Fotó/város/történet
Híres fényképészek a városról
Párhuzamos nézőpontok: ahogy a várostörténész
és ahogy a fotótörténész látja
__________________________
SÁNDOR TIBOR - KINCSES KÁROLY

      Részlet a várostörténész és a fotótörténész készülő közös könyvéből

      Ha elfogadjuk, hogy minden komoly emberi tevékenység ugyanarról beszél, csak másként, más szókinccsel, fogalomtárral, akkor létjogosult a szerzők próbálkozása is, hogy az általuk művelt tudományágak segítségével szóljanak ugyanarról - Budapestről.

      1876 farsangi vigasságát gyászhírek törték meg. Alig kísérték utolsó útjára Deák Ferencet, falragaszok, „rémsürgönyök”, a Gellérthegyről leadott ágyúlövések adták a budapestiek tudtára: a hirtelen olvadás és a jégtorlaszok miatt felduzzadt víz elöntéssel fenyegeti a várost. A jeges ár február 23. és 25. között tört be a védtelenebb területekre, nagy pusztítást végzett az észak-pesti külterületek nyári lakjai, kerti tanyái, Újpest, Óbuda és Lágymányos gyárai, malmai, fatelepei között, szétdúlta a csak nemrégiben rendezett Margitszigetet, és hetekre lagúnákká változtatta Buda alsóbb fekvésű utcáit. A központi árvízbizottmány jelentése szerint összesen 19 125 kilakoltatottat és menedéket keresőt helyeztek el hosszabb-rövidebb időre szükségszállásokon, a házaikban maradottaknak pedig „rögtönzött velenceiekként” meg kellett szokniuk, hogy ladikon érkezik a pék, a mészáros, sőt csónakon közlekedik még a temetői menet is. A szerencsésebben járt pestiek a régi városháza előtti tábláról olvasták a friss vízállás-jelentéseket, a kíváncsiskodókat katonáknak kellett visszaszorítaniuk a partról: „az árvíz, az most a fődolog... Mondhat Tisza amit akar, ki hallgatna oda, mikor a Duna beszél.” A baj hasznot is hozott: az élelmes csavargőzös-társaság sétahajózásokat hirdetett az ártérben, Horvát Ignác műegyetemi tanár a nyílt Dunán, dereglyékből összerótt „hidrometriai állomásán” tartott előadásokat diákjainak, Mayer György és Klösz György fotográfusok pedig imbolygó úszóalkalmatosságokról rögzített sztereoképeikkel vetették meg a magyar riportfényképezés alapjait.
      Lovich Antal felvételén a mai Szilágyi Dezső tér teljesen eltűnt elődje, a korábbi piacon árusító gerencsérekről elnevezett Hafner, Cserép vagy Fazekas tér látható. A háttérben a kapucinusok temploma, jobbra Budapest egyik legrégebbi, 1690 körül Fekete Medve néven alapított, ekkor már Városinak hívott patikája. Középen pedig önkéntes tűzoltók, mentőtársulati és tornaegyleti tagok, katonák, matrózok és egyéb, a mentésben kitűnt férfiúk; ebben az évszázadnál is többre megállított pillanatban megannyi újabb báró Wesselényi Miklós.

      Akkoriban még egységes volt a fotográfus szakma. Nem volt fotóriporter motoros, automata gépekkel és millió igazolvánnyal, nem volt még reklámfotós többmilliós felszerelést rejtő műtermekkel, és nem volt tájfotós sem. Csak fényképészek voltak, rosszak, átlagosak és jók. A közepestől felfelé már mindent tudtak a fényképezésről, amit akkoriban lehetett, s csak a tehetség és a kalandvágy által lettek jók vagy legjobbak.
      Lovich Antal az egyik délután még jól berendezett fényképészeti műtermében fotózza az elégedett polgárokat, legjobb öltözetükben. Természetesen maga a fényképész is az alkalomhoz méltó ruhában. Másnap reggel három ládába becsomagolja segédeivel a sötétkamra-sátrat, az üres üveglemezeket, az éjjeliszekrény nagyságú fényképező kamarát, a stativot, a vegyszereket, a forralt vizet, a többi laboratóriumi szereket, majd a karaván nekivág az árvíz elöntötte pesti utcáknak. Mindenki menti az életét, értékeit, ő pedig egy sötét helyen érzékenyíti első üveglemezét, s egy kevésbé imbolygó helyen felállítja állványát, rá a gépet, s exponál. Ha egész napját a csónakban töltötte, megfeszített munkával, az elárasztott utcákon, biztosan elkészíthetett akár öt felvételt is. S lám, egy még 120 évvel később is szól a város nagy bajáról s az ezt megörökítő fényképészről.

      A Moszkva tér aszfalt-, sín-, bádog- és szemétrengetegében botladozva ma már nehéz elképzelni, hogy ugyanitt egykor vidám korcsolyázók százai siklottak a szabad térség jegén, a téli szezon elmúltával pedig atléták s mindenféle labdajátékok művelői vették birtokba a terepet. A felhagyott téglavetők mély fekvésű, agyagos talaján az enyhe tavaszi időkben is sokáig megmaradt a talajvízből és esőből összeállt jégtükör. Nem csoda hát, ha a vadkorcsolyázókat hamarosan felváltották a telek bérleti jogáért egymással, a közönség kegyeiért pedig a szomszédos jégpályákkal is rivalizáló vállalkozók, egyesületek. Az utolsó téglagyár tulajdonosáról csak Christen-féle gödörként emlegetett korcsolyatér fénykora 1895-ben kezdődött, amikor a főváros feltöltette és rendezte a környéket, és a telket 15 évre átengedte a Budai Korcsolyázó Egylet céljaira. Rövidesen csarnok is került a Vérmező és Várfok utca partfalainak szögletébe: a tornyos kis faépület azelőtt a sör- és szalámigyárosok pavilonjaként szolgált az ezredévi kiállításon. A pályát villamos ívlámpák világították be, hetente háromszor katonazenekar muzsikált, a távolabbról érkezők a telefonhírmondóból akár előre is tudakozódhattak a jég állapotáról. A vendégek között sűrűn látták feltűnni unokáját kísérgetve Széll Kálmán miniszterelnököt, akiről a tér első hivatalos nevét kapja majd 1929-ben.
      A melegebb évszakokban a Budapesti (Budai) Torna Egylet tartotta itt edzéseit, tornaünnepélyeit. Tagjaik az elsők között próbálkoztak e pályán a futballal és a tenisszel, a baseball meghonosításáról azonban néhány kísérlet után letettek, mivel azt „a fellobbanó magyar vérlejtés mellett” túlságosan veszélyesnek találták. 1913-tól kezdve folyamatosan korszerűsített téli-nyári sporttelepükről 1938-ban voltak kénytelenek elköltözni, amikor megkezdődött az új forgalmi csomópontok kiépítése.
      A villamos és autóbusz végállomást 1941-ben adták át, az év aktualitásainak jegyében már jobboldali közlekedéssel és személyzeti óvóhellyel. A háború szükségletei, majd rombolásai miatt 1944 és 1955 között vasúti szerelvények is közlekedtek a téren. A földalatti vasút munkálatai során csákány alá kerültek a tér szélén álló piaci bódék, helyettük 1953-ra készült el - „szovjet kolhozpiacok tapasztalatai alapján” - a Fény utcai piac. Ekkor már két éve viselte a tér Moszkva város nevét. Sőt, levéltári források szerint egyszer már Sztálin térre is átkeresztelték: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa utcaelnevezési szakbizottsága a felszabadulás első évfordulója előtt alig egy héttel kapott „felkérésre” sebtében így döntött, és hatáskörét túllépve már utasította is a polgármestert és a BSZKRT-ot a megfelelő lépésekre, de aztán ugyanilyen gyorsan visszakozva végül az Erzsébet teret ajándékozta meg a generalisszimusz dicső nevével.
      A tér évtizedek óta a főváros helyi folklórban talán leggazdagabb vidéke. Saját nosztalgia-irodalma és legendáriuma van a környékbeli borozóknak, presszóknak, a tejcsárdának, az „Óra” alatti találkozóhelynek; szociográfiája a téren tábort verő különféle csoportoknak. Kérdés, mit őriz majd meg az emlékezet a ma pillanatképeiből. Reggelente sorok kígyóznak a bankfiók, az adóhivatali kirendeltség és a Máltaiak melegedője előtt. Középen az embervásár: sötétlő csomókban ide-oda gomolygó férfitömeg, fürkésző tekintetek. Aki tétovázva húz keresztül, megszólíttatik: „Vigyél el dolgozni testvér!” A metró kanálisa felé zubogó tömeg kántáló árusokon tör keresztül: „Reklámáron a szabadidő!” A rendre a vizelde mellett posztoló nehézfiúk vigyáznak. Délután a tér közepén az Üdvhadsereg tányérsapkásai énekeltetik a levesre várakozókat. Máskor ifjú nácik szónokolnak; hangjuk egyre kevésbé mutál.

      Fantasztikus életút. Dédapja, Alessandro Angelo festette a Hofburg freskóinak jó részét. Az iránta való tiszteletből vette fel az 1894-ben Funk Pinkászként született fiú az Angelo nevet. Érettségi után Münchenben tanult festeni, majd a világ leghíresebb fényképészeinél szerzi fotós tudását. Hamburgban Dührkoopnál, Berlinben Nicola Perscheidnél, Párizsban Reutlingernél, Londonban E. Hoppenál tanult. Felkapott divattervező lett Franciaországban, de az első világháború hazaszólította. Filmoperatőr a némafilm korában. Egyszerre volt műterme Budapesten, Párizsban, Nizzában és Hollandiában. Itthon a mondén világ legfelkapottabb fényképésze. Aztán 1944. Bujkált. Életét csak a vakszerencse mentette meg. Néhány évre rá elvették Váci utcai műtermét, de különös kegyként engedélyezték, hogy alkalmazottként továbbra is ott dolgozhasson. S a hatvan éven felüli, a szocialista kultúrpolitika által éppen csak megtűrt Angelo kartárs megállás nélkül fényképezett, kísérletezett, és ilyen képeket alkotott.

      Az Andrássy útnak a „mágnásos, bankáros, előkelősdi” és a „terézvárosiasan őszinte” (Krúdy Gyula) szakaszait elválasztó tér a transzparensek magasából. 1911-ben itt ragyogtak fel az első pesti villanyújság fényei, s körben a tetőkön azóta is sorra váltják egymást a világító üzenetek: Meister szappan, Váncza keksz, Utazzék Maszovlet repülőgépen Siófokra, Fabulon, Persil, Tictac. Odalenn épp a városligeti omnibusz döcög át a síneken; ha táblája és lámpása kékre festett, akkor egyenesen megy tovább a Lánchíd felé, ha viszont vörösre, akkor a szűk, zűrzavaros Király utcára fordulva az Erzsébet-hídon keresztül jut át Budára. A Boráros tér felől villamos érkezik, útja onnan a Nyugati pályaudvarig alig több mint húsz percig tart, a 6-osok napközben három, a 4-esek öt percenként követik egymást. A vágányoknál útfelbontás, mint azóta is rendesen. Konflisok, lovasrendőrök, kényük s kedvük szerint keresztül-kasul közlekedő járókelők. A nyolcszög belső négyszögében a majdani városvédők totemoszlopai: a míves kandeláberek. Formájukról a Közmunkatanács több külföldi nagyváros köztéri lámpáinak rajzait tanulmányozva döntött, Párizsból mintát is hozattak. Szemben az Abbazia, a Steuer-család vagy inkább Eötvös Károly, Vázsonyi Vilmos, Zsolt Béla és a többi neves törzsvendég kávéháza. Az üvegtáblák mögött ma bankfiók hűvöslik, a tér többi egykori kávéforrása, a Nicoletti és a Menton helyén pedig multinacionális cégek gyorsbüfé-klónjai tenyésznek. Igaz, Vázsonyinak ismét van itt emléktáblája, a munkásőr-dombormű pedig szoborrezervátumba került.

      Remélhetőleg más szemmel nézik majd ezt a remek vedutát, ha megtudják, hogy egy leendő kormányfőtanácsos készítette. Erdélyi Mór (1866-1934) császári és királyi udvari fényképészként a legjobb körök tagjait fotografálta előkelő műtermében. A királyt, a főhercegeket, a minisztereket gondolkodás nélkül, az államtitkárokat, főispánokat, polgármestereket némi húzódozás után fényképezte, azon alul pedig már csak első asszisztense készítette a portrékat. S ez az ember egyszer csak a fejébe vette, hogy lefényképezi a várost, az országot. Elment a Tabán legszegényebb részeibe, Óbuda dombnak kanyarodó utcácskáiba a megroggyant százados házak közé, s készítette fotóit. Egyes elrugaszkodott fotótörténészek már-már a szociofotó, a riportfényképezés magyarországi úttörőjének kiáltották ki. A dolog ennél bonyolultabb. Mert ugyanez az udvari címekkel kidekorált fényképész találta ki, hogy az összes falusi, tanyasi iskolába jusson vetítőalkalmatosság, s ha nincs áram, akkor működjék gázzal, olajmécsessel. Diasorozatokat készített és sokszorosított az országról, a Föld nevezetes helyeiről, ritka állatokról, híres emberekről, hogy azokat megmutassák a képre éhes gyerekeknek. Ha a történészek, oktatáskutatók Klebelsberg Kunó iskolaprogramjáról beszélnek, ne felejtsék ki többé Erdélyi Mórt és az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyárát sem.

      A dunai uszodákat hajótestekre vagy gerendákra ácsolták, a folyam veszedelmeitől víz alatti kosarak, olykor csörlővel felhúzható deszkaaljak védték. Kezdetben két változat volt ismeretes Pest-Budán: a fülkékre, illetve kisebb társasmedencékre osztott, inkább csak tisztálkodásra, hűtőzködésre való fürdők, hidegvíz-intézetek és az úszóiskolák, úszdák. Az a piarista rendház alatt horgonyzó alkalmatosság, amelyről a legkorábbi, 1788-ból származó adattal rendelkezünk, még az első típusba tartozhatott. A reformkorban felpezsdült dunai fürdőélet inkább már az úszóleckékre, lubickolásra, vakmerő műugrásokra és a napfürdőzés divatja előtti időkben még lepedőkbe burkolódzva folytatott társalkodásra teret adó uszodákban zajlott. A szabadúszók a nyílt vízre is kimerészkedhettek.
      A legszabadabbak a belépődíjat megfizetni nem tudók voltak, akik fürdőzés közben nem mindig voltak tekintettel a „köz-illedelem” háborgására. Közülük sűrűn szedett áldozatokat a Duna. 1852-ben állított a városi hatóság először ingyenfürdőket a folyóra, „hol a szegényebb néposztálybeliek díjtalanul és minden veszély nélkül viselhetik gondját testüknek”. E helyekről az 1860-as években azt jegyezték fel, hogy azok „oly rémisztő silányak, hogy a bennök fürdés hasonlít az öngyilkossághoz”.
      A képen látható ingyenes községi Duna-fürdőt 1887-ben nyitották meg, hasonló állt a Fővám téren, majd rövidesen Óbudán is. Újdonságnak számított ponyvaborítása, „mi által a fürdőközönség a parti közönség szemei elől el van vonva”. Elgondolkodtató, hogy a Vigadónál kikötött, nagy múltú, belépődíjas Depini-féle uszoda egyszerre százhúsz vendéget fogadott, éppen annyit, amennyi kabinja volt, míg a vetkőzőfülkével egyáltalán nem rendelkező ingyenes népuszoda, feleakkora vízfelületen, kétszázat. Előbbi évi forgalma 1890-ben 14 ezer látogató volt, utóbbié 58 ezer.
      A két világháború között ugyan a kevésbé tehetősek egyre inkább a külterületi szabadstrandokra zarándokoltak vasárnaponként, de kánikulában azért az időközben fővárosi kezelésbe vett Duna-fürdők is zsúfolásig megteltek. A nemek elkülönítése céljából, a Gellérthegy alatti ingyenuszodában 11-ig tartottak a „női órák”, az Erzsébet híd túloldalán pedig 1925-től egymáshoz közel két külön úszóház várta a férfiakat, illetve a nőket.
      A télire az újpesti kikötőbe vontatott faalkotmányok a háború alatt megsemmisültek. A Duna vizének tönkretétele már a békeévekre maradt.

      Klösz itt, Klösz ott és mindenütt. Neve megkerülhetetlen, ha a régi Budapest vagy a vele egykorú Magyarország városképeit kutatják. Hogy száz évvel ezelőtti világunkról van némi képünk, egy darmstadti illetőségű úrnak, nevezett Georg Kloessnek köszönhetjük. Kész emberként került Magyarországra, itt mindent el kellett sajátítania, a nyelvet, az eltérő kultúrát s annak minden következményét, csak fényképezni nem kellett újra megtanulnia, mert azt tudott, de nagyon. Olvashatják Lugo Klösz-naplójában, hogy az egész huszadik század, minden technikai vívmányával együtt, milyen semmiség Klösz György tehetségéhez és megszállottságához képest. Összejön-e valakinek a mostani Budapestről ilyen léptékű, értékű anyaga? Nem valószínű.
      S ezt már nem a fotótörténész íratja velünk. A Duna-uszodákat is nagyon sajnáljuk.

      A főváros poros utcái szűkében voltak a testet-lelket felüdítő köztéri díszkutaknak. A Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatósága először 1869-ben tett felajánlást „egy nagyobbszerű vízmű” építési költségeire - nem teljesen önzetlenül ugyan, a bank éppen csak elkészült központi palotája ugyanis túlnyúlt az Egyetem utca szabályozási vonalán, és Pest város tanácsának megbékítését jól szolgálta e nemes gesztus. A közeli Ferenciek terére képzelt kút ügye akkor egy időre elaludt. Végül 1880 és 1883 közt készült el Budapest akkor legpompásabb díszkútja - immár a Kálvin téren, a bank új bérpalotája előtt. E ház Múzeum utcai szögletében, a harmadik emeleten lakott az épület s egyben a Danubius-kút tervezője is, Ybl Miklós, aki így jóformán ablakából tudta nyomon követni a helyszínen felállított kőfaragó műhelyben a Feszler Leó szobormintái alapján folyó munkálatokat.
      A nagyobbik medencetányér száztonnás kövének a budakalászi kőfejtőből Pestre juttatására különleges kocsit kellett gyártani. Útjáról a lapok naponta adtak ki kommünikéket. Sokan attól tartottak, hogy a Margit-híd nem bírja majd ki a szokatlan terhelést, de aztán a tízmázsás tengelyeken haladó szekér minden akadályon szerencsésen túljutott, és felpántlikázva, felbokrétázva, diadalmenetben érkezett meg a térre.
      A kút köröndje idővel kedvelt találkahellyé vált, ezüstös vízpermettel borított kőalakjai a századelőn irodalmi motívummá nemesedtek, de azért egy-egy éjjel az is megesett, hogy a Soroksári út felől felhajtott ökröknek szolgált itatóul a díszes medence. Az ország négy nagy folyóját jelképező szoborfigurákat telente szalmába, „deszkapaplanba” csomagolták. A háborús hátországban, úgy tűnik, a víz is hadiszükségleti cikk lett, vezetékei a többi pesti szökőkúthoz hasonlóan 1917-től nyolc éven át elzárva rozsdásodtak. Időről időre tervek születtek a tér átrendezése, és ennek kapcsán a református templom mellett a szökőkút áthelyezésére is. Végül 1949 nyarán szállították a Közraktárak területére az ostrom alatt erősen megrongálódott kőfaragványokat. A Győry Dezső által újrafaragott változat 1959 óta az Erzsébet teret díszíti. Az útkereszteződéssé sivárosodott Kálvin tér 9-es számú házának, az egykori Két Oroszlán fogadó udvarának rejtett éke maradt azonban sokáig az egyik eredeti kútszobor, mely csaknem épségben vészelte át a hadak és a városrendezés támadásait. Legújabban szabadtéri színház verte fel itt tanyáját, a termetes nőalak zavarta a nyáresti műélvezetet, így hát Száva istennőjét - becsületükre legyen mondva, szépen megtisztogatva - arrébb helyezték, mintegy a színpad melletti oldalpáholyba ültették.

      Kérdezhetnénk: mit keres a legismertebb és legjobban kereső felvidéki fényképész a fővárosban? Tudjuk, id. Divald Károlynak és fiainak, ifjabb Károlynak, Adolfnak és Lajosnak jólmenő fényképészeti műtermeik, fénynyomdáik voltak Eperjesen, Bártfán, Tátrafüreden és szerte Szepes megyében. Kicsi lett nekik a Tátraalja? Üzleti megfontolások vagy csak a kalandvágy mozdította ki Divald Károlyt és legidősebb fiát a biztos helyről, hogy fotóműtermeket, sokszorosító üzemeket hozzanak létre Budapesten? És ha már kérdés, legyen még egy. Hogyan tudott olyan nagyon szép, fontos és jellemző városképeket készíteni ez a két messziről jött atyafi? Milyen vágyott állapota lenne a magyar fotótörténeti kutatásnak, ha már minden adat, tény, összefüggés feltárásra került volna, s alapkutatások helyett ilyen kérdésekkel szöszölhetnénk!

      Az ócskapiacok sorsa a temetőkével rokon, az elmúlás és a feltámadás e köztereit a városfejlődés hullámverései mindig egyre távolabbi perifériák felé vetik. A pesti zsibárupiac a Schiffmannsplatzról (az Operaház későbbi helyéről) így előbb az Új vásártérre (a mai Köztársaság tér) hurcolkodott, majd 1897-ben a városatyák „esztétikai szempontból” helyesebbnek látták még távolabb, a kényszerdologház, a köztemető és az északi vasút közelében fekvő Teleki térre telepíteni. (A zsibárus-üzleteket, a pálinkamérésekkel együtt, már korábban a mellékutcákba és a közintézményektől száz méteres távolságra parancsolták.) Egy emberöltő múltán a Teleki felett is kongatni kezdték a lélekharangot, leginkább Angyalföldre tervezték kiköltöztetni. Végül 1950-ben szedték szét, majd - három műszakban, éjjel, fényszórók mellett teljesítve a tervet - építették fel újra a bódékat a Mária Valéria telep szélén. (Részlet a Szabad Száj köszöntőjéből: „Egy kicsit furcsa lesz, de csigavér: az új cím: Valéria »Telepi« tér”.) Aztán, hogy már álltak a József Attila lakótelep szép új házai, rossz emlékeket kezdett ébresztgetni mellettük a szegényszagú Ecseri, így hát 1964 óta a mezők szélére csapott Nagykőrősi úti használtcikk-piacra villamosozik-buszozik a tömeg.
      A Teleki téri székesfővárosi zsibáru-vásártelepre vonatkozó első szabályrendelet kizárólag igazolványos zsibárusoknak és ószereseknek engedélyezte az üzletelést. Az előbbiek a bódésoron béreltek boltokat, utóbbiak az „ószeres-tőzsdecsarnokban” foghattak maguknak legfeljebb egy négyzetméternyi helyet. A két külön ipartestületbe tömörült szakma képviselői között azonnal éles konkurenciaharc kerekedett. A handlék ugyanis - így szólt az ócskások felsőbb osztályát képező zsibárusok panasza - ezentúl már nem nekik adták el árujukat, hanem a rendelkezések ellenére nem átallották kijavítgatni, kivasalni az uraságoktól levetett holmikat, és magukhoz csábították a közönséget „impozáns és tetszetős” csarnokukba. Ami a vöröstéglás épület eleganciáját illeti, a szép lassan kitöredező üvegtető alatt, az öreg ruhaneműk, cipőhegyek és az egymásnak szorult testek fojtogató kigőzölgésében, fülsiketítő hangzavarban köttettek a filléres üzletek, és bár az említett szabályzat illedelmes viselkedést írt elő, és tételesen tiltotta a vevők utáni kiáltozást, azok csalogatását, húzogatását, a helyi viszonyokat kevésbé ismerő alkalmi látogató mégis könnyen hihette, „hogy itt mindenki agyon akarja verni a másikat”.
      A „zsibaj” rövidesen kiterjeszkedett a környező utcákra is, a szaporodó bódékon pedig gyakran négy-öt albérlő is osztozott. A háború vége felé elárasztotta a teret „a maguk rongyait áruló” kisemberek hada. A főkapitány számukra ugyan 1920-ban új piacot jelölt ki a mai Haller tér helyén (amelyet aztán „szegényvásártér” vagy „keresztény Teleki” néven emlegettek), de évek múltán az engedély nélküli „privátok” sorfala a Fiumei úton újra a Népszínház utcától a kórházig ért. Őket hívták akkoriban „neppereknek” vagy „frankászoknak”, a járva-kelve árusítókat később „tangózóknak”, „hónalj-kereskedőknek”, ha pedig a portéka netán lopott volt, azt „japán árunak”.
      A húszas évek közepén a munkára váró alföldi kubikosokkal bővült a tér társadalma. Nappal nem mozdultak talicskáik mellől, az éjszakát a bódék ereszei alá húzódva vészelték át. 1938-ban úgynevezett kubikosszállót létesítettek számukra a Haller téren, a napi 20 filléres díj miatt azonban sokan inkább a taligáknak emelt fészerben aludtak.
      A fényképen jóformán egyetlen arc sem látszik, csak az alku gesztusai és jellegzetes viseletek. Azok között is persze elsősorban a kaftánszerű kabát, a szakáll, és főképp: a egymásra tornyozott kalapok, a házaló zsidó ábrázolásainak régtől népszerű képi közhelye. A század elején a fővárosban szerencsét próbáló vidéki vagy galíciai zsidók számára gyakran a tér volt az első állomás, ahol rögtön ki-ki a saját imaházát is megtalálhatta. Sokan a környéken maradtak, hosszú ideig úgy tűnt, otthonra leltek itt.

      André Kertész a világ tíz legfontosabb fényképészének egyike. Eredeti képeiért dollár-tízezreket, yen-százezreket, escudot, dinárt, sékelt, mindent adnak. Egy bombabiztos, klimatizált francia raktárban őrzik Kertész negatívjait, képeit, köztük ezt is. De mit tud Monsieur Bonhomme a Teleki térről? Tudja-e ő vagy bármelyik más francia kutató, hogy mit keresett ott fényképezőgéppel a kezében egy alig húszéves, a frontról betegszabadságra hazajött fiatalember? Tudja-e, hogy itt a téren egy kávékimérés tulajdonosa bizonyos özv. Kertész Lipótné szül. Hoffmann Ernesztina volt? Az, akinek elsőszülött fiát Kertész Andornak hívták. Ez a tudás a mi kincsünk. Övék a kép, mégis mi vagyunk tőle gazdagabbak.

      A mai Fehér Hajó utca és Bécsi utca kereszteződése táján valaha várfal húzódott. A Bécsvára néven emlegetett erődítményt Zsigmond király alatt kezdték építeni a távolsági kereskedelemben fontos folyami átkelőhely, a rév, a kikötők és a hajóhíd védelmére. A munkálatok azonban megszakadtak, és ami elkészült, az is jórészt eltűnt a 15-16. század fordulóján. A szabad királyi várossá emelkedő Pest ekkoriban nagyobb arányú területrendezésekbe kezdett, és elbontva a pesti várat, a nyomokban ma is látható újabb városfalakat emelte.
      1696-ban már másfajta erősség állt e helyütt: a Fehér Hajó fogadó, Pest város sokáig legfényesebbnek számító vendégháza. Sokszor megírt tarka históriájának első negyedszázadában a fogadósok sűrűn váltották egymást, de a fogadósné ugyanaz maradt, mivel a birtokba a többször megözvegyült Dorottya asszony kezének elnyerésével vezetett az út. A szomszédos házzal kibővített és egy ideig a túloldali Fehér Báránnyal együtt kormányzott vendégfogadó rangját mutatja, hogy 1792-ben itt vett szállást a török Porta követe népes kíséretének előkelőbb tagjaival. Schams Ferenc 1821-es városleírásában még szintén az első osztályúak közé sorolta, kiemelve, hogy kávéháza is van, berendezése díszes, a fogadós és „némi honorárium fejében” a szolgák is mindenben az utas rendelkezésére állnak. A környéken kocsikat lehetett bérelni, amelyekkel három-négy nap alatt Bécsbe érhetett az utas vagy az áru. Ezekről felvilágosításért a szálló vendéglőjében tanyázó levélhordókhoz volt érdemes fordulni.
      A Fehér Hajó azonban lassan túljutott fénykorán. Déryné az 1837-es évre visszaemlékezve - a rátarti pályatársnak szánva a tűszúrást - nem győzött csodálkozni azon, hogy a híres Schodelné „hogyan képes oly setét, piszkos színű szobába beszállni”. Kemény Zsigmond tíz évvel később naplójában „palackférgekre” (poloskákra) panaszkodik, Petőfi pedig egyik útilevelében „piszkos pincért” emleget.
      A házat 1872-ben bontották el, a helyén nyitott Bécsi utcával teremtve meg a régóta hiányzó egyenes vonalú összeköttetést a Kálvin tértől az Erzsébet térig. Az Úri utcát addig eltorlaszoló épülettömbön csak egy sötét sikátor vezetett át, amelynek „termopilei szorosán” - Hevesi Lajos kíméletlenül gunyoros búcsúztatója szerint - csak „hihetetlen mennyiségű oldalbabökés és lábujjrahágás” árán lehetett keresztüljutni.
      Egy fotótörténeti adalék: 1859-ben a Fehér Hajóban lépett fel mutatványaival Hoffmann Pál, aki egyebek közt bemutatta „egészen új találmányát: t.i. photographiai képeit a Drumond-féle világítással, mely a képeket mint a stereoskopban, plastikailag tünteti elő, puszta szemmel, a nélkül, hogy üveg használtatnék.”
      A fényképen látható klasszicista házak közül ma már csak a bal szélen állóval találkozhatunk, amelyet Kasselik Ferenc épített 1844-ben. A saroképületben a múlt század végén a Szerb Kávéház, ezután a Miakits-család vendéglője működött. A tulajdonosok leszármazottja ma is ott lakik a házban, tőle tudható, hogy csendes, másodosztályú hely volt, egységes árakkal. A söntésben tarka abroszokkal terített asztalok várták az estefelé iddogálni, kártyázni betérő környékbeli iparosokat és kereskedőket, a falakat körben régi céhjelvények másolatai díszítették. Az éttermi részbe délben átjártak a Városháza tisztviselői, esti törzsvendégnek számítottak a szemközti házban lakó evangélikus presbiterek. 1951-ben aztán, egy szép napon, ebédidőben négy-öt férfi lépett be a helyiségbe, udvariasan megkérték a vendégeket, hogy fejezzék be az étkezést, a családtagokat pedig arra, hogy vigyék el a személyes holmijukat és a romlandó árut, az ajtóra lakatot tettek, és megtörténtnek nyilvánították az államosítást. A termeket ezután sokáig raktárként hasznosították, majd a fővárosi könyvtár zenei gyűjteménye talált otthont a falak közt. A zenebarátok épp most költözködnek, a helyiség vevőre vár.

      A Weinwurm-dinasztia pedig felfedezésre, rehabilitálásra és arra vár, hogy elfoglalja végre méltó helyét a magyar kultúrtörténetben. Az alapító Weinwurm Mátyás (1813-1897) és fiai, id. Weinwurm Antal (1845-? ) és Weinwurm Ferenc, akiket Bécsben természetesen Matthiasnak, Antonnak és Franznak szólítottak, idejöttek, fényképeztek, s meghonosítottak egy teljesen új és ismeretlen szakágat, a fotósokszorosítást. Fotólitográfia, fotóheliográfia, fotócinkográfia, chromo-autotípia... Mit meg nem tettek az emberek, csak hogy képet kaphassanak a világról! Egyre több polgár érezte úgy, hogy joga van ismereteket, képeket birtokolni a városról, ahol lakik, az országról, amelynek polgára és a világról, ahová talán soha nem juthatott el. S ezt a folyamatosan növekvő képigényt a fényképészek hihetetlenül bonyolult eljárásokkal próbálták kielégíteni, mígnem egy Karol Klič nevű cseh fel nem találta a mai sokszorosítási eljárások alapját, a klisét.