A „Holnaposok” a világháború viharában

 
A Holnap gárdája több volt, mint alkalmilag összeverődött társaság, de homogén szellemi frontot nem alkotott. Közös nevezőjük egyfajta polgári színezetű társadalmi reformigény, illetve a modernizáció volt: európai szintre jutni mind a közjog, a közgondolkodás, mind a művészi kifejezési formák terén. Például túllépni a nép-nemzeti hagyományon a költészetben, meghaladni az akadémizmust a festészetben. A társadalmi változtatást „szellemi forradalommal” vélték elérni. Eszmei, politikai, esztétikai felfogásuk, erkölcsi habitusuk azonban kezdettől heterogénnek mutatkozott, noha később – a korán sírba dőlt Adyt kivéve – többen megindító nosztalgiával idézték ifjúságuknak ezt az üdítő kalandját. A „Holnapos” múlt, amelynek Juhász Gyula is több költeményben emléket állított, Emőd Tamás és főleg Dutka Ákos költészetének egyik vezérszólamává nőtte ki magát. A két antológia (1908, 1909) hatása – a kis példányszám ellenére – a vártnál maradandóbbnak bizonyult, irodalomtörténeti határkő lett. A következő évtizedek emberpróbáló eseményei viszont különböző utakra terelték a szereplőket. Előbb a világháború jelentette az emberi-művészi próbatételt, majd a forradalmak. Litván György a magyar történelmi fejlődés zsákutcáit abban látta, hogy a döntő pillanatokban „haza és haladás” helyett „haza vagy haladás” ellentétpár lett, s a választás dilemmája legtöbbször magyarság vagy európaiság formájában vetődött fel. Mint 1914-ben a háború vagy béke kérdésében. Aki osztozott a háborús lelkesedésben, a nemzethez tartozónak érezhette magát, aki hű maradt a nyugatos, szabadelvű felfogáshoz, amiből a béke igenlése következik, annak vállalnia kellett a desktruktív megbélyegzés ódiumát.1 Ezen a vizsgán fényesen szerepelt Ady Endre s példásan megállta a helyét Antal Sándor, Babits Mihály, Dutka Ákos, Miklós Jutka. Egy kicsit későn eszmélt, de idejében „javított” Juhász Gyula. Hárman azonban – Balázs Béla, Emőd Tamás és Kollányi Boldizsár – másképp cselekedtek, mint korábbi szerepük alapján várni lehetett.
 
Ady Endre (1877–1919) háborúellenes magatartását és költészetét monográfiák tárgyalják, tankönyvek ismertetik, ezért csak vázlatosan érintjük, s röviden utalunk az ismert nagy versekre. Ady szeizmográf-lelkületével már jóval a háború előtt érzékelte a katasztrófa eljövetelét, s ennek számos írásában hangot adott. Amikor kitört a vész, világosan látta, a tét nem kisebb: „Halunk vagy győzünk.” (Torony az éjszakában). Bőszítette a lakosság hangos többségének háború iránti naiv, tudatlan lelkesedése, másrészt értelmetlen gyűlölködése. Sajnálta tollforgató társait, akik kenyerüket féltve nem írhatták meg az igazat. (A háború miatt azonnal megváltoztatták a sajtótörvényt és bevezették a hadicenzúrát!) Ő nemcsak saját fajtájáért, de Párizsért is aggódott, és fájt neki a szerb komitácsi szíve is, amelyet a Skoda vagy a Weisz Manfréd golyója átüt.2 A „vér-lakodalom” részeg bódulatában ezek a humanista megnyilatkozások valósággal az állampolgári hűtlenség, az árulás dokumentumainak tűntek fel.
 
Nem is késett az újabb konzervatív támadás ellene, melyet ezúttal is Rákosi Jenő vezetett. Egy magánlevélben Ady Gyóni Gézát, „a háború dalnokát” a maga epigonjának degradálta, nem gyanítva, hogy provokálják. Rákosi „cinikus és pökhendi levél”-nek nevezte a „diáknak” írt választ, és dühödten kommentálva kijátszotta Ady ellen. Ebből keletkezett az ún. második Ady-per, amely a Budapesti Hírlap és a Világ között folyt, de voltak mellékágai is, például klerikális-nacionalista vidéki lapokban.3 (A frissen alapított debreceni egyetem ifjúsága Ady ellenében Rákosi Jenő mellett foglalt állást!)
 
Bonyodalmas házasságkötés, személyes vegzatúrák, betegségek és rettegés közepette teltek a költő háborús évei, mígnem 1918 tavaszán megjelent A halottak élén című kötete. Ebben láttak napvilágot híres háborúellenes költeményei. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára szokatlan történésekkel, babonás, parafenomenális jelenségekkel idézi fel azt az éjszakát, amikor „Csörtettek bátran a senkik, / és meglapult az igaz ember.” Mert: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat.” Minden verséből süt a megvetés, egyszersmind a sajnálkozás, mert: „Iszonyú dolgok mostan történülnek”. (Krónikás ének 1918-ból). Siratta a fajtája sorsát: „Most itt várhatja a Poklot”. (A fajtám sorsa) Közérzetét, lelkiállapotát így panaszolja: „Szívemet a puska-tus zúzta, / Szememet ezer rémség nyúzta, / Néma dzsin ült büszke torkomon / S agyamat a Téboly ütötte.” (Ember az embertelenségben)
 
1918 tavaszán már nemcsak ő, de jószerint mindenki tudta, látta, hogy Németország az Osztrák–Magyar Monarchiával az oldalán elvesztette a világháborút. A szétszóródás előtt című költemény egy erdélyi prédikátor nyomán zsidó történelmi párhuzamot keres, s arra a szomorú következtetésre jut, hogy a magyarság is szétszóródás előtt áll, miként a zsidó nép, de mi még a Templomot sem építettük fel, aminek mágikus vonzereje a zsidóságot szétszórva is összetartja. „És mi nem leszünk majd szétszórva / Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tűz-dühe nem edzett, / S fölolvaszt a világ kohója, / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
 
„Elvész az ország” – ismétli meg a félelmes jóslatot És most már című költeményében, ami szerencsére csak részben teljesült be, de tudjuk, a magyarság sokszor közel állt a teljes megsemmisüléshez. Ady később, több nyílt és rejtett utaláson, állásfoglaláson kívül, megírta Üdvözlet a győzőnek című búcsúversét, melyben kegyelmet kér a győzőtől, s még egyszer világossá teszi, hogy a magyarság „a Földnek bolondja”, a háború miatt tért le az Európához való felzárkózás útjáról, s ezzel beteljesült tragédiája. „Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt, s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / 
Sírjukban is megátkozott gazok.”
 
Antal Sándor (1882–1942?; 1944?), az első A Holnap antológia szerkesztője már 1907-ben, A munkás fia című röpiratában  azt írta, hiába ígéri a miniszterelnök, hogy nem lesz háború, ha a Tőke úgy akarja, háború lesz. 1909-ben Svédországba utazott, ahol szobrászatot tanult, 1913-ban tért vissza, s kiadta Jörru története címen elbeszéléseit. 1914-ben a Nagyváradi Napló szerkesztője lett, s írásaiban a józan békevágy szólalt meg. 1917-ben önálló füzetben válaszolt Ágoston Péternek A zsidók útja című röpiratára.4 Mint ismeretes, Ágoston, a Jogakadémia tanára, a későbbi népbiztos, idézett munkájában individualizmussal, pénzhajhászással stb. vádolta a zsidóságot, s a háború utánra egy nagy antiszemita hullámot jósolt, ezért azt ajánlotta a zsidóknak, hogy minél gyorsabban asszimilálódjanak, méghozzá nem formálisan. Antal vele ellentétben semmi antiszemita veszélyt nem érzékelt, indulatosan utasította el Ágoston helyzetelemzését és javaslatait. „A gondolkodásom valóban individuális, és ezért az antiszemitizmustól nem féltek Magyarországon egyetlen becsületesen dolgozó zsidót sem.” Pedig tudomással kellett bírnia arról a kultúra területén elszabadult antiszemitizmusról, amely főleg a Magyar Kultúra, az Élet című folyóiratokban ütötte fel a fejét.
 
Indig Ottó könyvében jogosan borong: „Sajnálatos, hogy nevét csak A Holnap antológiák tárgyalásakor említik. Bár az első antológia szerkesztésében és kiadásában végzett munkája és érdemei valóban jelentősek, igazságtalan, sőt a tárgyismeret hiányára mutat, ha irodalmi és sajtóéleti szerepét elhallgatjuk.” Néhány, többnyire ismert adaton és méltató szón kívül azonban Indig Ottó sem járult hozzá lényegesen a pályakép hiányainak kitöltéséhez.5
 
Babits Mihály (1883–1941) undorodott a háborús légkörtől, emberi méltóságát sértette a gyűlölködő uszítás, elborzasztotta a vérengzés. Legelőször egy empátia-versben éli át a korai halál értelmetlenségét, az értéktől megfosztott élet sivárságát. A Fiatal katona (1914. augusztus) ki van semmizve az élet értelmét adó boldogító javakból: „de nem lesz birtoka semmi: / a szépség, épség, ifjúi vér, / tudás, tanulás, az isteni ér, / nők biztató szeme…” Méltatlan alkura kényszeríti a Sors: „ő szívet cserélt, aranyat vasért”. S halálának hiábavalóságát az öntudat megcsúfolásával, az eszközlét embertelen helyzetének hangsúlyozásával nyomósítja: „s győzünk-e, meg nem tudja soha”. (A háború után emléktáblák, emlékművek avatásakor a szónokok azzal próbálták enyhíteni a veszteségtudatot, hogy a korai halált halt „hősök” legalább abban a hitben távoztak az élők sorából, hogy a nemzet győzni fog!). A cenzúra nem érzékelte a költeményből áradó remegő életszeretetet, az irracionális esztelenség terrorjának rejtett vádját, s engedte megjelenni a verset, s azt ráadásul Stockinger Gyula az Éljen! és Gyulai Ágost a Háborús antológiájába is felvett, a „srapnel-versek” (Tóth Árpád szótalálmánya) közé.
 
A Játszottam a kezével szerelemes vers, még a háború előtt született, s 1915 júliusában jelent meg. A befejező hasonlat a szerelmi hevület csúcsának nyelvi eszköze, a háborús hisztéria közepette azonban felségsértő és hazafiatlan gesztusnak hatott: „nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért.”
 
Babitsot brutális támadások érték a vers miatt. Ezek közül egyet idézünk: „…a jobb sorsra érdemes Babits Mihály – talán egy idegroham kényszerhatása alatt – megírta ama versét, amely babájának kisujjáért hajlandó áldozatot hozni, de királyért vagy holmi lobogócafrangért nem. Gondolom, milyen reményteljes üzleti mosoly lepte el a Nyugat fent említett üzletvezetőinek (Hatvany Lajos, Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő) ábrázatát, amikor Mihály költő elibük tette az erkölcstelen versikét. Erkölcstelenség kell a magyarnak, rigmusokba foglalt méreg, amint azt kiváló szabadkőműves hitsorsosunk (sic!) helyesen leszögezte! Derék fiú vagy te Miska, hogy így kezünkre jársz s üzleti pangásunkat ilyen eredeti elixirrel eleven életre kelted!”6 Az Immanuel Kant Örök békéjét fordító Babits 1916-ban, húsvét előtt, amikor „a szél erején érzeni nedves ízét drága magyar vér italának”, nem hősöket dicsérő győzelmi éneket zeng, mert nem tiszteli „érctalpait a tipró diadalnak”, hanem azt énekli, aki először meri kimondani „hogy béke! béke már.” Ismeretes, hogy a csaknem egymondatos rapszódiát a költő maga mondta el 1916. március 26-án a Zeneakadémián. A huszadik század összezavarodott erkölcsi felfogását, mondhatjuk, botrányát, mindennél jobban mutatja, hogy ezt a gyönyörű költeményt minden magyar politikai kurzus elutasította magától, mondván: pacifista. Azaz vesztes helyzetben is feltétel nélkül békét hirdető. Valóban az. De 1916-ban még „embermegváltó”, egyszersmind „nemzetmegmentő” lehetett volna ez a szó, illetve a szelleméből fakadó tett, ha a kormány hajlott volna rá, de a nemzet erősödő békevágya ellenére hallani sem akart róla.

Impresszum   -   Szerzői jogok