Klösz-napló
Klösz György fényképeinek nyomában Budapesten
________________
LUGOSI LUGO LÁSZLÓ

      1996
      Kevés munkám volt az év elején, és februárban átgondoltam, milyen régi ötleteket lehetne elővenni, és pénzzé tenni. Egyik volt „A Klösz”, amelyet már egy pár évvel ezelőtt kitaláltam, de soha nem gondoltam elég izgalmasnak ahhoz, hogy belefogjak. Engem is csak a próbafelvételek győznek majd meg arról, hogy lesz benne valami. Egyszóval most elővettem A Klöszt. Az volt az elképzelésem, készítek néhány próbafelvételt, és ezekkel végigjárok pár könyvkiadót, hátha valamelyiknek megtetszik az ötlet: könyv formájában egymás mellé tenni Klösz egykori budapesti képeit, és azokat, amelyeket ma én készítek el, ugyanabból a szögből, még pontosabban ugyanarról a pontról, ahol ő állt száz évvel korábban. A könyv elképzelt tartalomjegyzéke a következő volt:
      - előszó
      - térképek arról, hol fényképezett Klösz, és mi van ma ott, ugyanis közben a város kétszer is nagyon átalakult
      - képpárok: bal oldalon Klösz, jobb oldalon a mai helyzet, hosszú képaláírásokkal, melyek elmondják, mi látható, illetve mi nem látható az egykori és a mai felvételeken.

      Készítettem néhány xeroxot a Budapest Anno...-ból (Corvina, Budapest, 1981), és ezek alapján csináltam öt próbafelvételt. Ezek aztán minden elképzelésemet felülmúlták, annak ellenére, hogy tele voltak hibával. De éppen ezekből lehetett a legtöbbet tanulni, és megtudni arról, mire kell majd odafigyelni a munka során. Mert ekkor már nem volt visszaút, beleszerettem a tervbe, és tudtam, hogy meg kell csinálnom. Így gondoltam, a könyv utószava a Klösz-napló lesz, annak leírt és lefényképezett története, hogyan készülnek majd a mai képek, hogyan találom vagy nem találom meg ugyanazokat a pontokat, ahol Klösz állt.
      Ebből az írott és fényképes anyagból szeretnék közzétenni alább néhány lapot.

      Március eleje, a próbafelvételek
      Kiderül a próbákból, hogy csak a vasárnapokon lehet majd dolgozni. Klösz ugyan valószínűleg hétköznapokon fényképezett, hiszen képei tele vannak élettel: emberek, szekerek stb. De ha én ma hétköznap fényképezek, akkor a kép tele lesz autókkal és villamosokkal. És bár az autók meg a villamosok képe a mai hétköznapok tényei közé tartozik, a fényképen mégis a szó szoros értelmében eltakarnák a lényeget: a város mai képét és a változásokat.
      Másrészt a próbák megmutatják, hogy az elképzelés megállja a helyét. A képpárok szó szerint elképesztenek és lenyűgöznek. A leginkább a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán egykor állt első Nemzeti Színház és a ma ott található East-West kereskedelmi központ képpárja győz meg arról, hogy most már nincs megállás, ezt a könyvet meg kell csinálni. Például kiderül, hogy Zalavári Lajos (az E-W építésze) nyilván megnézte ezt a Klösz képet, mielőtt megtervezte volna az épületet.
      Az MTA elől a budai várról készített próbafelvétel pedig azt mondja, hogy lesz majd olyan kép, ahol muszáj toronykocsit (vagy teherautót) bérelni és arról fényképezni, mert a perspektíva megköveteli. Klösz képén látni lehet a Dunát, és a folyó fontos kompozíciós szerepet tölt be. Azért látta ő fentebbről a folyót, mert többnyire egy lovaskocsi tetején állva fényképezett. Ha én ma a járdán állok és nem a magasban, akkor a rakpart eltakarja a Dunát, és a néző nem pontosan tudja, hogy ugyanazon a helyszínen jár. Márpedig ez a lényeg, a könyv bal és jobb oldalán látható két kép összevetése.
      Klösz azért fényképez szekér tetejéről, mert a múlt században - pontosabban 1851 és 1881 között - a fényképezésnek egyetlen használható eljárása volt, az úgynevezett és alább röviden leírt nedves-kollódiumos eljárás. Ehhez, mint látni fogjuk, a fényképésznek mindig magával kellett vinnie a sötétkamráját, és Klösz ezt a sötétkamrát rendezte be a szekérben, mely külsejében leginkább egy mai lakókocsihoz hasonlított, belül pedig laboratórium és raktár volt. És ha már ott volt a szekér, felállt a tetejére.
      A nedves eljárás korában fényérzékeny anyagot boltban nem lehet vásárolni, azt minden fényképésznek magának kell elkészítenie. A munka veszélyes mérgekkel, valamint éghető és robbanó anyagokkal folyik. Az eljárás legnagyobb hátrányáról kapja nevét: ha az emulzió megszárad, elveszíti érzékenységét.
      A salétromsavban gondosan megtisztított üveglemezre kollódium-emulziót öntenek. A kollódium a ma használt zselatin elődje, és nem más, mint alkohol és éter elegyében oldott lőgyapot, jód- és kadmiumsókkal telítve. A korabeli szakkönyvek meg is írják, hogy gyertya fölött ne öntsük fel a kollódiumot. A következő műveletet, az érzékenyítést már sötétben kell elvégezni - ekkor mászik be Klösz a sötétkamrává alakított szekérbe. Amikor az éter részben elpárolog, a lemezt ezüstnitrát oldatába helyezve érzékennyé teszik a fény behatása iránt, ahogy akkoriban mondják, „ezüstözik”. Az ezüstnitrát szintén méreg, a népnyelv csak pokolkőként ismeri. A felesleges ezüstnitrátot lecsepegtetik, az érzékenyített üveglemezt kazettába helyezik, és a fényképezőgépben (a szekér tetején) exponálják. Utána ugyancsak a sötétkamrában előhívják, a hívó vasvitriol. A legnagyobb méreg a fixálásra használt ciánkáli, ami a múlt századi fényképezésben mintegy harminc éven keresztül alapvegyszernek számít, szívesebben dolgoznak vele, mint a ma használatos nátriumtioszulfáttal, mert tisztább negatívot eredményez.

      Március 21., csütörtök
      Képválogatás a Budapesti Történeti Múzeum fotótárában, ahol a Klösz-hagyaték budapesti vonatkozású részét őrzik. Az én válogatásom legfontosabb szempontja az, hogy legalább egy épület vagy természeti tárgy ugyanott legyen ma is (mondjuk a Gellérthegy vagy egy ház), mint ahol Klösz képén volt, hogy első látásra tudja majd a néző, ma ugyanott járunk. Egy néhány évvel ezelőtt megjelent falinaptár megpróbálta ugyanazt a dolgot, amit én: egymás mellé tenni a régit meg a mait. Csakhogy például azt csinálta, hogy az egykor a Hősök terén állott gloirette fényképét (a gloirette ma Széchenyi kilátó néven a Szabadság hegyen található) a mai Hősök tere képe mellé tette. Bár történetileg tényleg összekapcsolódnak egymással, semmi sem utal a képpárban arra, hogy ma ugyanott (a Hősök terén) állunk.
      Összesen 60 Klösz-képet választok ki. A könyvbe 50 képpárt tervezek, legyen ráhagyás.

      Április 3.
      A Polaroid felajánlja, hogy megcsinálhatom az egész sorozatot az ő 18x24-es anyagára. Ez tetszik: Klösz + Pola. Csakhogy ehhez egy 18x24-es fényképezőgép is kell megfelelő objektívekkel, mert a Polaroid saját fényképezőgépe erre a feladatra alkalmatlan. Viszont ekkora méretű géppel rendelkező fotóst csak hármat sikerül felderítenem a városban, és egyébként is, ki adná kölcsön a gépét hosszú hónapokra, ameddig ez a Klöszözés minden bizonnyal eltart majd. Azért a nagy Polaroid géppel is készül egy próbafelvétel, de eldöntöm: 4x5-ös színes diára fényképezek.
      Erről jut eszembe.
      Amióta ezen a Klösz-történeten töröm a fejem, mindig előjön a kérdés, fekete-fehér vagy színes legyen a mai anyag. Először én is sokat rágódtam rajta, bár ösztönösen egyértelműnek látszott a válasz, hogy színes. De a fekete-fehéret mindannyian jobban szeretjük, jobban műtárgy, jobban szól az „igazi” fényképezésről, a színes inkább csak a nyomdai munkában használható, semmit sem tudunk időtállóságáról, satöbbi, egyszóval jobban becsüljük a fekete-fehéret. Nekem viszont a mai Klösz-anyag mindig is színes volt, de még nem tudtam, miért.
      És akkor azt gondoltam, azért dolgozom majd színessel, mert az elmúlt száz év alatt
      - kiszínesedett a világ. Reklámok, házfalak, autók, ruhák. Ha Klösz képeit nézem, nem tudom elképzelni az asszonyok ruháit meg a szekereket színesben;
      - időközben megjelent a színes film, és ez is a történet részévé vált, és ez is az idő múlásáról szól. Én ennek a Klösz-kalandnak legelőször azt az ideiglenes címet adtam, hogy IDŐ. Vagy ez lesz a végleges is;
      - a próbafelvételek alapján világosan látszott, hogy a ma készülő képek döntő többsége kompozíciós vagy városképi szempontból teljesen érdektelen és rossz kép lesz. Egy mai fotós biztos nem állna oda, ahol Klösz állt, mert akkor belógnak a póznák, a híd, és a tér nem onnan mutatja ma a legkedvezőbb arcát, a felvételből nem lesz jó és erőteljes fotó, sem képeslap. Márpedig a legfőbb szervező elvünk most éppen az, hogy pontosan oda kell állni, ahol régen Klösz György állt;
      - de a végső választ Hajtmanszki Zoltán barátom adta meg. Figyelj, mondta a hatos villamoson, ha Klösz idejében létezett volna színes film, ő arra csinálta volna.
      Sőt, egy pár napig még azzal a gondolattal is eljátszadoztam, hogy digitális hátfallal csinálom meg a sorozatot. De ezt túl bonyolult és drága lenne megszervezni Magyarországon.

      Április 5., péntek
      Délután fél öt. Beslisszolok a Bölcsészkar épületébe. Ilyenkor már alig lesznek az épületben, gondolom, mindenki haza ment már. Én ebbe az épületbe jártam öt évet, angol-magyar szakra, 1972 és 1977 között. Emlékszem, akkoriban a negyedik emeleten, az angol tanszék mellett fel lehetett menni a padlásra, és onnan ki a tetőteraszra. Most azt akarom megnézni, nyitva van-e ez az ajtó. Azt a pontot keresem, ahonnan Klösz azt a képet készítette, amelyen az előtérben a Belvárosi templom két tornya látható, mögötte a Gellérthegy és főleg a Tabán. Az első Erzsébet hidat még nem építették fel. Innen, valahonnan ebből az épületből készült ez a kép. Valahonnan a tetőről.
      Megnyomom a liftgombot. A lift megérkezik. Maga is fölfelé? - kérdezem a benne álló férfitól. Én a liftes vagyok, feleli. A negyedikre megyek, az angol tanszékre, füllentek. Kiszállok a liftből. Körbemegyek a folyosón, és kinézek a templomra. Nem, ez nem az a magasság, még feljebb kell menni, a tetőre, onnan fényképezett Klösz. Klösz egy másik képén, amelyik szemből mutatja a Belvárosi plébániatemplomot, a háttérben még nincs ott a Piaristák Gimnáziumának, a későbbi Bölcsészkarnak az épülete; a háttérben a régi városházát látjuk. Először azt gondolom, amikor a piarista épület felépült, Klösz első útja a tetőre vezetett. Mert ebből a nézetből még nem volt látképe Budáról. Csakhogy a Budapest Lexikon szerint a piaristák épülete 1917-ben lett kész. De akkor honnan fényképezett Klösz?
      A tetőre vezető ajtó zárva. Visszamegyek a lifthez, a liftes ott várakozik. Mutatom neki a Klösz képről nálam lévő xeroxot. Azt a pontot keresem, ahonnan ez a kép készülhetett, mondom.
      Összevissza mászkál itt ebben az épületben, de már nincs itt senki, morog nagyon rosszkedvűen. Péntek délután van. Meg az angol tanszék is régen elköltözött a negyedikről az Ajtósi Dürer sorra.
      (A rejtély majd nyáron oldódik meg, de a logika kedvéért most idemásolom: július 22., kedd
      Gyanús volt, hogy a bölcsészkari elképzelésem, mely szerint Klösz rögtön az elkészültekor felmászott volna a tetejére, nem állja meg a helyét az említett dátumok miatt. Sándor Tibor is felvetette, hogy Klösz képei talán még a régi városháza tornyából készültek. De akkor miért nem látható ez a torony a belvárosi templomot a főbejárat felől mutató Klösz-fotón? Ma reggel felmásztam a Bölcsészkar teraszára meg a tetőtérbe, és az egyik tetőablakból megcsináltam a másik képet is, de ezek nem az eredeti magasságok és szögek voltak. Klösz abban a magasságban állt, ahol a torony sisakja kezdődik, én meg a tetőtéri ablakban jóval ez alatt. Azért nagyon közel járunk az igazsághoz. De akkor miért nem látom a régi városháza tornyát a Klösz-képen? Azért mert a képen Klösz a régi városháza tornyát eldugta a templom egyik tornya mögé. Mert milyen lenne egy templom három toronnyal! Klösz nagyszerű képkomponista volt. Mindig a részletekre figyelt. Hogy az a harmadik torony majd ne terelje el a néző figyelmét a lényegről.
      A Bölcsészkar padlásán elképesztő mennyiségű galambszar és döglött galamb hever. Berepülnek, és nem találják a kivezető utat. A múltkor is két teherautóval vitték el a szart innen, mondja Gerencsér László gondnok, aki végigjön velem. Igen kedves ember. Mindenben segít, mindent kinyit, és még a beszögelt ablakot is felfeszíti a kedvemért. Tetszik a precizitása, teszi még hozzá a munka végén, amikor már összeraktam a Gandolfit.)

      Április 7., vasárnap
      A Belgrád rakparton állok. Előttem a vízirendőrség épülete, itt kéne lemenni a rakpartra, de a kerítés látszólag zárva. Bekopogok a rendőrökhöz, kijönnek, elmondom, hogy azt a pontot keresem, ahonnan Klösz a képét készíthette. A képen a pesti rakpartot látjuk, a távolban a budai várat, ezt az új, mai felvételen nyilván eltakarja majd (az új) Erzsébet híd. A rendőrök nagyon segítőkészek. Feladom nekik a találós kérdést, vajon hol állhatott a Mester, és ők lelkesen találgatnak. Én közben kiderítem, hogy a kapu nincs is bezárva, és le lehet menni a legalsó rakpartra.
      Lemegyek, tényleg innen készült a Klösz-kép. Ez egy alap-optikás perspektívának látszik, én a 150-est teszem be a Gandolfiba. A látvány működik a mattüvegen, de még nem jó helyen állok, hátrébb kell mennem, hogy meglegyen a Klösz-féle látószög. Én a mattüvegen figyelem a képhatárokat, és közben egyre hátrálok. A lépcsőn levezető osztások vonala segít, és még egy osztással (kb. 15 méterrel) hátrébb kell mennem. És ott tényleg nagyjából megvan az a hely, ahol a perspektíva tanúsága szerint Klösz állt. Ennél jobb pontot nem lehet találni, a Klösz optikája és az én optikám meg gépem közti apró különbségek miatt nem tudok pontosabb lenni.
      És akkor leveszem fejemről a fekete kendőt, és hátranézek. És tőlem másfél méterre véget ér az a lépcső, amin én állok, és kezdődik egy oromzat. Azon állt Klösz. A leglogikusabb ponton. Megtaláltam! De én most már megmaradok az első beállításomnál, és megpróbálom megsaccolni az ő objektívjeinek a gyújtótávolságait. Egy olyan kb. 20x30 cm-es üvegnegatív esetében, amilyennel Klösz dolgozott, kb. 500 mm-nél lehet az „alap”-objektív gyújtótávolsága. Ez az én gépemen (4x5 inch) ez kb. 150 m-nek felel meg. Én ma egy 75-össel dolgozom, az akkoriban kb. 250-esnek felelhetett meg, de a tapasztalatok alapján némely felvételnél nekem most jobb lenne egy 65-ös, ami nála úgy 200 mm körül lehetett. Ennél a képnél itt, a Szabadság híd tövéből, most a 150-es helyett éppenséggel egy 135 mm-es lencse volna a legjobb.

      Május 5., vasárnap
      A Deák téren egy zöldségesbódé mellett keresem a látószöget. Ez is alapobjektív. A templom előtt most egy villamos-végállomás található, és bár vasárnap van, folyamatosan jönnek a villamosok, egy pár percig mindig bent állnak a végállomáson, és eltakarják a templomot, ami pedig a fő motívum ezen a képen, az azonosítási pont. Közben a fény, ami ugyancsak azonosítási pont, lassan kúszik lefelé a templom falán. El fogja rontani a képet. Végre az egyik villamos elmegy, a másik meg, bár éppen közeledik, még nem ér be az én beállított képmezőmbe. Megnyomom az exponáló gombot.
      Érdekes, hogy az én mai képeimen a villanypóznák válnak a főszereplőkké, csalni is kell mindig egy kicsit. Úgy kell beállítani a kamerát, hogy ezek a villanypóznák lehetőleg ne takarjanak el semmi lényegeset. Egy másik ok, amiért néha nem lehet pontosan ugyanoda beállni.

      Május ?
      Felhív Erdély Dani, és elmeséli, hogy apja, Miklós ugyanezt a dolgot, amit én most csinálok, már 1982-ben kitalálta. Meg is jelent nyomtatásban, Két Budapest címmel (Erdély Miklós: Művészeti Írások, Képzőművészeti kiadó, 1991). Izgalommal keresem meg az írást. Szóról-szóra megegyezik a gondolat. Csak én nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni. Azt írja Erdély Miklós:
      „Könyvünk alapgondolata az összehasonlítás művelete. E művelet segítségével állapítható meg valamiről, hogy voltaképpen milyen: azok által, amiben különbözik, és azok által, amiben egyezik. Valami önmagával azóta hasonlítható össze, mióta megszületett a tökéletes leképezés: a fotográfia.”
      Érdemes volna idézni az egészet. És úgy gondolom, ha majd a tervezett kötet megjelenik, ezt kéne előszóként közölni. Kinyomozom: ezt a szinopszist Erdély Miklós és Nemesy Tivadar adta be a Corvina kiadóhoz 1982-ben, a szerkesztő Turay Hédi lett volna, de az egészből nem lett semmi. Erdély Dani még azt is mondja, hogy valahogy szeretné feltenni a most készülő anyagot az Internetre. De ezzel még várunk egy kicsit.

      Május 25.
      Hosszas szervezkedés és pénzszerzési kísérletek után tegnap kezdtem el igazából a komoly munkát.
      Az első képpárokat megmutatom Kincses Károlynak. Ha megírod az életrajzát, akkor szerzünk rá pénzt, hogy kiadjuk, mondja. Csakhogy időközben már rájöttem arra, hogy Klösz nemcsak Budapestet fényképezte le, hanem sok minden mást is: kastélyokat, árvizeket, portrékat, csoportképeket stb. Tehát az egy másik könyv. Az életrajz megírásához azonban nagy kedvem van. Ugyanúgy járok vele, mint a budapesti képpárokkal: bele kellett kóstolnom ahhoz, hogy igazából kedvet kapjak hozzá. És ettől kezdve az is világos, hogy egyszerre két Klösz-könyvön kell dolgoznom. A Kis-Klösz lesz a budapesti képpárokból álló album, a Nagy-Klösz pedig az életrajza.

      Július 28.
      Toronykocsis felvételek. A munka egyik legizgalmasabb része. Sok szervezés után ma elkészítjük a magasból fényképezett képeket. Két dolognak kell teljesülnie: legyen vasárnap és süssön a nap, mégpedig éppen úgy, hogy megvilágítsa a lefényképezendő épületeket. Nyolc-tíz képet szeretnék elkészíteni a mai nap folyamán. Múlt vasárnap már kijött a teherautó, de borult volt az ég, haza kellett küldeni. A kocsibérletet Pongi intézte filmes gyártásvezetői rutinjával. Egy tejszállító IFÁ-ra fogok felmászni, és egy rendőr is jön velünk villogó kék fénnyel, hogy bárhol meg tudjunk állni. Az Operánál például másfél óráig állunk az Andrássy út kellős közepén, és várjuk, hogy a nap rásüssön a házfalra. A Ferenciek terén megkérem Horváth Dánielt, aki asszisztensként dolgozik velünk, készítsen egy olyan képet rólam, amelyen a teherautó tetején állok, a háttérben meg a Klösz-műterem látszik. (Akkor még nem tudtam, hogy ez tényleg az egykori Klösz-műterem maradéka, ez majd csak pár hónappal később derül ki az életrajzi kutatások közben.)
      Összesen öten dolgozunk ezen a napon. Szeretem az ilyen nagy felhajtást, nem a hecc kedvéért, hanem azért, mert egy kissé emlékeztet arra, mennyivel bonyolultabb volt Klösz dolga az ő sokkal testesebb gépével és nedves eljárásával.

      Következő hét
      Belsők.
      Nagyon örülök, hogy belsőket is válogattam az anyagba. Látszólag és feltehetően itt sokkal kevesebb lesz a változás, mint a külsőkben, gondoltam eredetileg. Mert vajon mi változhat meg száz év alatt mondjuk a Magyar Tudományos Akadémia épületének oszlopcsarnokában? Csak amikor odamegyünk, akkor látszik, hogy ezek a belsők nagyon érdekes új dimenziót tesznek majd hozzá a könyvhöz, és még inkább az időről szól majd a kötet. A New York kávéházban alig ismerek rá a belsőre. Rengeteg átalakítás nyomát fedezem fel. És ha pontosan oda próbálok állni, ahol Klösz állt, akkor például az új, modern, valamikor a hetvenes években oda került ronda csillártól nem látni az azonosítási pontot, az órát a háttérben.

      November 20.
      Több naplójegyzet nincs, de még szeretnék ide írni a végére egy kis útravalót Klöszhöz.

      A szekér és más tudnivalók
      Klösz György szekeréről nem ismerünk képet. Találgatok. A keréktengely kb. 1 méterre lehet a földtől, ha fel akarunk állni a munkához a sötétkamra-szekérben, akkor az kb. plusz 2 métert jelent, tehát ha Klösz ebbe a magasságba mászik fel fényképezni, akkor gépe az expozíció pillanatában kb. 4,5-5 méterre van a földtől. Ismerünk egy fényképet Roger Fenton szekeréről, 1855-ből, és ez nagyjából ezeket a méreteket mutatja.
      Vajon Klösz segédei hol utaznak, ugyanezzel a szekérrel vagy másikkal? Ez annál inkább érdekes kérdés, mert - és ez már nem budapesti téma, hanem a Nagy-Klöszé - a szekérrel és a fent említett mérgekkel Klösz 1879-ben leutazik Szegedre, hogy lefényképezze az árvizet. A jelek szerint három-négy segéddel dolgozhatott, de ez csak találgatás.
      Mint ahogy találgatás az is, miért jött Klösz Pestre. Ugyanis Darmstadtban született 1844-ben. Amikor Pestre érkezik, úgy húsz-huszonhárom éves lehet. 1867-ben bukkan fel a neve először. Még úgy hívják, ahogy eredetileg a neve németül hangzott: Georg Kloess. Néhány éven belül előbb Klösz G., majd Klösz Gy. lesz belőle. Itt marad Pesten. Megnősül, születik nyolc gyereke, akik közül három éri meg a felnőttkort, és akik közül az elsőszülött Klösz Pál majd a huszadik században továbbviszi az üzletet, akkor már nyomda formájában.
      És Klösz György fantasztikus tizenkilencedik századi karriert fut be. 1895-re, 51 éves korában egy több száz négyzetméteres, két emeletes nyomdát tudhat a magáénak. Az épület, későbbi átépítések nyomaival, ma is látható, csak körbevették a házak meg a fák (Budapest, VI., Városligeti fasor 49.) A nyomda melletti telken bérházat építtet, ez ma a Damjanich u. 56. Emellett nyaralója van a Svábhegyen (nyári fényképészeti műteremmel), egy másik nyaralója Balatonfüreden, egy harmadik Budapesten, az első kerületi Hunfalvy utcában. „A legnagyobb kielégülés, amit ember elérhet - mondja alkalmazottainak a fasori ház kertjében rendezett ünnepélyen 1895. augusztus 2-án délután - a kötelesség teljesítésének tudata.”
      Nos, szerintem ez az ember eredetileg azért jött Pestre, mert vagy ismerte személyesen Ludwid Rohbockot, vagy csak a metszeteit. Ludwig Rohbock metsző volt, aki metszeteken kívánta megmutatni távoli városok és tájak képét többek közt Pestét és Budáét is. Csakhogy az ilyen metszetek akkoriban úgy készültek, hogy egy grafikus (történetünkben Rohbock, delt.) járta a világot, és lerajzolta az eléje táruló látványt. Ezt aztán hazaküldte, és otthon egy metsző acéllemezbe metszette (sculpt.), majd a nyomdász (G. G. Lange) kinyomtatta. Rohbock képei könyvben is megjelentek, és önálló lapokként is árusították őket.
      Rohbock metszeteit Darmstadtban, Klösz szülővárosában nyomtatták. Akkoriban kezdtek a munkához, amikor Klösz 12 éves, 1856-ban. Vagy meglátta a képeket, és beleszeretett a városba, Pestbe, vagy Rohbock hívta. Talán nem túlzunk, ha azt gondoljuk, hogy Klösz magántörténete a fényképi és nyomdai sokszorosítás 19. századi történetének részévé válik. Mindenesetre Klösz egy Dr. Heid nevű másik fényképésszel érkezik Pestre. Dr. Heid később visszamegy Bécsbe. Utána még nyomozok, talán kiderül majd valami Rohbockról meg Klösz indítékairól is.