A „Holnaposok” a világháború viharában: 4/4

 

Balázs Béla (1884–1949) már a háború első napjaiban ezt jegyezte fel: „…úgy látszik ma – világháború. (…) Jelentkeztem, de elutasítottak. Két napig jártam magamon kívül. Nem mertem az emberek szemébe nézni. Én, az atléta, aki svindlivel szabadult ki, aki mindig háborút szavalt, néz(z)em, hogy sírnak az anyák, akiknek nálam gyöngébb, betegebb, otthon szükségesebb, békésebb, kevésbé férfiaskodó fiait elvitték. Elhatároztam, hogy önkéntesnek jelentkezem.”20 Ez voltaképpen pozitív mentalitásnak is mondható, a közösség iránti szolidaritás bizonyítékának. Úgy tűnik, hogy a gyakorlati élettől idegenkedő, „halálesztétikát” író magányos szellemi ember lelki fejlődése kedvező irányba mozdult. Be is rukkolt, s három hónapig harcolt a szerb fronton, sebesüléséig. Felépülése után még hónapokig tovább szolgált, de már nem a tűzvonalban. Megírta Lélek a háborúban című könyvét.21 Ebben saját nevén (Béla) magasröptű beszélgetéseket folytat egy bizonyos Alice nevű „hercegnővel” (Lesznai Annával), aki megátalkodott ellensége a háborúnak, s „Egy macsvai lövészárokból” versüzenetet küldött Przemysl várába (Csendesen!), ahol a Gyóni Géza költeményei által elhíresült helyszínen elkeseredett harcok folytak. „Hercegnő, ha csak mi magyarok volnánk bajban, talán nehezebben határoztam volna rá magam, hogy kivegyem belőle a részem. De negyvenmillió ember lépett most a halál árnyékába! Ennek a tömegvonzásnak nem lehet ellenállni. A tízmillió orosszal és szerbbel és nem tudom mennyi franciával is szolidáris akarok lenni, mikor közös harctéren, közös szenvedést osztok meg velük.” Naplójának további feljegyzéseiből kiderül, hogy egy végletesen individualista, a metafizikát és etikát a spekulációig torzító ember válságérzetének teóriájáról van szó. „Mindig mondtam és írtam, hogy szimpatikus nekem a háború, az életkockáztatás egy ideáért, egy szándékért, bármiért, mert csak az a lényeg, hogy az ember egész életét egy centrumba tudja összeterelni, hogy hova, az mindegy. Mondtam, hogy lapos és minden értéket tagadó ostobaság ama humánus jelszó, hogy az emberi élet a legnagyobb érték. Nem igaz. Az emberi élet magában véve egyáltalában nem érték, csak alkalom esetleg, értékek termelésére, és meghalni az életnek egy aktusa, mely esetleg a legnagyobb értéket produkálja. (…) Van még valami, úgy nevezném, hogy lelkesedés a történelemért, még akkor is, ha minket söpör el. A tragikus hős nagy órájának mámora…”22 Idevágó, identitás-kereső érvei a választott magány („Ma eleresztem mindenki kezét, / S behúzom trónom sötét függönyét” – Hazaérkezett a szívem), majd a közösségbe való kiszakadás vágya között ingadoznak. Természetesen antropológiai és erkölcsi töprengései jóval mélyebbek (és konfúzusabbak), saját maghatározása szerint is ezek „misztikus anarchista” gondolatok, s nem egy haladó értelmiségi világnézetének megnyilatkozásai. Radnóti Sándor Balázs Béla elhatározását frivol döntésnek tartja,23 mint ahogy tulajdonképpen frivol döntés volt az is, hogy 1919-ben csaknem minden előzmény nélkül a kommunisták oldalára állt. Ebből emigráció következett, s bár időközben világhírű filmesztéta lett már Németországban, később a Szovjetunióban, majd itthon Magyarországon, de a költői véna elhalt benne. Későbbi önéletrajzi jellegű írásai hamis állításokat is tartalmaznak. Művészi munkásságából maradandó A kékszakállú herceg vára című misztérium, illetve Lengyel Menyhért novellájának (A fából faragott királyfi) dramatizálása. Mindkettővel ifjúkori barátjának, Bartók Bélának társszerzője.

 

Emőd Tamás és Kollányi (Kápli) Boldizsár is elveszítette tájékozódási ösztönét. Kollányi (1874–1921), a második A Holnap kötet szerkesztője radikálisabb hangot ütött meg, mint az első kötet előszavában Antal Sándor. A párbajozó „Jókais hős” (kataszteri mérnök) 1898-ban érkezett a városba, s úgy 1905-től kezdve élénk szerepet játszott Nagyvárad szellemi életében. 1906-ban már a Szent László Szabadkőműves Páholy mestere. Bóka László szerint jó barátját, Adyt, ő ismertette meg – az általa sajátosan értelmezett – marxizmussal.24 Szabadkőműves beszédeiben az általános emberi elvek elsőbbségét hangoztatta, de nem tagadta a nemzeti kötődést sem. Az erkölcsöt szigorúan elkülönítette a vallásosságtól, egyik legérdekesebb beszédét a vallásoktatás kiküszöbölése tárgyában mondta el. Nagy tanulmányt írt az impresszionizmusról, mely szerinte újabb fejlődés a régebbi irányzatokhoz képest.25 Eszmerendszere kezdettől eklektikus volt, A Holnap antológia számára írott tanulmánya már-már zavaros. Bóka jellemzése szerint a polgári radikalizmus balszárnyán helyezkedett el.

 

Annál meglepőbb, hogy a háború kitörésekor a már 40 éves férfi önként mundért öltött, s végigharcolta a világháborút, még sebesülése után is visszatért a frontra. A harctéri véres élmények hatására verseket kezdett írni, s azok kötetben is megjelentek. A Vérfoltok – Énekszó a förgetegben 1914–16 kötet címe is jelzi, hogy egyetlen élménye a háború. „Asszony, gyerekek hiába kértek: / Égő ereje van a vérnek! / Ilyen a fajtám: követ hajíts rám!” (Vállalkozáskor)

 

Nagy hirtelen módosítania kellett korábbi filozófiáját. Magáévá tette azt a hamis teóriát, hogy a magyarság részéről védekező háború folyik (Beszéd a csata napján). Nacionalizmus és progresszió konfliktusát úgy oldotta fel, hogy háborús veszélyben a haza érdekében félre kell tenni a világnézeti ellentéteket. Valami ködös eszme gomolygott agyában arról, hogy a háború után jobb esélyei lesznek a társadalmi haladásnak (Szűz Mária hívása). Akinek békében az útszéli bogáron megkönyörült a lába, az most bőszen hirdeti: „Ölni szent kötelesség”. (Latolgatások). Mi több: „Nincsen csak egy vágyam: ölni, ölni, ölni.” (Roham) Föltámad benne a szövetségi hűség Ausztria és Németország iránt, Ferenc Józsefet mint a magyar faj védelmezőjét ünnepli (Doberdói harcosok dala). Két darabja Dutka verseire felel: Hallgass, csak Beethoven, illetve Hallgass el, Beethoven! Dutkával csak vitatkozik, de Gyóni Géza Levél Nyugatra című versének szellemét folytatva egykori barátját, Adyt támadja. Annak a Gémnek a modellje az Olimp alján, aki csak szószátyárkodik, Ady: „»Jaj, jaj, nekünk szép betegeknek: / Karmunk és torkunk elkopott!« / Szólt, szállt s a hívő szent seregnek / Akkor is, most is bő áldást hagyott.” (Néró)

 

Vagyis nem siet Olimposz segítségére, bár tudja, hogy az bajban van. A békében az öldöklés, az erőszak gondolatától is iszonyodó intellektuel az ágyúfüstben, vérszagban, bűzben, velőtrázó sikolyok közepette, a halál árnyékában az ágyúszót tartja a legszebb muzsikának. Nem állítjuk mégsem, hogy Kollányi háborús uszító volt, hiszen a szenvedések végül megtörték, s eljutott a felismeréshez: „Nincsen, nincsen, ki a háborút akarja”. De az ördögi körből nincs mód kilépni: „Mégis megyünk, fázva: csináljuk! / Micsoda vak erők, micsoda hatalmak, / Kik vérünket isszák és emberhúst falnak? / Kegyetlen parancsra vakon megyünk, megyünk: / Vezet itt valaki, vagy csak játszik velünk?” (Vak eszközök vagyunk)

 

Személyes tragédiája is bekövetkezett: „Idegeim, szilaj hegedűhúrok / Pattogzanak, vagy lassan elkopnak. / Érzem a véget.” (Consummatum est). A turáni miszticizmusba menekült Kollányi végül betegen szerelt le 1918 novemberében, s azonnal felvette a kapcsolatot egykori progresszív barátaival (Jászi Oszkár, Szende Pál, Madzsar József), de 1919 őszén már Rákosi Jenőnek ajánlkozott fel. Mint tartalékos tiszt 1920 májusában a román megtorlás elől menekült Nagyváradról Berettyóújfaluba, ahol rövidesen meghalt.

 

Végül Emőd Tamás (1888–1938). Tehetséges költőnek indult, írt egy pár emlékezetes verset, néhány etűdben megörökítette a századeleji Nagyvárad elektromos atmoszféráját, mégis csak az irodalom perifériáján rekedt. Adyt barátjának mondhatta, végül Ady megtagadta, mondván, elzüllött. Legalábbis ezt állította nyilvánosan Zsolt Béla.26 Mégpedig azért, mert Emőd a katonai kiképzése után Budapestre költözött, s katonai felmentését kieszközölve a kabaréknak kezdett dolgozni, sokszor bugyuta és ízléstelen szövegeket adva ki kezéből. Hozzászokott a könnyű Múzsa „ihletéshez”, ezért rövidesen a nem kabaréknak szánt lírai darabjai is nélkülözték a mélységet, a művészi igényességet. Mivel könnyű kézzel verselt, ráhangolódott a háborús költészet tematikájára, s annak minden válfaját kiaknázta, a szentimentálistól az álnépiesig, sőt az álprimitívig. Olykor a cinizmus sem állt tőle távol. Íme, Dünnyögés roham után című „versezete”: „Jancsi, mi bajod? Miért hallgatsz / a fűben? – – Hm. Be furcsa: / ez meghótt. Hhó. – Uram, ha meghagysz, / most enyém lesz a Julcsa.”

 

Mind a négy háborús antológia favorizált szereplője. Különösen elhíresült A két gránátos, Ének a halott katonáról, Ha visszajönnek című verse. Ez utóbbiban egyebek mellett azt ígérte, hogy ha majd mindenki visszajön (!?), virágot szórnak a győztesek lába elé. „Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, / Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ, / Embert az ember többé sosem öl meg, / Nem lesznek rongyos, koldus-kalibák, / Nem lesz a földön több bánat meg átok, / Búcsúbetűk, amikre hull a könny: / Bizony, minden másképp lesz, meglássátok, / Ha majd egyszer mindenki visszajön.”

 

A vers felelőtlen optimizmusát lobbantotta szemére a már idézett vitában a frontot megjárt s legszebb ifjúságát négy éven át a lövészárokban eltékozolt Zsolt Béla is, kérdvén, hol a virág, Emőd Tamás?! Tegyük hozzá: és hol az ország? Bizony, minden másképp lett, csak éppen nem úgy, ahogy a költő ámította a népet, s talán önmagát is.

 

E költeményeit összegyűjtve a Dicséret, dicsőség (Budapest, 1915), illetve a Ferenc Jóska ládájából (Budapest, 1917) címen jelentette meg. Ezt vetették szemére az Ady Társaság alapítói. „Azt sem tagadhatja le Emőd Tamás, hogy ha nem is uszított a háborúra, de kultuszt csinált neki, kisminkelte, görögtűzbe állította”27 – hangzik Zsolt Béla vádja.

 

A háború után Emőd megpróbált visszatérni a magyar Helikonra, született is egypár szép vers tolla nyomán, de részben múltja, részben az operettsikerek árnyékában kiesett az irodalom fősodrából. Ő úgy érezte, hogy „letaszigálták a szent magyar Helikonról”, holott ő maga csúszott le onnan. Mentségére szolgáljon, hogy egyszer őszintén szembenézett önmagával és bevallotta: „S a pirosra kikent-fent / sarki sikernek kellett / víg kuplerek szavára / ráznom a rímes rongyot.” A Múzsát már régi szeretőjének nevezte (A régi szeretőmnek). Nem kétséges, Emőd Tamás költészetének megrekedését, hanyatlását a háború okozta.

 

Szélesebb perspektívából nézve A Holnap gárdája – egyesek megingása ellenére – megállta az emberség próbáját, hiszen az úgynevezett „második reformnemzedék” soraiban az arányokat tekintve több volt a megzavarodott vagy „kettős kötődésű” intellektuel, ami voltaképpen nem csoda. „Istenem, a háború első hetei! Akkor még alig akadt köztünk olyan nagyokos, akit meg ne csapott volna a menetszázados, virágos mámor” – emlékezik Tóth Árpád.28 Más lapra tartozik, hogy a fokozódó nemzeti veszélyeztetettség – amelyet nem kis mértékben a vezető magyar politikusok idéztek elő – sok íróban felerősítette az ország integritásáért való aggodalmat, a hazafias érzést, mely egyes esetekben a sovinizmusig fokozódott, és háttérbe szorította a szociális és demokratikus gondolatot.