Valamit megtalálni ebben a konglomerátban: 3/3

K. P. J.: Úgy gondolom, ha nincsenek olyan tanúk, mint amilyen tanúvá tetted te magad, azzal, hogy Szabédit és Domokos Gézát, de hát Csiki Lacit is megírtad, illetve Lászlóffy Aladárról is van egy ilyen könyved, akkor ezek a dolgok elvesznek. Mert a távoli időből sokkal nehezebb ezeket a történeteket egyáltalán észrevenni, nemhogy rekonstruálni.

 

Javaslom, mielőtt áttérünk a Konglomerát (Erdély) című könyvedre, szóljunk egy másik új kötetről, amelynek szintén te vagy a spiritus rectora. Gyönyörű szép kis könyv. Az a címe, hogy Kedves Miska, és a 80 éves Ilia Mihályt ábrázoló bélyeg van a könyv borítóján. Tehát ez a 80 éves, legendás Ilia Mihálynak, Miskának a köszöntése. A hozzá közel álló vagy vele szoros kapcsolatban lévő irodalmárok írnak neki ebben a könyvben, s ennek a megszervezése is a te nevedhez fűződik. Ilia Mihályról annyit talán érdemes elmondani, hogy legendás irodalomszervező, szerkesztő, egy olyan ember, aki bármilyen irányzatból az értéket, a minőséget be tudja fogadni. Nem kirekesztő és nem eltávolító, hanem inkább befogadó emberről és szerkesztőről van szó. Van még egy másik könyv, amihez neked csak közvetve van közöd, a Túlélő képek, ezt a te fiad, László állította össze. Régebbi kiadás, de azért ehhez neked is van közöd. Kérlek, reagálj erre a két kötetre, hogy aztán végül a Konglomerátról beszéljünk.

 

K. L.: Kántor László sajnos vagy hál’ istennek Budapesten producer, operatőr meg filmrendező. Amikor még javában itt volt, mert itt végezte a főiskolát, elkezdett fotózni, és nyilván mindenkivel kapcsolatban volt, Domokos Gézával is.

 

K. P. J.: Elmondom, ki mindenki van benne fotóval és írással, nem mindenkit sorolok fel. Balogh Edgár, Horváth Imre, Méliusz, Bözödi, Gáll Ernő, Sütő András, Beke György, Fodor Sándor, Domokos Géza, Szőcs István, Székely János, Kányádi Sándor, nem tudom abbahagyni, egyre jobb nevek jönnek, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Palotai Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos, Szilágyi István, Lászlóffy Csaba, Gálfalvi György, Király László, Farkas Árpád, Balla Zsófia, Markó Béla, Mózes Attila, Egyed Péter, Visky András, Tompa Gábor, Kovács András Ferenc, tehát tőlük lehet olvasni, illetve róluk, s a Kántor László által készített fotók szerepelnek benne. A Miska-könyv?

 

K. L.: A Miska-könyv sajnos nem kapható, mert kevés példányban készült, azok kapták, akik írtak bele, és én kaptam meg a maradékot. Nem került könyvárus forgalomba, eleve úgy is terveztük, nem lett volna rá fedezet. Jó, hogy egyáltalán meg tudtuk csinálni. Arra viszont tényleg nagyon jó volt, hogy megtapasztaltuk, teljesen meghatódott ezen. Pedig hát ünnepelték sokan, két kötet is jelent meg róla, de azért ez más.

 

K. P. J.: Egyedi és eredeti. Ez volt az intermezzo. Eddig beszéltünk három nagyszerű emberről, akiket te hoztál vissza a gondolkodás terébe. Van egy fontos könyved; az emberek, akik beszélnek Erdélyről vagy Erdély kapcsán a mai helyzetről, azok mind kénytelenek emlegetni a Konglomerát (Erdély) című könyvedet. Említetted György Péter könyvét, mondtad is, meglepődtél, hogy ő erre adta a fejét. De beszélhetnénk még Markó Béla beszélgetős könyvéről és sok másnak a könyvéről, amelyek – ez abszolút a saját szubjektív véleményem, cáfold meg, ha rosszul látom – mintha azért születtek volna, hogy azt az Erdély-képet, ami főleg Magyarországon kialakult, tehát azt az idealisztikus képet lebontsák. Huszonegy fiktív szemináriumból áll a te könyved, tehát ezek nem megtörtént, megvalósult szemináriumok, legfeljebb a te fejedben valósultak meg. És három igazi nagy szereplője van ennek a könyvnek: Szilágyi Domokos, Szabédi László és Gaál Gábor.

 

K. L.: Említetted kiindulásképpen, hogy milyen vélemények vagy milyen hiedelmek vannak Erdélyről. Vagy az van, hogy a miénk, és mit akarnak ezek a románok itten, vagy pedig csodálkoznak azon, hogy itt még magyarul beszélnek, és milyen szépen. Tehát a két véglet között van valamelyes igazság. Annyit hozzá kell tegyek, holnap reggel megjelenik a kolozsvári Szabadságban egy szövegem, amelyben utalok egyebek mellett arra, amit az RMDSZ megalakulásának 25. évfordulóján Semjén Zsolt mondott el a magyar kormány képviseletében. Tehát nem magánvélemény. Azt mondta Semjén Zsolt, és ezt egyesek nem hallották meg, és még ma sem képesek meghallani, tehát azt mondta nyilvánosság előtt, hogy ha az RMDSZ nem jut be a parlamentbe, nehogy azt higgye valaki, hogy valaki más fog bejutni, más magyar párt, hanem nem lesz képviselete a magyarságnak. Ezt az Orbán-kormány miniszterelnök-helyettese mondta a kormány nevében. Ez nagyon fontos dolog, s végre mindenkinek, aki így-úgy elcsángált, meg kéne hallania.

 

K. P. J.: De eddig nem ez volt az álláspontjuk.

 

K. L.: Abszolút nem ez volt. Nem akarok én semmiféle RMDSZ melletti korteskedést, nekem is megvannak a kritikai észrevételeim, nem is szoktam elhallgatni, de itt lényegében arról van szó, hogy mi itt jelen pillanatban a reális helyzet. Tehát függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon, PSD vagy vagy liberálisok, ennél sokkal mélyebb dolog van. Ezekkel a dolgokkal szembe kell nézni.

 

K. P. J.: Mire gondolsz, hogy ezekkel a dolgokkal szembe kell nézni?

 

K. L.: Hogy mi a realitás. Vagy sírunk, eltemetjük magunkat előre, mielőtt még meghalnánk teljesen, már nem a nemzedékem, hanem az egész erdélyi magyarság, vagy pedig azt mondani, hogy nem vagyunk elég bátrak, és nem harcolunk eléggé. Szabéditől tanultam meg, neki egy fiatalkori naplójegyzetében van ez benne, gondolkodik Erdélyről, és ő használja ezt a fogalmat, hogy konglomerát. 1929-ben vagy ’30-ban írja le, akkor még egészen más volt a helyzet, más volt a demográfiai arány is, nemcsak Kolozsvárt, hanem erdélyi viszonylatban is, Váradon is. Egyfajta realitással kell nézni ezt a világot, és megpróbálni ezeket a helyzeteket újrateremteni; speciel tényleg ezeken a szemináriumokon keresztül teremtődik meg, de úgy, hogy ennek a három embernek, három nagyon különböző embernek a szövegei vannak gyakorlatilag, tehát hitelesen, nem idézőjelbe téve, beledolgozva a szövegbe. Abból jött egy vegyes műfajú valami, egyesek esszéregénynek mondják, én is azt hiszem, valami ilyesmi akart lenni vagy talán lett is. A lényeg az, hogy három különböző ember, akik valahol összekapcsolódnak. SZGSZ, mert a három személy ekként szerepel, Szabédi, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos. Szilágyi Domokos és Gaál Gábor nem is találkozik, Szabédi és Gaál Gábor találkoznak. Bizarrnak tűnik az ötlet, de nyilvánvaló, hogy ez azért jött össze, alakult így, mert ezt érdemes megpróbálni, ebből kihozni valamit, mert éppen a különbözőségük és a különböző helyzeteik szembesítésével jön ki ez a konglomerát. És én azt hiszem, hogy pontosan azzal, hogy abszolút különböző helyzetekről van szó, persze benne van a securitate is, igaz, csak Szilágyi Domokos érintettségéről tudunk, sem Gaál Gáborról nem tudjuk, hogy volt-e, sem Szabédről, az anyagát a mai napig nem adták ki, nem találják. Szabédi megfigyelési dossziéja teljesen eltűnt, a belügyminiszternél is próbálkoztak Markóék, de azt mondják, hogy nincs. Nem tartom valószínűnek, hogy elégették Berevoieşti-en, alighanem ez annyira kényes, hogy még mindig jobb inkább a páncélszekrényben tartani valahol.

 

Egyszer én is fenn voltam a CNSAS-nél, a Securitate irattárát adminisztráló intézménynél, és amikor kikértem a Korunkra vonatkozó dossziékat, kettőt hoztak ki, abból az egyik okozta a döbbenetet, mert egy belső ember, akivel ráadásul nagyon jóban voltunk, nagyon közeli volt ő – nem titok, le is írtam, a legjobb Ady-kutató, Bustya Endre –, micsoda ocsmány jelentések sorozatát írta, még korábban, vásárhelyi időszakában. Megvolt az ok is, amivel meg tudták fogni. Ebből a helyzetből írom meg azt a szemináriumot, amikor ez a három ember ott van a CNSAS-nál. Ugyanúgy van, hogy melyiknek mit jelent a szerelem például. Hogy éli meg. Az egész olyan értelemben konglomerát, hogy műfajként is konglomerát, mert mind a három ember az erdélyi sorsot vállalta, különböző helyzetekben. Az egyik, Gaál Gábor visszajött, nem is visszajött, hanem jött, a másik kettő pedig végigélte, kettő öngyilkos lett, a harmadikat pedig a saját pártja halálba kergette, infarktus végzett vele, akkor már hosszú ideje kizárták a pártból. Annyira benne van legalább egy fél évszázad, ha nem több, ebben az egészben, hogy úgy gondoltam, egyszer egy ilyen bizarr ötlettel többet lehet elmondani, mintha én most akár dokumentumok alapján próbálnám megírni ennek a fél évszázadnak vagy annál is többnek a történetét reálisan – ehhez egy intézet is kevés lenne, ha meg akarná írni. Ezért gondoltam, hogy három, számomra ismert és hozzám közel álló személyt választok. Pontosabban Gaál Gábor nem állt közel, csak az elődöm volt a Korunk főszerkesztőjeként, az alapítója a Korunknak, én már a halála után vitatkoztam, vitatkozni próbáltam vele egy csomó mindenben. Ugyanakkor el kell fogadni azt, hogy nagy dolgot hozott létre. Hogy a saját műveim mit érnek, mit nem, azt valaki más fogja megmondani valamikor, de azt hiszem, talán az egyik legfontosabb dolog, amit sikerült megvalósítanom: megőrizni a régi Korunkból annak hagyományát, a Gaál Gábor-i, még a dienesi Korunk hagyományát. Ez azzal kezdődött – ezt mindig elmondom –, hogy 1926 februárjában, a legelső Korunk-számban írta le, amit szerintem sehol a világon, egy Elekes nevű orvos, aki munkatársa volt a Korunknak: „két nagy veszély fenyegeti a világot, a fasizmus és a bolsevizmus”. A Korunkban 1926 februárjában. Ilyen nincs. Ilyen sehol nincs. Amikor először ráakadtam, megdöbbentem. Hogy ez létezik. ’26-ban? Hát még hol van a fasizmus, a náci változata még igazából sehol nincs. A Szovjetunióban pedig még azután kezdődnek a nagy sztálini kinyírások.

 

Visszatérve az egészre: ebből a Korunkból lett a másik, ’57 után elindított, Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztette lap, ahol én ’59-től voltam. Nagy nyomás alatt volt ez a Korunk, tette, amit megcsinálhatott annak idején ’89-ig, aztán megfiatalítva, szellemiségében nem elkötelezve egyértelműen sem erre, sem arra, megpróbálni kialakítani egy olyan értelmiségi fórumot, amelyik szembenéz a kor valóságával, ez az, ami a leginkább megmaradt, amit csináltunk, és még csinálunk ma is.

 

K. P. J.: Ez majdnem olyan volt, mit egy zárszó, s örülök, hogy a Korunkat szóba hoztad, isteni számokat adtak ki mostanában. Egy dolgot szeretnék még, kérlek, röviden erről is beszéljünk: mit lehet tenni azért, hogy az a skanzen-kép, amit erőltetnek Magyarországon is, meg erőltetnek talán Erdélyben is, valahogy változzon.

 

K. L.: Két tervről tudok beszélni, mind a kettő megvalósulás felé halad. Az egyik gyakorlatilag már majdnem kész van, egy olyan könyvet fogunk megjelentetni ebben az évben, valószínűleg augusztusban, aminek az a címe, hogy Valahol van egy város. Ez kifejezetten irodalmi jellegű dolog lesz, lesz külön egy Kolozsvár, és lesz egy erdélyi fejezete, de sokan lesznek benne, Végeltől Esterházy Péterig. Ma kaptam meg az anyagot Sárközy Matyitól, ő Londont írja meg. Azt, hogy Londonban hogy él egy magyar író. Lövétei Lázár Laci, aki nem is városon él, csak Csíkszeredában szerkeszti a Székelyföldet, ő írt Csíkszentdomokosról az egyik gyerekének egy verset. Ez részben magyarázat arra, de sokkal tágabb értelemben, hogy mit jelent a városi lét, és ebben a városi létben mit jelent magyarként is meglenni. Ennek lesz egy része régi szövegekkel, Kós Károlytól kezdve Cs. Szabó Lászlón keresztül Poszler Györgyig, akik a maguk kolozsvári élményét írták meg.

 

Egy másik dolog, ami most alakul, ez viszont egyértelműen erről szól, hogy egy ilyen könyvön dolgozunk, amely elsősorban a magyarországiakhoz akar szólni, de használható formában, tehát nem egy hagyományos bedekker lesz, nem is egy nagy tanulmánykötet, az lesz a címe, hogy Erdély fővárosa Európában. Kicsit a konglomerát felé is megy, de teljesen másképp. Ma Kolozsvárról is többnyire az van, a régi város, a nosztalgia, vagy a sírás. Azt akarnám sugallni, hogy a sírás és a panaszkodás csak az elvágyódáshoz és az elmenéshez segít hozzá, meg kell találni azt a módot, hogy lehet, tudomásul véve azt, hogy mi van, megpróbálva Európa felé menni, és hogy abban hol vannak pozitív dolgok. És vannak, Kolozsvárt tényleg vannak, nagyon sok minden, a színház, a TIFF, van a Babeş–Bolyai egyetemen is egy csomó minden, a fiataloknak a Muszáj-Musai mozgalma. Óriási dolog, amit most elkezdtek, a fiatalok felé kell nyitni, elhitetni, megpróbálni elhitetni azt, hogy van még lehetőség, és lehet élni, ha úgy közelítünk ehhez a konglomeráthoz, hogy ebben a konglomerátban új körülmények között is valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.

 

(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)