Valamit megtalálni ebben a konglomerátban

 

Kőrössi P. József: Talán nem sértem meg Lajost, ha azt mondom, egy újabb nagyvadat sikerült elhoznunk a Törzsasztal mellé. Szeretettel köszöntöm Kántor Lajos Széchenyi-díjas írót, irodalomtörténészt, és nem akarom a többi díját fölsorolni, mert akkor nem tudnánk megtartani az estet. Elhoztam pár könyvet, amit csak az elmúlt időszakban írtál vagy szerkesztettél, összeállítottál, előbányásztál, tehát ha csak az elmúlt egy-két évet nézem, akkor is legalább 10-12 olyan könyv van, amit vagy te írtál, vagy ha te nem olyan vagy, amilyen vagy, akkor abból a könyvből nincsen semmi. Arra lennék kíváncsi, hogyan is működik az a Kántor Lajos, aki ilyen iszonyatosan aktív az elmúlt harminc-negyven évben, de mostanában különösen.

 

Kántor Lajos: Azt remélem, ez nem a zárás előtti sietség, amikor az ember úgy érzi, bizonyos dolgokat meg kéne írni, amíg még nem hülyül el teljesen. Apropó, mindjárt egy tartozással kezdeném: lelkiismeret-furdalásom van, mert megígértem Szabó Ödönnek, hogy sajtó alá rendezem Bölöni Sándor hagyatékát, pontosabban a kezdeményezője voltam ennek. Az özvegy nálam hagyta az anyagot, és nagyon rég, még a Kriterionnal szerettem volna kiadatni, de akkor nem sikerült. Aztán arról volt szó, hogy ez Váradon valahogy összejöjjön – ezzel még mindenképpen tartozom a váradiaknak is, és szegény Bölöni Sanyi emlékének is. Sokat járt nálam, rengeteg levele is van, dokumentumértékű dolgok. Van, ami abból már megjelent, az egész tragédiája, legalábbis annak politikai, kultúrpolitikai része, már csak ez is kötelezi az egykori barátokat, meg hát a váradiakat, hogy ezt tényleg meg kell jelentetni. Végső soron ő volt az, aki kezdte… annak idején Bukarestig menően próbálkozott egy váradi irodalmi folyóirat elindításával, illetve akkor még csak mellékletről lehetett szó, a Bihari Naplóról. Már csak ezért is tartozunk neki, meg persze ott az Irodalmi Kerekasztal, meg sok egyéb; a színházért is sokat tett. Ez a tartozás nincs lezárva.

 

K. P. J.: Vegyük sorra, ha megengeded. Szabédiról biztosan fogunk ma este beszélni, hiszen a Konglomerát (Erdély) című könyvednek is egyik fontos szereplője. Beszéljünk most arról, ami legutóbb, nem olyan régen jelent meg, a könyvről, amely Szabédi László verseit gyűjti össze. Ez egy válogatás, tanulmányok, drámák is vannak benne. Azért említettem hangsúlyosan a verseket – és ez számomra szubjektív dolog –, mert róla soha nem gondoltam volna, hogy ekkora költő. Most mindenki fölfedezheti magának, hogy valójában nemcsak nagy gondolkodó, jelentős személyiség, hanem igazán remek költő is.

 

K. L.: A legjobban nem ez indította el bennem, hanem inkább György Péternek az Állatkert Kolozsváron című könyve, mert tőle igazán nem vártam. Ő az ELTE tanszékvezetője Budapesten, és nem úgy ismertük, mint annak a fajta irodalomnak, esztétikai koncepciónak a képviselője, amilyen részben Szabédi is. Azt, hogy ő fölfedezi magának és ezáltal a magyarországi olvasóknak is, ezt én nagyon fontosnak tartom, és remélem, hogy ez tényleg ráirányítja kicsit a figyelmet Szabédira.

 

K. P. J.: Tehát György Péter fölfedezte magának, és ez indított el benned is valamit, aki személyesen is ismerted Szabédit, a tragédiáját és az életművét.

 

K. L.: Nem indított el bennem semmit, csak a György Péter iránti rokonszenvemet növelte, nem volt nekem ellenszenves, de nem gondoltam, hogy egy platformon vagyunk. Hanem azt indította el, amit néhány olvasó már régebben megfogalmazott, hogy folyton írunk Szabédiról, de a művei nem hozzáférhetők. És akkor, miután megjelent a Konglomerát, illetve azelőtt még a Balassinál egy Szabédiról szóló könyvem, Erdélyi sorskerék címen, ez egészen Szabédiról szól, mindezek után tényleg úgy gondoltuk a Korunknál, hogy egy olyan Szabédi-könyvet kellene összehozni, amelyben minden benne van, ami fontos az olvasók szélesebb körének. Egyrészt nyilván irodalmi teljesítményének a java, másrészt a gondolkodó Szabédi, ebben nem lehet benne a tanár Szabédi, pedig szerintem ebben volt ő a legnagyobb. Ő rendkívüli hatással volt tulajdonképpen mindenkire, akivel mint tanár találkozott, még Székely Jánosra is. A Mórok című drámájában Székely kritikai véleményt fogalmaz meg róla, s Szadédi annyira azonosítható, hogy amikor a gyulai várszínházban játszották, Szabédi néven is szerepelt. Az özvegy nem alaptalanul meg is sértődött, meg Tompa Gabira is megharagudott, aki unokaöccse Szabédi özvegyének. De a Mórok nagyon fontos és nagyon jó darab, ha Szabédi vonatkozásában lehet is vele vitatkozni itt-ott. De én tudom, hogy személyesen Szilágyi Domokosnak mit jelentett, Lászlóffy Aladárnak mit jelentett Szabédi, egyáltalán minden tanítványának az egyetemen; azt kell mondanom, hogy a Szabédival való személyes kapcsolat, tanár-diák viszony fantasztikus volt. De azonkívül a kortársak is – ha azt nézed, hogy miket írtak róla, Mikó Imre vagy Jékely Zoltán –, mindenki zseninek tartotta Szabédit. Most azt el lehet mondani, hogy ő több okból nem futotta ki a tehetségét, nem tudta kiteljesíteni. És a pályájának van olyan szakasza, ami gyakorlatilag a romániai sztálinizmus korszaka, amikor rettenetes dolgokat volt képes leírni, nyilván azért, mert meggyőzte magát.

 

K. P. J.: Úgy tudta magát ezen túltenni, hogy meggyőződésévé vált.

 

K. L.: Abszolút! Ő semmit a meggyőződése ellenében nem csinált. Akkor ő elhitte azt, amit. Azt nem tudom, hogy volt képes elhinni, amit úgymond a Sztálin nyelvészeti munkáiról is írt, de sokakban volt az a remény, hogy úgymond a szocializmus a kisebbségben élő magyarság számára itt a kelet-közép-európai térségben, Romániában is biztosít valamit. Ez egy dolog, de van másik nagyon lényeges dolog: abban, hogy Szabédi borzasztónál borzasztóbb mondatokat volt képes leírni Sztálinnal kapcsolatban, abban Gaál Gábor is bűnös. Dokumentumok vannak arról, hogy ő nem úgy írta; a Vezessen a párt című híres vers eredetileg nem így volt, hanem Bánva ismerjem fel.

 

K. P. J.: Átírták vagy átíratták?

 

K. L.: Átíratták, megvannak a dokumentumok, ebben a kötetben benne van az eredeti változata, Bánva ismerjem fel, egymás mellett van a két vers. Nehéz volt Szabédihoz közel kerülni, mert elég merev ember volt, a diákjait nagyon tisztelte egyébként, persze a diákjai is őt, de nem az a barátkozó típusú tanár volt. Mi ötödévesek voltunk, amikor öngyilkos lett, mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyet még tanított. Maga az öngyilkosság, ez a vég még hangsúlyosabbá tette, hogy milyen kiválóak és gondolatébresztők voltak az előadásai. Többféle oka is van az öngyilkosságnak, általában sosem lehet pontosan tudni, de az biztos, hogy egyfajta kétségbeesés, valamilyen leszámolás is volt saját magával.

 

K. P. J.: Azzal is, amit képviselt?

 

K. L.: Ő akkor már nem folytatta azt a vonalat, amely bizonyos verseiben benne van, az aktuálpolitikai versekben, amelyeket a ’40-es évek végén írt. Amilyeneket Horváth Imre is írt, és attól még Horváth Imrét is szeretjük. Nem lehet ennek alapján megítélni. Aki nem élte meg azokat az időket, az igazából nem tudja.

 

K. P. J.: Ahogy visszaemlékszem, ő a Babeş–Bolyai Egyetem, az egyesítés miatt lett öngyilkos, számunkra ez maradt meg. Legalábbis ez bennünk így csapódott le, hogy ez volt a legfontosabb az ő döntésében.

 

K. L.: Annyiban kétségtelenül benne volt, hogy egyrészt őt Ceauşescu nagyon megalázta. Személyesen Ceauşescu. Ez azért fontos dolog, mert az egyetem egyesítésekor még Iliescu is ott volt, csak Iliescu akkor KISZ-vezér volt, Ceauşescu vezette az egészet. És akkor azt, aki ha el is fogadta vagy éppen magyarázatot keresett, hogy miért kell egyesíteni, mint ahogy Szabédi is ezt megpróbálta, de ugyanakkor kiállt még a Bolyai-korszak mellett, azokat a nagy tömeg előtt, a Bolyai tanárai, diákjai előtt megalázták. Egyébként zárójelben, mai napig sajnálom, hogy én akkor nem mentem el, ötödévesekként nekünk nem voltak előadásaink, és ki lehetett bújni a jelenlét alól. Úgyhogy én ezt megspóroltam, csak közvetve tudom, meg azoktól, akik leírták ezt végül is, hogy ott hogyan szégyenítette meg, amikor újra kihívatta Ceauşescu Szabédit. Előzőleg az egyik Bolyain tanító tanár, egyébként nyelvész, Kelemen volt az, aki besúgta, hogy a szünetben mit beszéltek ott Földes László, Szabédi és ez a Kelemen Béla.

 

K. P. J.: Ez Ceauşescu fülébe jutott?

 

K. L.: Persze, de amúgy sem voltak megelégedve Szabédi szövegével, és akkor ott újra kihívatták a gyűlés résztvevői elé.

 

K. P. J.: Ez akkora dráma.

 

K. L.: Abszolút dráma. Az is a kifogásom a Mórokkal kapcsolatban, hogy nem jelenik meg pontosan, a fenntartásom nem mint drámával van, hanem mint a Szabédi tragédiájával foglalkozó vagy abból kiinduló művel. A szöveg szerinti dolgot kellene pontosan megnézni, ha megvolna egészen pontosan; nem tudok róla, hogy lett volna hangfelvétel a második beszédről. Az első beszéd az megvan, az ő fogalmazásában, a hagyatékban is. Lényegében önkritikát kellett gyakorolnia, és kvázi visszavonnia azt, amit mondott. Nem volt rossz az eredeti szövege, a második szövegét én nem hallottam, nem is olvastam, tudomásom szerint nem írta le senki.

 

K. P. J.: Tehát azok elbeszéléseiből lehet tudni róla, akik ott voltak?

 

K. L.: Igen. Utána őt állandóan hívatták, és éjszakánként szólt a telefon, ezt az özvegytől tudom, meg a testvéreitől, Szabédi a feleségével a Postakert utcában, a mostani Cuza Voda utcában lakott, az özveggyel többször is beszélgettem ezekről a dolgokról. Már nem vagyok biztos benne, hogy ő vagy a két leánytestvér közül valamelyik mesélt ezekről a dolgokról. Érdekes, két öngyilkos lánytestvére is volt, egy fiatal, azt hiszem, 18 évesen valamelyik folyóba vetette magát, a másik tanárnő volt a református leánygimnáziumban, a nővéremnek volt az osztályfőnöke, imádták. Nekem az volt az első élményem, hogy amikor ez a tanárnő öngyilkos lett, a tanítványai teljesen kétségbe voltak esve, teljesen letargiába estek. Az is egy varázslatos ember volt, hogy ő miért lett öngyilkos, nem tudom. Székely Irénnek hívták. Azt is elmondta a család, hogy az is benne volt ebben a dologban, hogy sokan, akik odakerültek a securitatéra hasonló helyzetben, úgy szabadulhattak volna, ha vállalják, hogy besúgók lesznek. És valami ilyesmivel is megtámadták őt. Azt a szégyent, a második szégyent, hogy föltételezik róla, hogy ő ezt elvállalja, nem bírta elviselni; ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez a két rettenetes szégyen.

 

K. P. J.: Érdekes adalék, hogy amikor Magyarországon ’56-ban kitör a forradalom, akkor ő Moszkvában van.

 

K. L.: Ahová nem akart elmenni. Nem, mert nem akart Moszkvába menni. Nem akart elmenni, mert a nyelvészeti munkáján dolgozott, ami évtizedek óta foglalkoztatta, ezért nem akart semmiképpen elmenni, de végül rábeszélik, ennek meg is vannak a dokumentumai. Bányai László rektor s mindenki más azt mondta, hogy nem teheti meg, hogy ne menjen el. Hivatalos írószövetségi küldöttséggel megy, így az ’56-os forradalmi napokban Moszkvában van, és nyilván nem tud semmiről, hogy mi történik. És amikor megérkezik a bukaresti repülőtérre vagy vasútállomásra, akkor letámadja a bukaresti rádió, hogy nyilatkozzék erről. És akkor ő csak azt mondta, amit közben hallott – el lehet képzelni, hogy a Szovjetunióban egyáltalán mit hallhatott erről, hogy mi történik. Ő ekkor tényleg valami olyasmit mondott, ennek a szövegét se láttam soha, de azt mondják, negatív tartalmút, lényegében arról beszélt, hogy ellenforradalom van. És amikor hazajön Kolozsvárra, akkor tudja meg, hogy mi van. Aztán elkezdődik a felkérés, aláírni a nyilatkozatot, amelyben elítélik a magyarországi eseményeket, és akkor ő nem hajlandó aláírni. Ennek is van dokumentuma, Székely Jánossal ezen vitatkoztunk, leveleztünk ebben a dologban, mert az első szöveget nem írja alá Szabédi, visszautasítja, és aztán van egy másik nyilatkozat, megint nyilván nyomás alatt, amit ő is aláír. Azt mondja, és ennek a dokumentumai megvannak, hogy ezt is csak úgy hajlandó aláírni, hogyha Illyés Gyulának lehetősége van válaszolni erre a szövegre, akkor hajlandó ő erről egyáltalán tárgyalni.