Elkezdtek bugyogni a levelek: 2/4

K. P. J.: Rengeteg minden történik közben. Én kiemeltem valamit. Hogy csak illusztráljam, hogy ezek a mondatok a levelekben hogyan keverednek az egyébként tényleges történelmi eseményekkel. Matyi, a lánynak az egyik fia, akihez a levelek szólnak, tehát az unoka, egy Terikébe szerelmes. Most egy 17 éves kamaszt tettek meg jordán királynak, így folytatódik a levél, tehát az unokát, mert az apja megbolondult. És milliószor találkozik az ember egy ilyen fordulattal egy történeten belül. Van egy nagyon személyes esemény, amibe beleszövi a nagy történelmi eseményeket, de hogy mikor mi történik az ő magánéletében, azt konkrétan soha nem nevezi meg a szerző, Forgách András, hanem mindig valami történelmi pillanattal jelzi; meghal Sztálin, de mondhatnám Gide halálát 1961-ből, vagy Paszternak Nobel-díját, ha jól emlékszem, 1958-ban, és akkor az ember elkezd a fejében keresgélni, vagy most már az interneten, és azt mondja, na ha ez történt a nagymama körül, akkor azonosítani tudom, mondjuk, Paszternak Nobel-díjával kapcsolatosan. Még egy nagyon fontos dolog, borzasztó erős a nagyszülőknek, de főleg a nagymamának a kommunista elkötelezettsége. Valami félelmetes dolog, ha azt mondom: bolsevik, akkor nem mondtam semmit. Ő Izraelben is a Szabad Nép című lapot olvassa, a Népszabadság elődjét, abból informálódik, illetve egy idő után a Kossuth rádióból. Állandóan küldi neki a lánya csomagban az újságot, hetente kap egy csomag Szabad Népet, és abból informálódik. Iszonyatosan zavarják például az ’56-os forradalmat előkészítő események, írja, csak a Rákosit imádja. Honnan van ez a kommunista elkötelezettsége a családnak? Ez számomra nem derül ki.

 

F. A.: Természetesen nagyon sok minden került bele, amit ő soha nem írt volna le. A kommunistaság az igaz, azzal együtt, hogy amikor találkoztam vele, ’76-ban, teljesen világos volt, valami ilyesmit mondott nekem, a halála évében volt ez, tavasszal, hogy hát én már nem változtatok, szarháziak ezek is. Tehát eljutott erre a pontra, de ő már nem változtatott. Kimentek ’21-ben az apjával, az én dédapámmal, emigráltak, bevándoroltak Palesztinába cionistaként. Sok baloldali cionista volt, elég hamar felléptek az angol gyarmatosítás ellen. A terület a brit birodalomé volt, ez egy mandátum volt, ha tudod, mi a mandátum, nagyon speciális ENSZ-státus, nem gyarmat volt, hanem az ENSZ elődje, a Népszövetség megbízta Angliát, hogy az első világháború után vigye az ország ügyeit. Ez volt a mandátum. Mindenütt ott voltak. Ez az imperializmusellenesség átment baloldaliságba. Lehetett volna másik irányba is.

 

A nagyapám, amikor kiment, tényleg vallásos ember volt, rabbi szeretett volna lenni. Amikor nagyapám megérkezik Jeruzsálembe, megdöbben, hogy nem üres az a Palesztina, vannak ott arabok is, neki ez ’21-ben meglepetés volt, mert az agitáció arról szólt, hogy gyertek ide, itt nincs senki, csak mi leszünk itt. És a másik, ami nagyon meglepte a nagyapámat, az, hogy az arabok úgy élnek, mint a bibliai zsidók. Ezt sokszor elmondta. És a nevét az elsőszülött fiáról vette föl, ez arab szokás volt, Abu, így lett Abi Shaul, tehát Saul apja, Mordehaj, eredetileg Mandula Izidor volt. Olyan héber neve lett, ami arab eredetű.

 

K. P. J.: Mondott olyasmit, hogy békesség kellene az arabokkal.

 

F. A.: Látták ugye, hogy az angolok elnyomók, a kapitalizmus az imperializmus maga, s az arabok itt el vannak nyomva, ez hajtotta őket egy néha nagyon szűk látókörű sztálinista ideológia felé. Amikor már elmúltam kamasznak lenni, néha vitatkoztam a nagyapámmal erről, mondván lehetetlen, hogy amit egy szovjet pártfőtitkár mond, az mindig igaz. Az egyik levélben volt az élményem, hogy Hruscsovot leteszi Brezsnyev, emlékszünk erre a krízisre, aztán már Brezsnyev a Hruscsov, a harmadik levélben már Brezsnyev tökéletesen behelyettesíti Hruscsovot. Lássuk be, ez egy vallás, a vallást letették egy másik vallásért. Nem történt nagy változás.

 

K. P. J.: Nem beszéltünk még a könyvnek a címéről, csak mondom, hogy Zehuze.

 

F. A.: Anyám hímzéseiből vannak a betűk megcsinálva a borítón, az ő kézimunkáján. Ezt én terveztem, Pintér Jóskával együtt, aki a Magvetőnek a tervezője. A ze az ez. Ez van, ezt kell szeretni. Így tudnám lefordítani. C’est la vie. Valóban egy visszatérő szava volt a nagyanyámnak. Kiderült, több hiba van az elején, az első oldalon azt írom, hogy szerelmes kluzs-napokai csacsi. Kaptam a fejemre, hogy napoka hol volt még akkor. Amikor én Kolozsváron jártam, cluj-i csacsit olvastam, mindenki gondoljon arra, milyen hülye volt ez az író.

 

K. P. J.: Mert ugye csak ’74-ben lett Kolozsvár Cluj-Napoca.

 

F. A.: Amikor ott voltam ’95-ben Márton Lacival, akkor Cluj-Napocának hívták, és akkor írtam egy naplót, ami megjelent a Jelenkorban az utazásunkról, Azok a cluj-napocai napok, és ezért belém ragadt, hogy Napoca.

 

K. P. J.: Beszéljünk kicsit a könyv humoráról. A levelekben is benne van ez a humor, te fedezted föl, vagy ez is a fikció része?

 

F. A.: Inkább az utóbbi. Nem akarom a nagyanyámtól elvenni, mert nagyon eredeti ember volt, és amit nagyon jól mondtál, a levelekben az nyűgözött le, hogy egymás mellé kerül a lényegtelen és a lényeges. És mindig nagyon egyenesen megmondta, amit gondolt. Nem keresgélte a szavakat. Nagyon szívesen megbántott embereket. Az apámat nagyon sokszor megbántotta és megalázta, nem bírta elviselni szegénykémet. Szóval ez egy jó alapot adott, de azért ez íróilag van megalkotva, és sok mindent használok, ami a családban csak szóbeszéd volt, ami nincs leírva, csak hallottam. Van például egy ilyen motívumszál, hogy a nagyapám, akit Henriknek hívtak, de a férjét a levélíró Apusként vagy Adaleként emlegeti, ez a héber megfelelője, ő tervezett a cigány nagymamájáról egy könyvet írni. Úgy hívták a nagymamáját a családban, hogy cigány nagymama, de ez ellen a nagyapám testvére mélyen tiltakozott, hogy nem volt az cigány, a kommunista nagybátyám, akinek nagyon fontos volt, hogy cigány már ne legyen a mi családunkban. A nagyapámnak pont az volt a fontos, hogy megírja, ezért elment nyomozni a derecskei hitközségig, igenis tervezte, hogy megírja, de sajnos nem volt rá ideje vagy szuflája.

 

K. P. J.: A zsidóságot ironikusan vagy kritikusan látod?

 

F. A.: Ami számomra fontos, hogy természetesen kezelje az ember, ne vegye át a tömegnek, lincselőknek, antiszemitáknak sem, és a másik oldalnak sem a túlzott, szinte giccsbe hajló szentimentalizmusát, illetve annak az állati, gonosz ösztöneit sem, hanem természetesen viselje. Szerencsém volt bizonyos értelemben, mert láttam a szüleimet, első generáció voltunk, de az apám még kijárt a nagyapám sírjához, aki ’25-ben halt meg. Szatmárnémetiben van a sírja, és a cluj-napocai naplóban írom meg, Balla Zsófi segített keresni, és megtaláltam a sírt. Olyan megrendítő volt, mert rengeteget hallottam erről a sírról, apám mindig elmesélte, egyrészt, hogy azt a hideg fekete márványt kellett neki csókolni 15 évesen, minden évben ki kellett menni megcsókolni azt a hideg fekete márványt, és az nem tetszett neki. Most már apai nagyanyám is rá van vésve, aki Auschwitzban halt meg. És a másik történet: nagyanyám nagyon sikeres üzletasszony lett, szőnyegszövő műhelye volt Szatmáron, és amikor kimentek a nagyapám sírjához, ott az embernek imádkozni kell, mindig otthon sütöttek friss kiflit, és a friss kiflivel a temető mellett ott állt, és mindenkinek adott friss kiflit, és akkor bejöttek, és meglett a tíz igaz. Apámtól hallottam. Nagyon jó történetek, de hát ezek csak a levegőben voltak. És a másik trükkje, hogy az én nagyanyám, aki semmit nem tudott az apám családjáról, elmeséli a lányának a lánya élettörténetét, olyan dolgokat mond el neki, amiket tud, illetve nem tud. A levélíró nem tudhatja. A lánya tudja. Elmondja a lányának, hogy mit csinált aznap. Ezt a pozíciót kellett megtalálni, amiben nem tűnik föl, hogy mindent megkapsz az egyik oldalról, ő maga a tükör is, meg a tükrözött is. Ez volt hihetetlen kihívás, amikor elkezdtem írni, rögtön láttam, hogy ez milyen nehéz.

 

K. P. J.: Valahol olvastam, hogy nyolc évig készülődtél ennek a regénynek a megírására.

 

F. A.: Egész pontosan tudjuk, hogy ’95-ben volt ez az ötlet, és 2007-ben jelent meg. Ki lehet számolni, az 12 év. De mondjuk, 14 év alatt született meg.

 

K. P. J.: Térjünk még vissza kicsit az iróniához, öniróniához, mert engem tényleg érdekel, hogy mennyi köze van a regénybeli nagymamának a levelekbelihez.

 

F. A.: Nagyon egyszerű. A bátyám, aki nagyon kritikus velem, Forgách Péter filmrendező egyébként, elolvasta a könyvet. Nagyon tetszett neki. És azt mondta: ez nem a nagymama. De az alapja megvolt a levelekben, az a nyerseség, és az, hogy volt humora azért. Persze, volt olyan, aki azt mondta, hát mi ez, egy könyv? Hát a leveleket egymás után tetted. Terveztem is, hogy kiadok, mondjuk egy évnyi levelezést, hogy lássák, teljesen más világa van, a levelekben megvan a visszatérő ismétlés, nincs fejlődés, azt csak hosszabb távon érzed meg, amikor egyszer csak a Beatles megérkezik Izraelbe, lehet, hogy akkor lobbant be az agyam, mikor írja, hogy hát itt vannak ezek a bogarak, de szerencsére nem engedjük be őket, mert nagyon pornográf. Tehát ő nagyon örült, hogy a Beatles nem játszhatott Izraelben.

 

K. P. J.: Nagyon konzervatív ilyen értelemben.

 

F. A.: És egy héber szót használ rájuk, ami svábbogarat jelent. Tehát jönnek a svábbogarak, de nem engedtük be a svábbogarakat Izraelbe.

 

K. P. J.: Lehet, ez egy ilyen kommunista magatartás.

 

F. A.: Igen, de közben rendkívül szabadéletű volt. Ha meglátott egy pasit, ott kő kövön nem maradt. 1986-ban, tíz évvel a halála után a nagyapámnál voltam, a nagynéném azon mesterkedett – mert mindennap járt a nagyapámhoz, vitte fazékban az ennivalót –, hogy összehozza egy távoli unokatestvérével a nagyapámat. Végül nem jött össze ez a dolog, de kicsit elmentem beszélgetni ezzel az unokatestvérrel, együtt jöttünk el nagyapámtól, és azt mondja: nagyanyád, az a skorpió, összeismertettem a vőlegényemmel Jaffán, öt perc múlva már elsétáltak. Nem bocsátotta meg neki 70 év múlva se ezt. Nagyanyámnak ennyi volt, tetszett neki az a fiú.

 

K. P. J.: Azt mondtad, az igazi nagymama nem volt művelt, tájékozott, de a regényben annak mutatod.

 

F. A.: Bizonyos dolgokat olvasott, főleg amiket a nagyapám lefordított. Nagyapám Joseph Conradot, Goethét, Brechtet, József Attilát, Thomas Mannt, komoly irodalmat fordított, de a nagymama olyan nagyon művelt nem volt, olvastak folyamatosan, de nem volt rendszeres a műveltsége, nem volt alapos.

 

K. P. J.: Ugye, nagyon nehezen is jut könyvhöz.

 

F. A.: Gyönyörű élmény, amikor itt járt Budapesten, elvittem az Andrej Rubljov című filmre, és abban van egy olyan rész, ahol megvakítják a mesterembereket, akik építik a palotát. Mondta, hogy ha egy csúnya rész jön, akkor fogd be a szememet; befogtam, és a finom kezével tartotta, amíg a vakítás látszott. Nagyon érzékeny volt. Túloztam a műveletlenséggel, csak a könyvben azért bőven van rápakolva.

 

K. P. J.: Van egy megrázó eset, amiről ír: zsidók zsidók ellen fordulnak, azt hiszem, egy május 1-jén, ami elég durva, és nagyon keményen mondja ki, hogy hogyan bánnak a zsidók a zsidókkal, tehát ez egy erős kritikája az izraeli társadalomnak.

 

F. A.: Hát ez véletlenül került be a könyvbe, 1976. május 1-jén ott voltam náluk, és én is felvonultam nagyanyámmal Tel-Avivban a főutcán, és hát olyan volt, mintha egykor Berlinben lettem volna, mert az utca szélén esernyőrázó öregasszonyok szidalmazták az én nagyanyámat, hogy kommunista, olyan gyűlöletfal között meneteltünk, amit életemben nem láttam. Ez az élményem fogalmazódott meg itt.