A „Holnaposok” a világháború viharában: 3/4

 

Nyilván a felületes olvasásból adódott Király Istvánnak az a tévedése, hogy Dutkát a „háborús bűnösök” közé sorolta. A „könnyen befolyásolható hangulatköltőknél”, mint amilyen Dutka, jelen volt a harc s a vér motívuma, állapítja meg.9 Ez megfelel a valóságnak, ámde pontosan ellenkező előjellel! Vagyis Dutka a háború iszonyatát érzékeltette a kifogásolt motívumok gyakori használatával: „Mint a bűn, mint a poklok bűze tör föl / A halál, a vér, a förtelem szaga.” (Vacsora). „Rakjátok fel egy vén fehér hajóra, / kiket nem ért a vér vad mérge még. / Rakjátok fel az élet álmodóit. / (…) / Minket a béke szent szigetje vár.” (Túl az Óperencián ) A háború becsapottjai: „S virágos sapkás, kábult milliók / harsogtak egy régi szentelt éneket. / Ki látta akkor itt a nagy Halált?” S többek között ilyen plasztikus képet vizionál: „Millió mankón vándorol a gyász.” (A Halál trombitál). A három sebesült katona, a walesi, a provence-i és a magyar mezőkről jött bojtár, Könyves Tóth Mihály véres, béna keze Az Yperni Krisztus előtt összecsúszik. Király érthetetlen kitartással azon fáradozik, hogy Dutkát Adyval ellentétes oldalra állítsa a háború megítélésében. „Nemcsak a hivatalos irodalom számos tollforgatója, de egy oly holnapos költő, mint Dutka Ákos is az önvédelmi háború eszméjét akarta a maga verseivel a lelkekbe vésni.”10 Bizonyítékul idézi az Ének a Naphoz című vers két sorát: „A földjét védi messze hegyek ormán, / A délibábos kunsági mezőt: / A barázdát, az ekét, a tanyákat.” (Tudniillik a magyar paraszt.) Mindezt a nemzeti eszme mint manipulált ideológia példájaként idézi. Joggal tenné, ha Dutkára jellemző lenne a hazafiság eszméjének összeolvasztása a katonai hősiességgel. De nem jellemző! „A ti hősötök már nem vassal csatázik” – írta a vértenger süllyedő kövén, s az ötéves kisfiúkban bízik, akik talán majd valóra váltják nemzedékének álmát. (Májusi ének 1915-ben). Háborús kötetének, a már idézett Az yperni Krisztus előttnek minden költeménye, még a Király által kompromittált is, a háborút átkozza, a békét esdekli, mint ebben a pogány pap szájába adott imában: „Küldj szikkasztó, békés szeleket a földre”, hogy tudniillik a könny felszáradjon, amivel a férfiak helyett dolgozó asszonyok öntözik a földet. Félti a magyar szót, s voltaképpen félelemmel tölti el a szolgasággal, országvesztéssel járó háborús vereség előérzete. (Magyar szavunk siratója) A magyar bakának a muszka árok, a muszkának a magyar árok lesz a temetője. (Hajnali beszélgetés) Az embermegváltó csoda, a gép gyilokká lett. Most Gea gyermekeit a sírba dobálják. Dutka nem dőlt be a farsangos kedvű zenebonának, tudta, hogy a Halál trombitája szól. Vagyis Adyhoz hasonlóan ember maradt az embertelenségben!

 

1917-ben újabb verseskötettel jelentkezett. Az Ismerlek, Caesar Dutka legradikálisabb versgyűjteménye, s eszmeileg talán pályájának csúcsa. Akárcsak Ady, világosan látta, hogy a háború a magyarság végzete. Dutka képes volt nembeli magaslatra emelkedni, európai értékrendben gondolkodni: a Kunság vagy Provence meszes gödörbe jutott szántóvetőjét egyaránt szánta és mártírrá avatta (A közkatona). Geához, a Föld istennőjéhez fellebbezett a vérben, szennyben: „Vajon miért ez?” (Kérdezlek, Gea) Az utca mámora elnyomta a sirályhangokat (Dalol az utca). Belekerült ugyan a kötetbe egy-két korábbi emlékidéző vagy impresszionista költemény (A halál Velencében, Öreg óra muzsikája, Ének a Naphoz stb.), de alapjában véve két szólamra volt komponálva. Az egyik a háború testet, lelket, értéket pusztító borzalmaival riasztott. Látomásait gyakorta epikus megjelenítéssel hitelesítette. (Szemek a falon, Karácsonyi látomás 1915-ben, Elmúl a dal, a mosoly – minden stb.). Több verse makacs, már-már mániákus békeóhajtásának adott hangot (Ének a Béke asszonyához, És vége lesz, Béke! Béke! Drága szó). Ez utóbbi Babits Mihály Húsvét előtt című nagy költeményének méltó párja. A másik a forradalomvárást, a társadalmi változást sejdítő és sürgető költő jóslata. Tudta, „hogy egy korhadt világ összedűl: / Oltárok, trónok, hitek összerogynak.” (Feküdj a napra fáradó szívem) „Új Isten ül a királyok fölé” – hirdeti a Jochanán kiált című költemény, mert Új Eszme, Új Hit fogant valahol. A Szentgyörgynapi legenda Dózsa György szellemével fenyegetőzik. A Tízévesek dalolnak pedig a „riasztó germán sasfiók” ellenében biztatja dalra az „angyal kórust”. Dutka németellenessége a Dalol az utca című versben is megnyilatkozik. (De már 1915-ben olvassuk a Magyar kérdés a szívünkhöz című versben: „S mi lesz velünk, ha germán mámorával, / Itt zúg az élet mindörökre átal” …?)

 

A kötetcímet adó Ismerlek, Caesar a pusztulásélménnyel ellentétben az antropológiai optimizmus sokat idézett nagy verse: a hatalom, az önkény megölheti, de le nem győzheti az Embert. A magyarság „örök jövendőjének boldog záloga” pedig a Toldi költője, akinek a „Népek sorsával játszó zivatarban” ünnepelték születése centenáriumát. Még egy személy, Bocskai István késői utódja, az Ady által is olyannyira tisztelt Várady Zsigmond vált ódai hőssé, akit „vívódó Hamletként, tépődő magyarként, váteszként” triumfál, mert megjósolta „a vért, a romlást: elárvult mezőket”, s azon tépelődött, „Lehet-e az ember: Ember és magyar?” (Beszélgetés egy halott magyarral, Találkozás).

 

Dutka 1918. október 31-én részt vett Nagyváradon a forradalmi eseményekben, de Bíró Lajos, akkor már külügyi államtitkár, még 1918 novemberében Budapestre hívta dolgozni, a Külügyminisztérium Sajtóosztályára, s élete végéig a fővárosban élt.11

 

Miklós Jutka (1884–1976) 1911-ben elhagyta Váradot, és Amerikába ment, ahol megtanulta a fényképészmesterséget, de egyre halványabban égett benne Szent Elm tüze, vagyis a költészet lángja. Családi okok (húga betegsége) miatt tért haza, és a Széchenyi téri Kioszkot bérelte ki fényképész stúdiója számára, egyúttal erősítette a feminista mozgalom váradi hadállásait.12 „Keserves évek következtek. Mennyi gyász, mennyi vér és mennyi könny! És végtelen sorban állás tejért, cukorért, kenyérért. (…) Dolgoztam, ahogy tudtam, és éltem, ahogy lehetett. A háborút elvesztettük. A frontról hazaérkező, végsőkig elkeseredett katonáktól akkoriban sokan rettegtek. Az állomáson csendőrök várták a vonatokat, szuronyosan, kakastollal. Barátnőmmel, Ágoston Péternével elhatároztuk, hogy a magunk erejéhez mérten változtatunk ezen a vérlázító állapoton. Fogadó bizottságokat szerveztünk. A kimerült, elcsigázott katonákat asszonyok, lányok várták a váradi állomáson – forró teával, süteménnyel, cigarettával s főként jó szóval. Milyen hálásak voltak szegények – leginkább a jó szóért.”13 A költőnő matrónakorában pontosan emlékezett mind a „hadi-zajos”, zavaros közállapotokra, mind pedig saját szerepére, amit egykori sajtóközleményekkel bővíteni, dokumentálni lehet. Egy gyűlésen például – második felszólalóként – koncepciózus beszédet mondott a nőkérdésben. „Mi elhittük, hogy a világot lángba borítani csak mindent megfontolva és meggondolva lehet, és itt állunk most ezer sebből vérezve és megalázva. Egyetlen vigaszunk az a koporsó, melyben az eltemetett reakció, és az a bölcső, amelyben az újszülött Magyar Népköztársaság fekszik.” Krisztus nevében felemelte szavát a gyűlölködés, a nacionalizmus ellen, és valóságos nőpolitikai programot adott az anya- és csecsemővédelemtől kezdve a prostitúció felszámolásáig.14 Nem véletlen, hogy 1919 februárjában a Néptanács közjótékonysági, kórházi és szegényügyi bizottságába őt is beválasztották.15 De egynéhány háborús verse is fontos tanúságtétel az eszköz mivoltában megcsúfolt emberi esendőség mellett: „Pár hét előtt még láttam őket / Kiabálni borosan, hősen: / „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” / Harcszomjasan és mellverősen. // Ma viszontláttam egynehányat, / Láttam bepólyált, sápadt főket. / Komoran néztek, bús csoportban, / Terelték a kórházba őket. // (…)” (Ezerkilencszáztizennégy) 

 

Miklós Jutkát választották a váradi Ady Társaság alelnökének, s ő részt vállalt a romániai magyar irodalom megalapozásában is mint a Magyar Szó munkatársa. De 1920-ban vagy 1921-ben vándorútra kelt, s bár 1976-ban fejezte be életét, soha nem tért vissza sem Váradra, sem Magyarországra.16

 

A hazafiatlansággal vádolt, sőt olykor a hazaárulás bűnében elmarasztalt „nyugatos” költők közül Juhász Gyula (1883–1937) lelke volt talán leginkább átitatva a szenvedélyes hazafiság, már-már a „kuruckodó magyarság” eszméjével. Még labilis idegállapotában is aggódva figyelte – „vér és tűz bíbor tengerén” – „imádott, áldott nemzetének” sorsát. (Világosért – A kraszniki diadal után) A magyar háborús részvételt „a mi új szabadságharcunknak” nevezte. Elfogadta a háborús propaganda érveit, annak szellemében születtek versei és újságcikkei. A csodálatos napok című költeményt a benne inkarnálódó militarista szellem miatt írhatta volna bármelyik szolgalelkű alkalmi verselő, például Szabolcska Mihály. „Csodálatos napok! Magára lelt a lelkünk, / Mely meddő és beteg békében veszni tért, / Ó, első, legnagyobb és tiszta győzedelmünk, / Meglelte a magyar szavát, szívét, hitét! / (…)”

 

Különösen fájó, hogy Juhász átvette a háborús évek vérgőzös retorikájából a „beteg béke”, a „rontó béke” (István király) stb. kifejezéseket, amelyekkel a konzervatív politikusok a maguk mögött hagyott időszak állapotát jellemezték, meddő vitákat, elpuhító liberális tespedtséget emlegetve. De benne van egy-két háborús költeményében az a Prohászka Ottokár-féle hamis szemlélet is, „hogy a háború küzdelmei és szenvedései kicsalják a lélekből a heroizmusnak s az önzetlenségnek érzéseit, melyeket a béke szatócsszelleme s a köznapi élet önzése háttérbe szorított”.17 A magyar katonák Juhász szerint hősök és vértanúk, a magyar megint védőháborút folytat. (Reátok gondolok, Vértanúk, Magyar) A népét egykor az osztrák finánctól féltő költő most a magyar katonafiúk csapatát Ferenc József regimentjének nevezi (Nagyboldogasszony). Bosszúvágy fűti az oroszok ellen (Világosért), az ellenséget több darabjában barbár és hitvány gonosznak nevezi (Magyar, Hunok harca). Prózájában is követi a hivatalos ideológiát: „Szerencse és becsület egyaránt igaz ügyért küldi harcba a mi nemzetünket. A magyart se gazdasági, se kulturális hódítási vágy nem vezérli. Ő csak védi anyagi és szellemi javait és velük Európa igaz érdekeit. (…) Üdítő és felemelő látvány, hogy mennyire megőrzi a magyar elme és a magyar lélek e rettentő világviharban is okosságát és józanságát, nemességét és tisztaságát, a magyar tudás és magyar érzés mily európai bizonyságát adja magas kulturális fejlettségének.” Ez a jóindulatú feltételezés bizonyosan nem áll a magyarság egészére, talán a többségre sem, de pontosan jellemzi a költő érzésvilágát. De Juhász Gyula tudta: „nem szabad elvágni a megértés útját, és meg kell gondolni, hogy a népek nem lesznek örökké harcban egymással. A kultúra megbénult, de nem halt meg, a háború célja a béke, és a gyűlölettel nem lehet alkotni soha.”18 Amikor befelé nézett, lelke tárnáiba, bevallotta: „Én, bús Vitéz utóda, / Szegény szomorú költő, / Hadd valljam balga hittel / És boldog áhítattal / Az élet vallomását, / Hogy nagy dolog a harc, de / Legszebb virág a béke.” (Új anakreoni dal)

 

1914 végén békés tél után fohászkodik (Magyar ősz), s felteszi a költői kérdést: „Vér és tűz büszke bíbor tengerén / papírhajómmal mit keressek én?” (Véres ősz) Már 1914-ben írt egy szép verset Prokopról, az orosz hadifogolyról, aki együttérzéssel gondol a kis magyar hadiárvára (A muszka), 1917-ben Balalajka című költeményét orosz testvéreinek ajánlja, hiszen egy föld sápadt virágai, egy isten árva fiai vagyunk mindnyájan. Vagyis: „A háborús mámorából már igen korán, szeptember elején, a Magyar ősz című vers tanúsága szerint, kilábal Juhász Gyula, de a központi hatalmak s főként a magyarság háborús céljait, vélt »igazságát« illetően illúziói még soká megmaradnak, s békevágya elsősorban az emberi szenvedéstől való irtózatból fakad.”19