történelme kipróbálása annak, hogy az ember mit tud kezdeni szabadságával. Az újkor embere minden isteni segítség, minden isteni szankció nélkül akarja berendezni életét. Elszakította a vallásos kötelékeket, amelyek a Középkor alatt leigázták. Függetlenül akart előremenni. Az indulásnál azt gondolta, hogy most először lett látható az élet tisztán emberi oldala. Még ma is vannak sokan, akik azt hiszik, hogy az újkor kezdetének humanizmusa fedezte fel először az embert. De korunk, amely éles világításba helyezte életünk ellenmondásait s meztelenre vetkőztette az alapelveket, amelyeken nyugszik, kezdi megértetni velünk, hogy a humanizmus önigenlése fatális tévedés volt, önámítás s az ember degenerációjának lehetősége ott volt elrejtve a humanista bitvallás gyökerein. Ha az ember elvágja magát az élet spirituális központjától, akkor elkülöníti magát az élet mélységeitől és a dolgok felszíne felé fordul. Az ember ezen decentralizációja léte organikus rendjének szétmorzsolódásához vezetett. Megszűnt lelkes organizmus lenni. S ennek eredményeképen új ál-központok alakultak az élet felszínén. Az emberi élet alárendelt szervei és alárendelt funkciói, megszűnvén organikus kapcsolatuk igazi központjukkal, önmagukat proklamálták az élet központjainak. Így azután az európai ember a XX. századba, a humanisztikus kornak kulminációs korába, rettenetesen elviselve és üres kézzel lép be. Nem tudja, hogy hová tartozik élete. Hogy úgy mondjuk : egysikú életre itéli önmagát, két dimenzióban él csak, mint aki a lét felszínén lakik s nem tudja sem azt, hogy mi van alatta, sem azt, hogy mi van fölötte.

Rettenetes ellentét van a humanisztikus kor eleje és vége között. Legkezdetén az új európai ember erejének szabad kitörése az emberi alkotó energia hallatlan gazdag felpezsdülését hívta ki. Talán soha azelőtt nem mutatott az ember oly erős alkotó készséget, mint a Renaissance alatt. Akkor kezdődött szabad művészi alkotó időszaka. De akkor még közel volt létének szellemi forrásaihoz ; még akkor nem tolódott el messzire azoktól a mélységektől a felület felé. A Renaissance embere kettős lény, aki két különböző világhoz tartozik. Ez az, ami megmagyarázza alkotó életének összetettségét és gazdagságát. Ma már semmiképen sem tekinthetjük a Renaissance kérdését egyszerűen csak az antik világ felélesztésének s visszatérésnek a pogánysághoz; a Renaissanceben igen sok keresztény elem és középkori elv él. Még a XVI. század oly tipikus képviselője is, mint Benvenuto Cellini, a késői Renaissance ez embere sem csak pogány, hanem egyuttal keresztény is. A Renaissance nem volt s nem is lehetett teljesen pogány. A Renaissance embere, akit átitatott az antik világ szelleme, ebben igyekezett megtalálni a szabad alkotó erő forrását és a tökéletes külső forma ideálját; de ő maga nem tartozott lelkileg az antik világhoz. Egy nagy küzdelem folyt benne a keresztény és pogány, az antik és a középkori világfelfogás között. Szelleme nem voll a klasszikus ember világos és egészséges szelleme, ezt elvesztette mindörökre; s művészete képtelen volt arra, hogy tökéletes külső formát alkosson, teljesen ideálisát, klasszikusan tökéleteset. Egy keresztény lélek, amelyet megmérgezett, hogy úgy mondjuk, a bűn tudata, a megvallás szomjúsága s most egy másik világ felé fordult. A régi klasszikus világ ugyanazon eredményre jutott. Morálisan elkerülhetetlen volt, hogy keresztényé legyen. A történelemben van regeneráció, visszatérés előbbi alkotó korszakhoz. De egy regeneráció sem lehet visszafejlődés, oly alkotó korszak felelevenítése, amely kiélte magát. A régebbi korok alapelvei, amelyekből egy újkor regenerációjának impulzusát veszi, igen összetett módon halnak, kölcsönhatásban az új elvekkel s a régitől nagyon különböző új kulturtipust teremtenek. így például a XIX. század romantikus mozgalma nem volt visszatérés a Középkorhoz. Bármennyire is próbálta Friedrich Schlegel kopirozni, mégis egészen más ember volt, mint a középkori ember. Éppen így nem voltak hasonlók a Renaissance emberei az „antik világ embereihez, a rómaiakhoz vagy a görögökhöz. Ok azóta álmentek a Középkoron; meg lettek keresztelve s a keresztvizet nem tudta róluk lemosni egy visszatérés az antik világhoz, egy felületes pogányság. Egy keresztény világban a pogányság sohasem mutat mélyre, felületes kell hogy maradjon mindig. Összetettebbé teheti az európai ember lelkét, de nem tud új embert csinálni belőle. A Renaissance-kor embere túl összetett volt ahhoz, hogy jó pogány lehessen. A kétoldaliság és az összetettség egyformán jól tanulmányozható a Quatrocento főalakjának, Botticellinek alkotásaiban és életében.

A Renaissance kezdete mélyen belenyúlik a Középkorba és gyökerei keresztények. A középkori lélek — keresztény lélek — felébredt s alkotni kezdett. Ez az ébredés már a 12. és a 13. században megkezdődik. Megnyilvánult a vallásosság erőteljes felvirágzásában, az ember szellemi képességeinek nagy lendületű megmozdulásában. Kisérő jelensége volt a miszticizmus és a szkolasztikus filozófia kifejlődése. A Középkor renaissance-a megteremtette a gótikus művészetet és a primitívek pikturáját. A korai olasz renaissance keresztény renaissance volt. Szent Domokos és Szent Ferenc, Del Fiore és Aquinoi Szent Tamás, Dante és Giotto mind lényegében a Renaissance-ba tartoznak, a humanisztikus szellemnek, ennek az antik világgal oly rokon alkotó emberi erőnek felébredéséhez. A középkori és keresztény renaisance korában az ember alkotó beállítottsága a természet, az emberi gondolat, a művészet, általában az élettel szemben már meg volt. Az olasz korai renaissance, a Trecento, az európai történelem legnagyobb kora. Ebben az időben az ember alkotása mintegy az isten megnyilatkozására felelő ember megnyilatkozása volt. Szent Ferenc és Dante szelleméből született keresztény humanizmus volt ez. De a korai keresztény renaissance nagy reménységei és igéretei nem mentek teljesedésbe. Sok benne ideje előtt jött. Az európai emberiségnek még át kellett menni a nagy egyenetlenség és hitetlenség periódusán. Kellett, hogy előbb még megtanulja megismerni nem csak erejét, de gyengéjét is. A Quatrocento a megoszlás korszaka volt. Viharos küzdelem folyt a keresztény és pogány elvek közölt és az nyomta rá bélyegét mindenre. A Quatrocento alkotásai nélkülözik a teljes befejezettséget, az akarás nagyobb bennük, mint a beteljesedés. E befejezetlenségnek is meg van a maga sajátos vonzereje. A Quatrocento egyenetlenségei mutatják a tiszta pogány regeneráció teljes lehetetlenségét egy keresztény világban. De a Quatrocento kudarca mégis nagy kudarc. A Cinquecentonak, a nagy romai regenerációnak formális befejezettsége a teljes tökély és a teljes siker benyomását teszi. De e formai tökély és siker nem igazán klaszikus. Semmi igazán klaszikus, semmi klaszikus értelemben tökéletes nem lehetséges egy keresztény világban. Nem véletlen, hogy a Cinquecento alkotó ereje gyorsan degenerálódott és átalakult egy haldokló akadémizmusba. Lelkileg a Cinquecento kétoldalusága a keresztény lélek tagadásához és elmerevitéséhez vezetett. A Renaissance humanistái nem szakadnak el végeredményben a kereszténységtől, nem lázadnak az Egyház ellen, hanem a vallás tekintetében hidegek és indifferensek. Az embert remélték revelálni, de túlságosan e világra irányították figyelmüket s elfordultak a másiktól. Veszítettek mélységben. Az ember, akit felfedeztek, a modern kor embere, nélkülözi a mélységet s kénytelen az élet felszínén úszkálni. Ezen a felszínen próbálgatja azután mostan alkotó erejét. Sokat hoz létre, de elviseli magát s elveszíti hitét önmagában. Nem véletlen, hogy a 16. század egyéniségei nagyságukat rettenetes bűnökkel koronázzák meg. A humanizmus felszabadította az ember energiáit, de nem emelte az embert szellemileg. Ellenkezőleg teljesen szegényé tette e tekintetben. Ez így kellett legyen a humanizmus első kezdeteiben. Az újkori történet megalapozásánál már látjuk, hogy szakad el az ember a szellem mélységeitől, hogy tagadja meg magát az életnek igazi értelmét. Sorsszerű összeférhetetlenség van Szent Tamás és Dante alkotása, a 16. és 17. század között. A Renaissance sok nagyott alkotott, sok gazdagságot adott az emberi kultúrának; és mégsem volt eredményes. Célja elérhetetlennek bizonyult. A korai keresztény humanizmus elbukott, ép ugy a késői pogány renaissance is. A történelemben mindig fellelhető a tragikus ellentét az alkotó impulzus és a tényleg elért eredmény között. Az újkori történelem egészen más dolgokat hozott létre, mint amiről az első humanisták és a Renaissance megteremtői álmodtak. Elképzelhették-e, hogy uj életérzésük, Középkor szellemiségével való szakításuk, alkotó erőlködésük a 19. századba, a gépek, a materializmus és a szellemi elszegényedés 19. századába fog torkollani. Leonardo, talán a világ legnagyobb művésze, felelős azért, hogy életünk a szellemiségtől az anyagi felé fordult, hogy a gép oly nagy szerepet játszik benne, hogy kiszorult belőle a lélek s hogy meg lett rabolva mélyebb jelentőségétől. Nem tudta, hogy minek egyengeti útját. A Renaissance szellemi alapja olyan volt, hogy elkerülhetetlenül alá kellett aknáztassék általa egy későbbi időpontban. A Renaissance felszabadította az ember alkotó erejét. Ebben volt igazsága. De ugyanekkor a Renaissance volt az, amely elvágta azokat a kötelékeket, amelyek az embert az élet szellemi forrásaihoz kötik; letagadta a szellemi embert, aki egyedül jogosult alkotni s kizárólag a nem-szellemi embert, a szükségszerűség rabszolgáját tolta előtérbe. Ezen utóbbinak diadala az Újkorban a szellemi ember felett volt oka, hogy a humanizmus önmagát szétrombolta a Renaissance végén.

A Renaissance a szabadon küzdő emberi erők nagy korszaka. Az ember azt hitte, hogy teljes élete saját módján megteremthető. A természethez fordult, amelyet a Középkor „bűnbe sülyedt”-nek mondott, itt kereste az élet és az alkotás formáit. A természetet újjászületve és spiritualizálva látta. Levette róla az átkot. A démonok, amelyektől a középkori ember úgy rettegett, nem ébresztenek többé félelmet. Öntudatlanul az új ember belekerült a természetes élet forgatagába: de belőlről nem tudott eggyé lenni a Természettel. Lelkileg alávetette magát a materializmusnak, de lelke nem volt benne a természet lelkében. A Renaissance a halál csiráit rejtette magában, mivel a humanizmus destruktív ellenmondásai képezték alapjait; mert felemelte az embert, határtalan erőt tulajdonított neki s ugyanakkor egy határolt és függőségben lévő teremtménynek tekintette, lelki szabadság nélkül. A humanizmus, bár felemelte az embert, megfosztotta istennel való hasonlóságától s alávetette a szükségszerűség törvényeinek. A Renaissance, amely a humanizmuson alapszik, revelálta az ember alkotó erejét, de nem-szellemi lénynek deklarálta. De a nem-szellemi embernek nincs korlátlan alkotó erőforrása, amelyből új erőt meríthet és ennélfogva kimerül s csak az élet felületein él. Ez nyilvánvaló lett az Újkor legújabb eredményeiben, amelyek a Renaissance bukásához vezettek : a humanizmus önmaga megtagadása, a felületi élet üressége, amely elvesztette életet adó központját s az alkotó erő kiszikkadása. Az alkotó erők szabad játéka nem folytatódhatik végtelenül. A 19. században már végét járja; az élet szegénysége, a nehézségei és unalma nyilvánvaló lett. A humanizmus alap ellenmondása mindinkább mélyebb és nyilvánvalóbb lett az újkori történelem folyamán. Ez a történelem a humanizmust épen az ellenkező pontra tolja attól, ahol eredetileg állott; Feuerbach és Auguste Comte humanizmusának, akik az emberiség vallását hirdetik, kevés köze van a Renaissance humanizmusához. A balvégzet még tovább is ment: a humanizmusnak nincs már alkotó erőkészlete sem a lelki katasztrófa egész közel látszik lenni. A Középkor védte az ember alkotó képességeit és előkészítette az utat számukra, hogy bőven arathassanak a Renaissance alatt. A Renaissance küszöbét a Középkor iskolázottságával és tapasztalatával lépte át az ember. Minden, ami igazi nagy a Renaissancebau, kapcsolatos a keresztény Középkorral. Most pedig az újkori történelem iskolázottságával és tapasztalatával megyünk egy ismeretlen jövő elé. Nem indulunk az alkotó erő oly kicsorduló bőségével, mint a Renaissance embere, hanem ellenkezőleg, el vagyunk viselve, le vagyunk gyengülve, hitetlenek vagyunk és kétségbeesettek.

Ez elég ok arra, hogy gondolkodóba essünk.

A humanizmus első, leggazdagabb és legtöbb gyümölcsöt érlelő virágzása a Renaissance volt. Mindaz, ami alkotó a humanizmus korában a Renaissance szelleméből fakad s jogosan viseli a Renaissance nevet. Első kifejlése alatt a humanizmus az emberi termékenység örök forrása, az antik világ felé fordult. Mégis, nem hisszük, hogy a humanizmus termékenysége a Renaissance alatt pogány eredetéből, a keresztény világnak a pogánysághoz való visszatéréséből származott volna. Ez a felfogás felületes és téves. A humanizmus, bár át volt itatva az antik világ szellemével, mégis nem az antik, hanem a modern történelem új jelensége. Alkotó energiájának alapját a katholicizmus rakta le. S az egész nagy európai, mindenek felett pedig a latin kultúra alapjaiban keresztény, katholikus kultúra. Gyökerei a keresztény kultuszban vannak. De a katholicizmus maga is át volt itatva az antik kor szellemével; elfogadta az antik kultúrát és átalakította. Az egész Középkor alatt a katholicizmus tartotta elevenen az antik kultúrát és ő adta át ezt az újkornak. Ez a tény tette csak lehetségessé, hogy a modern kor elfogadhatta a Renaissanceot. A Renaissance nem irányult, mint a Reformáció, a katholicizmus ellen. A katholicizmusban érezni lehet az ember aktivitás képességeinek hatalmas koncentrációját; megnyilatkozik ez a pápaság fénykorában az óriási hatalomban, amelyet a katholicizmus nyert az egész világ felett és a Középkor nagy kultúrájának megteremtésében. Ebben a katholikus egyház mindig különbözött a keleti egyháztól. A katholicizmus nem csak az ég felé mutatta meg az utat; a földön is alkotott szépet és nagyot. Itt van nagy misztériuma: hogy állandó törekvése az ég és az örök élet felé szépséget produkált és hatalmat teremtett a világi életben a földön is. A középkori katholikus világ aszketizmusa jó előkészítés volt az alkotásra: megőrizte frissen és összpontosította az ember alkotó energiáját. Jó iskola volt az ember számára, amely megacélozta és ösztökélte szellemét. A modern európai ember abból élt, amit ebben az iskolában tanult; mindenért a kereszténységnek adósa. Nem tudott és nem tudhatott új szellemi iskolát teremteni, lelket stimulálni és kiiskolázni. Szétpazarolta erejét és felélte önmagát. S ha szellemileg mégis életben maradt még, ezt csak a lelkébe plántált keresztény alapelveknek köszönheti; mert a kereszténység még él benne, ha világi formában is s megakadályozza teljes leromlását.

Első stádiumában a humanizmus rokon volt a kereszténységgel : erejét két forrásból merítette, az antik világból és a kereszténységből s csak annyiban volt szép és alkotó, amennyiben szorosan a kereszténységhez közel maradt. Kezdetben a humanizmus nem proklamálta az ember függetlenségét istentől és nem állította szembe istennel. Pico della Mirandola és a Renaissance sok teozófusának humanizmusa egészen más volt. De a szakadás magjai el voltak vetve a humanizmusban, ezekből kelt ki a modern kor humanizmusa, amely most érleli utolsó gyümölcsét az Ember tagadásában. Csak a kereszténységen alapuló humanizmus, amely részese revelációjának, ad erőt az embernek és alkot szépet. Csak ez a humanizmus van kapcsolatban az antik világgal. De az a humanizmus, amely szakit a kereszténységgel végeredményben szakit az antik világgal is. Kétszeresen destruálja az embert : aláaknázza ugy keresztény, mint antik alapját. Ez látható a humanizmus legutolsó gyümölcsén: az európai kultúra legszentebb hagyományai ezer kötelékkel vannak a keresztény egyház szent tradicióihoz fűzve s a teljes elszakadás e tradicióktól a kultúra degenerálódásához vezet. A Renaissance kimerülése az Újkorban, alkotó energiájának meggyengülése annak volt eredménye, hogy elszakadt az antik világ és a kereszténység szellemétől. És a részleges regeneráció, amit a modern történelem felmutat, a kereszténységhez és az antik világhoz való visszatérés következménye volt. Az uj európai vagy az Ókor és a Középkor alapelvei szerint él vagy elnyüvi magát és elbukik. A Renaissance meghasonlásai, a belső szakadás, amelyet a Renaissance embere érez, a modern történelem fő témája lesz. A humanizmus önromboló dialektikája mind szélesebb arányokat ölt; az isten nélkül való és isten ellen lázadt ember önelégsége, isten hasonlóságának és képének tagadása az emberben, magának az embernek lerombolásához és tagadásához vezetett; a pogányság igenlése a kereszténység helyett magának az antik világ szellemének lerombolásához és tagadásához vezetett. Az ember képét, lelkének és testének képét az Ókor és a kereszténység alakították ki. A modern kor humanizmusa, amely elszakad a kereszténységtől, elszakad az antik világtól is és árnyékot vet az ember ideáljára.

A Reformáció a Renaissanceszal kezdődő folyamat egy másik terméke volt: azt is a humanisztikus megmozdulás hivta életre, az is az Újkor emberének lázadása. De a Reformáció egy egész más faj temperamentumának volt gyümölcse, mint amely a Renaissanceot létrehozta; a germán fajnak, egy hideg nap alatt élő, plasztikai és artisztikus genius nélkül való, de saját külön lelki mélységeiben élő északi fajnak produktuma. A Renaissance nem volt lázadás és nem volt tiltakozás, alkotás volt: ebben van épen szépsége és örökké megmaradó jelentősége. A Reformáció ellenben inkább lázadás és tiltakozás volt, mint teremtő vallásos mozgalom; a vallásos tradíció ellen irányult. Az alkotó elem benne a germán miszticizmus — egy igazi nagy szellemi jelenség — nem pedig maga a Reformáció, amely vallási szempontból tekintve, nem hozta meg azt az eredményt, amelyet vártak tőle. Először a Reformációban sok katholikus elem volt: hiszen a katholicizmusban gyökerezett. Luther katholikus szerzetes volt, aki fellázadt a katholicizmus ellen; de katholikus vér csörgedezett ereiben. Mind az, ami igazán mély és igazi vallás a Reformációban, az a kereszténység örök igazságaihoz tartozik; nem volt egyéb, mint szomjuhozás a katholicizmus megtisztítása, regenerációja és restaurálása után. Luther életében csak egy szenvedély van, amely az örökkévaló után szomjazik, a szomjúság a szellemi szabadság után. De tagadásában túl messze ment. A Reformáció forradalma és tiltakozása hivta ki azt a folyamatot az újkori történelemben, amely a Felvilágosodás korához, a racionalizmushoz, a nagy forradalomhoz, az uj pozitivizmushoz, szocializmushoz és anarchizmushoz vezetett.

A Felvilágosodás kora a 18. században még a Renaissance továbbfejlődése volt, a humanista önigenlés ujabb megnyilvánulása. De a Felvilágosodás korában az alkotó szellem kimerült, a renaissance eltűnt. A 18. század racionalizmusa nagyon különbözik a Renaissance alkotó korszakától, ha genetikusan összefüggésben is áll vele. A Felvilágosodás kora az emberiség isteni forrásai ellen elkövetett árulás bűnének belső megtorlása. Hogy egy régebbi példát vegyünk: a Bolognai iskola Michelangelo és Rafael belső megtorlása, halódása annak a szellemnek, amely a 16. században lángolt a Renaissance embereiben. Itt az alkotó szellem kiélte volt magát, Savonarola figyelmeztetés volt a Renaissance tévútra vezető irányzata ellen. Alkotó ereje elszakadt a forrástól, amely táplálta; és előhívott egy nagy történelmi mozgalmat, amely képtelen volt nemes gyümölcsök termelésére. A francia forradalom, a pozitivizmus, a 19. század szocializmusa, mindez a Renaissance-kori humanizmus eredménye. Mindez nem egyéb, mint a humanizmus különböző alakulata. A Renaissance korában nagy energiabőséget érzünk. Gazdag gyümölcsöket is termelt és azután végig az egész modern történelmen, önmagát fogyasztotta. Ezt a nagy energia bőséget a Középkor aszketizmusának köszönhette. De a modern ember hálátlan volt azon szellem iránt, amely erejét táplálta. Ki kellett, hogy élje véges-végig humanista illúzióit és történelmi korszakát önmaga teljes szétmorzsolásával végzi.

Minden megerősíti azt a hitünket, hogy az ember történelmi célja a földön csak egy probáratétele az emberi léleknek, előkészítés egy másik életre. A történelem minden korszaka nagy csalódásokról tanúskodik. A Renaissance nem sikerült; a Reformáció nem sikerüli; a Felvilágosodás kora nem sikerült: a forradalom, amely e korban gyökerezett, nem sikerült; s az eljövendő szocializmus szintén nem fog sikerülni[MA1] .

Az emberiség történelmi létében bármely célt is tűzött ki maga elé, egyiket sem tudta megvalósítani. De minden idő mégis nagy értékeket termelt csaknem öntudatlan. A Renaissance nem sikerült: nem tudta elérni az antik világ szellemének regenerálásával a földi szépség és a földi örömös lét tökéletességét és teljességét. De épen az, amit elhibázott, viseli legjobban a hallhatatlan szépség bélyegét. Mint például a kettős Quattrocento elhibázásai. Minél jobban eltávolodik az európai emberiség a Renaissancetól annál nagyobb alkotó energiájának hanyatlása. Azok a pillanatok, amelyekben a legnagyobb csúcsokat érte el az európai kultúra, mindig a középkori eszmékhez, a keresztény forrásokhoz való visszatéréssel voltak összefüggésben, mint például a 19. század elején a romantikusok mozgalma s a 19. század végén az uj romantikusok és a szimbolisták mozgalma.

Nem egy okunk van azt hinni, hogy az európai emberiség alkotó erejét regenerálni csak egy új vallásos aszketizmus kora fogja tudni. Csak egy olyan kor, amely visszafordul szellemi forrásaihoz, képes koncentrálni az ember összes energiáját s csak az képes megóvni a szétszóródástól. Ez az az álláspont, amelyre a modern történelem csucspontján az embernek vissza kell térni. Másképen nincs reménye arra, hogy új renaissanceát megtalálja, miután minden szellemi erejét elfogyasztotta, miután elvesztette útját az élet sivatagában s lerombolta az ember ideálképét önmagában.

Ha analógiát akarunk keresni a mai időkhöz: nem a Renaissance, hanem a Középkor sötét kezdetei előtt állunk. Egy új barbár kort és a vallásos-aszketikus fegyelem egy új korát kell átélnünk, mielőtt remélhetjük, hogy meglátjuk egy új, ismeretlen renaissance hajnalhasadását. De minden annyira elviselt bennünk, hogy az ember újraébredt alkotó ereje talán egész más világ felé fog orientálódni.

A nem-szellemi ember ereje határolt. Önelégülése degenerációjához vezet, mert megtagadtatja vele életének forrását. A nem-szellemi ember, elválasztva a szellemiségtől, megteremtette a fantómszerü létet; egy fantómszerü jólét rabszolgája lett. El kell fogadnunk, mint az élet törvényét, hogy az ember igazán szépet és értékeset korlátolt földi létében csak akkor alkothat, ha hisz egy másik, korlátlan, végtelen és örökkévaló életben. Figyelmének kizárólagos koncentrálása a véges és haláltnemző életre végül mindig aláaknázza alkotó energiáját, ahoz vezet, hogy önmagának elég és öntelt lesz, felületes és triviális. Csak a szellemi ember lehet igazán alkotó, az az ember, akinek gyökerei egy végtelen örök létbe vannak ágyazva.

De a humanizmus tagadta a szellemi embert; megmérte az örökkévalóságot s megalapította a materia uralmát a föld határolt felületén. S így a nem-szellemi ember védtelenül állott szemben a természet elemeivel, amelyek minden oldalról körülvették. Az ember-ideált a nem-szellemi ember nem képes megőrizni; annak előfeltétele a szellemi ember. Vallásos aszkétikus momentumok nélkül, amelyek kötelező vonalakat írnak elő. amelyek alávetik az alacsonyabbat a magasabbnak, az egyéniség igazi léte el sem képzelhető. Az újkori történelem arra a tévedésre volt alapítva, hogy az egyén termékeny kifejlődése lehetséges ily vallásos-aszketikus momentumok nélkül. Az újkori történelem, amely a Renaissanceben gyökerezik, kifejlesztette az individualizmust. De az individualizmus az egyén szétrombolójának, az egyéniség megsemmisítőjének bizonyult. S most épen a minden szellemi alapjától megfosztott individualizmus fájdalmas agóniáját éljük. Az individualizmus összetörte az emberi egyént, elvette tőle stabilitását és összefüggését, széjjelszórta a világba. Ilyen az élet törvénye: az emberi egyén erős és virágzik, amíg elfogadja az egyénfelettit és az emberfeletti realitásokat és értékeket s aláveti magát nekik. De gyenge, üres és elsorvad, mihelyt megtagadja azokat. Az individualizmus mindig távolabbra tolja a célt, amelyre az egyén akarata törekszik; céltalanná teszi ezt az akaratot. Az álhumanizmus az üresség ezen állapotába hozta az embert: pusztába vezette az emberi lelket. Pedig a humanizmus nagy problémát vetett fel: az embert. Az újkori történelem tragikus dialektikája ennek a problémának revelációja. Maga a humanizmus nem tekinthető tiszta veszteségnek, tiszta tévedésnek. Ez az álláspont reakciós állásfoglalás lenne. A humanizmus tapasztalatának pozitiv jelentése is van. Az embernek át kell menni a szabadság korszakán, hogy szabadon fogadja el az istent. Ez a humanizmus igazi jelentősége.

A humanizmus átalakulása, amely a 19. század második felében és a 20. század kezdetén végbemegy, a Renaissance teljes bukását és alkotó erejének teljes kimerülését jelenti. Semmi nyoma sem található meg többé szellemének. Aminek még szellemi jelentősége van korunkban, az keresztény források felé fordul. Korunk pogány tendenciái egészen felületesek s hiábavaló dolog volna a régi idők szellemét keresni bennük. A ma túlkulturált embere nem a Renaissance, hanem a dekadencia stádiumán haladt át. A dekadencia csak egyik oldala a Renaissance végének. A történelem egy delelő pontjára érkeztünk — elviselve, letörve s meghajoltan a fejünk felett túlbonyolódottá növekedett történelem nehéz súlya alatt. Az ember nem tudja többé elviselni a magánosságot, amelybe a humanista kor vetette : pótlásul megpróbál egy új szellemi közületet fabrikálni: megteremti a pseudó-egyházat. A lélek magatartásának és tartalmának szélsőséges szocializálása, korunk e követelménye nem egyéb, mint a rettenetes magánosság elleni reakció. Az atomok, amelyek belől vonatkozás nélkül vannak egymással, igyekeznek a kohézió külső látszatát ébreszteni. A szélsőséges szocializmus filozófiai jelentésében nem egyéb, mint a szélsőséges individualizmusnak, az emberi társadalom elatomizálódásának másik oldala. Az emberi egyéniség, amely a Renaissance korában uralkodott, megtartotta gyökereit egy szoros szellemi forrásban; még nem volt különálló atom. Tudott hatni és szabadon alkotni, mivel szilárd szellemi talajon állott. Még nem szocializálta életét abban az erőlködésben, hogy megszabaduljon a szellemi és materiális éhségtől.

A szocializmus, mint vallás, a Renaissance elkerülhetetlen befejezése, kimerülése annak az emberi individualizmusnak, amely oly magas csúcsokra ért fel a Renaissance alatt. Szélsőséges individualizmus és szélsőséges szocializmus csak két különböző formája ugyanannak a Renaissancenak. Mindkettőben egyformán megroppant az emberi egyéniség, elhalványult az ember eszméje. Abstrakt humanizmus, amely el van vágva az élet isteni forrásaitól, az ember destrukciójához, az ember eszméjének összerombolásához kell, hogy vezessen. Az ember eszméje éppen úgy, mint minden más valóság, csak mint valami spirituálisán konkrét és egységes fogható fel, amelyben az isteni egység átfogja és magába zárja az összes emberi változatokat; másképpen az ember eszméje elhalványul és abstrakciókban vész el. Az újkori történelem folyamata az embert a szellemi konkrétságból, ahol eredetileg minden alkatrésze kölcsönhatásban állott, egy abstrakt szétbomlásba viszi, amelyben az ember izolált atommá lesz. Ebben a változásban a konkrétból az abstraktba a modern ember szabadságát vélte megtalálni; azt remélte, hogy igenelheti egyéniségét és alkotó erőt nyer általa. Szabad akart lenni: elfordult isten kegyelmétől, amely regenerálta az emberiséget s fentartotta szellemiségét.

Ami az embernek szabadságnak, az egyéniség gazdagodásának látszik, az valóságban a szellemi én leigázása a természet forgataga által; személyiségének lerombolása. Ezt nyilvánvalóvá teszi az a krizis, amelybe a történelem humanisztikus folyamata torkollott. A humanizmus nem úgy tekinti az embert, mint valamit, ami spirituális kapcsolatoknak és összefüggéseknek képezi részét, hanem mint egy abstrakciót, mint a természet önmagában teljes atomját. A humanizmus ezen tendenciája nem volt mindjárt teljesen nyilvánvaló ; csak később lett mindinkább azzá. Ez a tendencia a szélsőséges individualizmushoz és a szocializmushoz kellett vezessen, az atomizáció e két különböző formájához, a közület és az egyén darabokra hullásához.

A modern gondolkodás két nagy látnoka — Friedrich Nietzsche és Karl Marx — a zseni csodás pontosságával meghatározták a humanizmus én-tagadásának és én-rombolásának két formáját. Nietzsche megmutatja nekünk az önmagát individuálisan szétromboló és megtagadó humanizmust; Marx a kollektivet. Abstrakt individualizmus és abstrakt kollektivizmus egy gyökérből hajtottak ki: az ember elvonásától az élet szellemi gyökereitől, a konkrétnak elhagyásából. Nietzsche a modern történelem humanizmusának szülötte és áldozata: fizetnie kell bűneiért. Nietzsche sorsában a humanizmus átváltozik ellentétébe. Nietzsche az embert nyomorultnak és kicsinynek fogja fel; győzelmére vágyik s az emberfeletti embert akarja. Nietzsche etikája nem fogadja el az emberi személyiség értékét: kegyetlenséget hirdet az ember számára az emberfeletti ember kedvéért, annak kedvéért, ami messze van és magasan. Nietzsche tanításában az „Übermensch” az elveszett istent helyettesíti. Nem tud és nem akar megelégedni azzal, ami csak emberi. Az emberi ideál elvész emberfeletti individualizmusában.

Ugyanígy vész el a Marx emberfeletti kollektivizmusában. Szellemileg Marx Feuerbach humanisztikus vallásának terméke. De benne is, bár ellenkező utón, a humanizmus átalakul ellentétébe: antihumanizmusba. Marx szerint az emberi egyéniség egy elmúlt burzsoá világ öröksége, amely alá kell vettessék a kollektivizmusnak. Etikája nem fogadja el az emberi személyiség értékét: elhagyja a humanitarizmus ösvényét, a kegyetlenség evangéliumát hirdeti a kollektivizmus, az eljövendő szocialista „Zukunftstaat” kedvéért. Marxnál a kollektivizmus az, ami az elveszett isten helyét elfoglalja. Tehát ő sem tudja s ő sem akarja magát arra korlátozni, ami pusztán emberi. Kollektivizmusában van valami embertelen, antihumanista; itt is eltűnik az emberi személyiség s elhalványul az ember eszméje; kollektivizmusa nem fogadja el a soha meg nem szűnő belső fejlődésben álló emberi egyéniséget, amit egy Goethe és egy Herder humanizmusa glorifikált. Marx ép oly szükségszerű gyermeke az újkori történelemnek, mint Nietzsche. Egyikben épen úgy, mint a másikban azt érezzük, hogy a Renaissance befejezte pályafutását. De mindegyikben másképen. Nietzsche a Renaissance felé fordul, akarja érezni annak teremtő inspirációját; de már más életsíkon jár, ahonnan nincs visszatérés amahoz. Marx teljesen elveti a Renaissancot, mint a burzsoá világ egy részét; uj világ után vágyik, amelyben azonban az alkotó bőség nem lesz meg többé.

Se Nietzsche, se Marx műve nem jelenti az ember diadalát. Nem tettek egyebet, minthogy megfosztották a humanizmust illúzióitól. Utánuk minden szentimentális humanizmus lehetetlenné vált, épp oly lehetetlenné, mint a felburjánzott bolondítás a humanitárius eszmékkel vagy meggyőződéses hit a humanizmusban. Ugyanezt a tagadást találjuk meg Max Stirnerben, aki szintén kemény ütéseket mér a humanizmusra. Az ember-világ (mely középúton áll a szellemiség és természet között), a magának elég humanizmus világa darabokra hullott s le van győzve; a pont, ahol vége van, láthatóvá lett; az ember lehetőségei túl vannak lépve. Abban, ami csak emberi, lehetetlen szilárd alapot találni. S ugyanakkor a Renaissance, amely e közép, emberi világ erőkifejtéseinek volt arénája, a Renaissance, amely tökéletes, boldog és szép életet akart teremteni az embernek, befejezéséhez közeledik. Az újkori történelem szétrombolta e világot. A humanisztikus világ kiszélesítése és elterjedése, demokratizálódása végzetszerű lett számára. Alkotó humanizmus csak az emberi társadalom egy kis válogatott részében lehetséges. Ez a feltétel meg volt a Renaissance korában. A felvilágosodás és a francia forradalom azonban egy kiegyenlítő folyamatot vezettek be a humanista világba s ezzel előkészítették belső szétmorzsolódását. A Renaissance az egyenlőtlenségre volt alapítva s csak ez tette lehetségessé. A szomjúság az egyenlőség után, amely a mai kor emberiségét elfogta, a Renaissance végét jelenti. Így alakul át a társas élet.

(Befejezése a következő számban.)