Elkezdtek bugyogni a levelek

 

Kőrössi P. József: Az elmúlt egy-két hónapban egy idegen, fekete ruhás, ősz hajú, torzonborz férfiú sétálgat Várad belvárosában. Ő Forgách András. Nem először fordul elő, hogy egyedül jöttem Pestről Váradra, mert Kolozsvárról vagy Marosvásárhelyről jött a vendég, de olyan nem volt, hogy ne egy szállodában lakjunk. Azon gondolkodtam, reggel hogy is lesz. Forgách András most váradi, ez kicsit nekem is különleges, és nemcsak ezért, hanem azért is, mert nagyon régről ismerjük egymást, de igazából sohasem beszélgettünk. Még csak nem is leveleztünk. Ritkán találkoztunk, néhány szavas ismeretség, viszont készülve erre a mai beszélgetésre sok mindennek utánanéztem. Izgalmas ember, biztos vagyok benne, hogy azt fogják gondolni ez után az este után: de kár, hogy 30 évvel ezelőtt, amikor találkozhattunk, először beszélgethettünk volna, akkor ezt nem tettük meg. Biztos, hogy mind a kettőnkön múlt. Annyit tudni róla, akik esetleg a hírt nem olvashatták, hogy az ELTE történelem–filozófia szakán végzett, de azt hiszem, hogy sem történészként, sem filozófusként igazából nem tevékenykedett, bár az, hogy történész vagy történelem–filozófia szakon végzett, mindegyik általam ismert művében tetten érhető. Dramaturgként dolgozik, dolgozott, de ahogy láttam az életrajzában, szabadúszó. Ha föl akarnám sorolni, hogy mennyi kitüntetése, elismerése van, az bizony sok időt venne igénybe, úgyhogy csak néhányat: Szép Ernő-díj, Üveggolyó Díj – a legrokonszenvesebb, minden benne van, külső-belső, a legkülönlegesebb irodalmi díj, amiről nekem tudomásom van Magyarországon –, Déry Tibor-, Füst Milán-, Balázs Béla-díj. Tehát egy író, dramaturg, színházi szerző és rendező Forgách András. Ugye nem akarjátok, hogy felolvassam, mi mindent rendezett, írt – többoldalnyi –, drámák, forgatókönyvek – könyve viszont, ha jól számoltam, csak hat jelent meg, legutóbb ez a vaskos, a Zehuze, erről fogunk beszélni hosszabban, meg az ő színházi tevékenységéről. András, egy bensőséges kérésem lenne, légy szíves, mondd ki nekem édesanyád nevét.

 

Forgách András: Magyarul Avi-Shaul Bruria. Eredetileg Bruria Avi-Shaul, választhatsz.

 

K. P. J.: Nem véletlen, hogy erre kértem. Én is ki tudtam volna mondani, de biztos voltam benne, hogy ehhez ő ért a legjobban, ugyanis ennek a névnek és ennek a személynek, most azon túl, hogy édesanyádról van szó, a te munkásságodban is nagy szerepe van. Azon is csodálkoztam, hogy Budapesten születtél. Születhettél volna máshol.

 

F. A.: Hát persze. Születhettem volna. Apám Szatmárnémetiben született, anyám Jeruzsálemben, nagyapám Szolnokon, másik nagyapám Szatmáron, nagyanyám Szegeden.

 

K. P. J.: Édesanyádra gondolok, aki Jeruzsálemben született, ott élt.

 

F. A.: Ott ismerkedett meg az apámmal ’46-ban, találkoztak egy bálon, és az anyám, aki egy angol katonába volt egyébként szerelmes, látta, hogy az apámnak angol uniformisa van, s arra szemelte ki, hogy vigye majd a leveleket a fiúnak; táncolunk vagy hazakísérsz? – ez volt a megismerkedésük.

 

K. P. J.: Édesapád mit keresett ’46-ban Jeruzsálemben?

 

F. A.: Ő angol katona volt, harcolt a nácik ellen, s nem tudott rögtön leszerelni. Aztán kémikus akart lenni, beiratkozott az egyetemre, de nem végezte el, aztán visszajöttek Magyarországra. Csak azt akarom még mondani a bemutatásomhoz, 30 éve visszautasítottad egy írásomat, akkor is megismerkedhettünk volna, egy antológiába kértél, és nem tetszett eléggé, gondolkozom rajta, most egy kicsit átdolgozom, hátha, megvan még…

 

K. P. J.: Van egy másik történet is, ha ezeknél a személyes dolgoknál tartunk. Te egyszer engem jó keményen lecsesztél az Andrássy úton. És ez sokkal később kellett legyen, mint ahogy én nem közöltem a te írásodat. És meg is érdemeltem. De azért maradjunk még az életrajzodnál. Mondtad, szüleid közül eredetileg egyikük sem élt Magyarországon, sem édesanyád, sem édesapád, s csak angolul beszéltek.

 

F. A.: Apám néha látogatott, voltak talán itt is rokonok, Szatmárnémetiben is, anyám hatéves korában itt volt, és a nagyanyám elvesztette őt az Oktogonon, mert a nagymamám egy ügyvédbe volt szerelmes, nem a nagypapámba, és azért.

 

K. P. J.: Megvolt akkor már a nagypapa?

 

F. A.: Megvolt. Volt egy hatéves lánya meg egy nyolcéves fia. És volt egy négyéves lánya is. És alibiből elhozta a kislányát Budapestre, ezt egyébként később tudtam meg az egyik unokanagynénémtől. Imádták a nagyanyámat, hogy milyen romantikus, hogy eljött egészen ide Jeruzsálemből egy pasi után. Anyukámat elvesztette az Oktogonon, egy szót nem tudott magyarul, nem tudom, hogy lett aztán meg, valahogy mégiscsak előkerült. Ez az egyetlen utazása volt, anyám arra emlékezett, hogy siklóval fölmentek a várba. Hogy elveszett, arra is, az életének egy nagy traumatikus eleme, egy szót nem tud magyarul, a gyereket benyomta valami intézetbe, hogy addig is élje a világát, úgyhogy mindig keresem azt a pontot, ahol anyám elveszett az Oktogonon. Van egy hely, ahol szerintem, a volt Abbázia kávéház mellett.

 

K. P. J.: Szinte megkerülhetetlen a kérdés, hogy mennyi önéletrajzi elem van egy műben, tudom, hogy ennek a mű szempontjából különösebb jelentősége nincsen, a kiindulási pontban kell legyen szerepe. Nagyanyádat te jól ismerted vagy nem ismerted?

 

F. A.: Ismertem, találkoztunk sokszor.

 

K. P. J.: Ő hol élt, miután megtalálta édesanyádat?

 

F. A.: Visszament a nagypapámhoz, és még sokáig ugrabugrált a pasik között, de aztán megbékélt és újra szerelmes lett a nagyapámba, ezt minden nap elmondta: most megint szerelmes vagyok a nagyapádba. Nagyapám nagyon vonzó öregember volt, műfordító, a falon, nagyanyámnál a szobában Belmondo, Edith Piafnak a bokszoló pasija és egy gitáros képe volt. Mind 40-50 évvel fiatalabbak voltak nála, azokat nézegette hímzés közben. Egyébként Berlinben halt meg ’76-ban a Charité kórházban. Akkor kiutaztam Kelet-Berlinbe.

 

K. P. J.: Annak, aki kezébe veszi majd a könyvet, és olvasni kezdi, azok, amik itt elhangzottak, mind nagyon fontosak, az is, hogy levélregényről van szó, így aposztrofálják a kritikusok a könnyebbség kedvéért, de igazából levélregénynek se mondanám, mert nem egy olyan levélregény, ami úgy íródik, hogy én írok neked, és te válaszolsz, majd ebből kikerekedik egy történet, de úgy sem, amihez egyébként több köze van a könyvnek, hogy én írok neked, és ezek a levelek megvannak, amiket te írsz nekem, azok viszont nincsenek meg. Ez igazából egy nagymama levelezése az egyik lányával. A nagymama Izraelben él, a lánya pedig – azzal indul a történet – Magyarországra indul, még nem érkezett meg, és azok a levelek maradtak fönn, amelyek a lányának íródtak. De vannak benne nagyon érdekes csavarok, egy fejezet 1 év, 1947-tel indul, az egy teljes fejezet, ez ennek az évnek a levelezését lenne hivatott visszaadni, de nem úgy, hogy kezdődik egy, tehát nincsenek dátumok, ez az egy év mintha naplószerűen össze lenne foglalva egy nagy levélbe. Közben érezzük, nemcsak érezzük, tudomásunkra jut, hogy nem egy levélről van szó, hanem sok-sok levélnek az összevonásáról.

 

F. A.: Azt tudtam, hogy írt leveleket, gyermekkoromban láttam ezeket a régi borítékokat, szarvas volt rajtuk, az mindig nagyon tetszett nekem, és Par Avion, összehajtós borítékok voltak, ami régen volt a postának, hogy a boríték maga volt a levélpapír. És anyám halála után, amikor elköltöztem abból a lakásból egy másikba, akkor elkezdtek bugyogni ezek a levelek mindenhonnan, minden bugyorból, teljes összevisszaságban. Az anyám semmit, egy cetlit nem dobott ki, mindent megőrzött. Elrendeztem ezeket kronológiailag, és tíz évre elraktam valahova. Nem tudtam, hogy tíz évre fogom elrakni, csak képtelen voltam őket elolvasni. Annyira erősek.

 

K. P. J.: Akkor már író voltál a magad számára?

 

F. A.: Igen. De nem akartam én ezekkel semmit. Az történt, hogy tíz év eltelt, és az anyám halálának tizedik évfordulóján leültem, vastag dossziék voltak az asztalon, bezárkóztam a lakásba, és egy hétig olvastam, vagy két hétig, folyamatosan, ezeket a leveleket. És közben, nem rögtön az elején, ez, amit most nagyon pontosan leírtál, hogy csak jönnek a levelek, és nem mennek, ez az élményem megtörtént. Nagyon furcsa, hogy egy levélben véletlenszerűen vannak a dolgok, ami éppen fontos: valaki megvágta az ujját, lelőttek egy amerikai elnököt, ugyanabban a sorban szerepel a privát és a nem privát, a fontos, az egyetemesen fontos és amit csak egy család érthet, a privát levelezés. És olyan különleges belső erővel jöttek ezek a képek ezekben a levelekben, amelyek jelentősen másak, motívumukban, de maguk a levelek elég másak, egyszer csak a közepe táján megálltam, és akkor hirtelen megláttam azt a könyvet. Meg kell találni egy műben, hogy van-e egy őspillanata. Akkor megláttam az egész könyvet egyetlen pillanatban, nem tudtam, hogy fog kinézni, de azt tudtam, hogy hova akarok megérkezni. Az fontos volt. Ez így történt. Utána még nagyon sok idő telt el. Az egész pontosan 1995. november 3-án történt.

 

K. P. J.: A levelezés is megjelent előtted?

 

F. A.: Igen. Akkor már kronológiailag.

 

K. P. J.: Ez 1976-ig tartott, tehát harminc évig. Nem tudom azt mondani, hogy levelezés, mert nem az, harminc év levelei.

 

F. A.: Ez egyáltalán nem mind a levél. Az elején van egy elég hosszú bevezetés, ami magyarul van írva, egy ilyen furcsa magyarsággal, a századelő, Ady korának magyarságával. Állandóan panaszkodik a nagymama a lányának, hogy miért nem tud magyarul. Kritikusra vette.

 

K. P. J.: De a lánya nem magyarul írja.

 

F. A.: Hát ő nem tud magyarul. Héberül leveleztek, de ami héber levél ment, az mind elveszett. Utána angolul kezdtek levelezni. Ezt senki nem vette eddig észre, hogy itt van egy olyan trükk, ötven oldalon keresztül, amíg a levél fogadója nem tud magyarul, valamilyen nyelven ír neki az anyja, de hogy milyen nyelven…

 

K. P. J.: Későn derül ki, hogy a lány nem tudott magyarul.

 

F. A.: Mert lassan tanult meg. Egészen odáig tartott a dolog, hogy anyámat kirúgták a kórházból, ahol ápolónő volt, mert a villamoson héberül beszélt, méltóztatott héberül beszélni 1948-ban. Mert nem tudott magyarul. Nagyon nehezen tanult meg magyarul. A haláláig akcentussal beszélt.

 

K. P. J.: Az előbb mondtad, hogy ’76-ban halt meg a valóságos nagymama. Az nem derül ki, hogy azért szakad meg ’76-ban a levelezés, mert meghalt a nagymama, aki a leveleket írja.

 

F. A.: Bele van szőve azért finoman.