Az elsüllyedt Belváros
_____________
TOMSICS EMŐKE

„Mert Budapesten semmi sincs,
minden csak: volt és lesz.”
(Lux Terka: Budapesti fotográfiák. Bp. 1908.)

      Tíz tér, ötvenkét utca. Mindössze ennyi volt a régi pesti Belváros, a valamikori város. Házainak nagy részén ott feketedtek az 1838. évi árvíz jelzései. Sem ezek, sem a későbbiek nem dicsekedhettek sok dísszel, de a legtöbbet őrizték abból, amiből Budapestnek a legkevesebb van: a múltból. Mert Budának ugyan regényes a történelme, de Budapest története akkor kezdődik, mikor a szegényes kis Pest elindul a nemzeti fővárossá válás útján.
      A mai Budapestnek ez a része öltött először városias külsőt a múlt század első felében, s ez állt legtovább ellen a század végén a világvárosi babérokra törő főváros modernizáló szenvedélyének. A volt városfalakon kívül épültek a körutak, már állt a párizsias sugárút, az Andrássy út, csak a régi Belváros ragaszkodott szűk tereihez, girbe-gurba utcáihoz, egy-két emeletes házaihoz. Itt alig változott valami, míg ott a modern nagyváros épült.
      Az 1870-es, 80-as években emeltek ugyan néhány nagyvárosias, háromemeletes házat, de csak a régi kereteken belül. Az Egyetemi Könyvtár új, elegáns palotája a régi, egyszerű, alacsony épület helyére került. Az egyemeletes régi polgárházakat helyenként felváltó új bérházak a régi utcák, terek vonalához igazodtak, amelyek a terjeszkedésében gátolt, falakkal körülkerített városban szűkek, aprók voltak. Középkori jellegű városka köré épült a korszerű nagyváros. Nemcsak a házak, de az utcák, a terek sem tudtak megfelelni a modern nagyváros igényeinek.
      A Dunához csak keskeny, rövid utcácskák vezettek, melyek nem voltak képesek lebonyolítani a volt falakon kívüli városrészek Duna felé tartó növekvő forgalmát, s mikor az 1893. évi XIV. törvénycikk elrendelte a Vámház téri és Eskü téri hidak (a mai Szabadság-híd és Erzsébet-híd) építését, a régi Belváros sorsa megpecsételődött. 1894 augusztusától kezdve néhány év alatt lebontották az egész várost a Kígyó tér, az Irányi Dániel utca, a Duna utca és a Kötő utca között. 120 ház esett áldozatul Budapest világvárosi ambícióinak. Egy ideig a Ferenciek templomától egészen a Dunáig lehetett látni. Elpusztult a valaha városképet meghatározó régi Városháza, a Kúria, az Athenaeum jellegzetes barokk épülete, a piaristák gimnáziuma. Eltűnt Pest állítólag legrégibb épülete, a még Zsigmond király idejében keletkezett Küttel-féle ház, a Grassalkovich-palota, „melynek barokk homlokzata többet ért, mint a Sugár út egész építészete” (Ágai Adolf: Utazás Pestről Budapestre. Bp. 1908. 106. o.) Kishíján áldozatul esett a Belvárosi-templom, a Károly-laktanya (ma: Központi Városháza) és a Vármegye háza is. A Duna felé törekvő, szélesedő Hatvani utca (ma: Kossuth Lajos utca) elsöpörte a kis Kígyó teret, a Városház teret, a Hal teret, a Rózsa és a Sebestyén teret, amelyek „olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagú pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probírmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt.” (Krúdy Gyula:Bukfenc. Bp. 1918. 65. o.)
      Klotild főhercegnő palotái és a Tiszti Ház épültek a kis Kígyó tér és a Rózsa tér helyén s maga a király építtetett bérpalotát a volt Kúria telkén. Az öreg Kígyó patika a főváros legmodernebb, szecessziós gyógyszertárává avanzsált, s világvárosias kirakatok foglalták el a vasbetonból épült paloták földszintjeit, melyekben tíz fillérért akár hat emeletet is lehetett röpülni fölfelé - liften. A lakásokban már nem fával fűtöttek; nem szivattyús kútról hozta a vizet a cselédlány, hanem megnyitotta a folyóvizes csapot; az elegáns belvárosi hölgyek és urak nem gumikádakban, hanem fürdőszobában fürödhettek.
      Soha nem látott komfort zúdult hirtelen a Belvárosra és az egész városra a század végén, ami kétségtelenül kényelmesebbé, kellemesebbé tette az életet. A változás azonban nemcsak az élet minőségén érződött, hanem az egyes emberek személyes sorsán is nyomot hagyott. „Valósággal tragédia érte azokat az öregeket, akik Budapesten jártak iskolába, itt nősültek, itt nevelkedtek, itt szenvedtek. A szülői ház és vele az utca eltűnt s helyébe új palota emelkedik dacosan az ég felé.” (Salamon Ödön: Kocsin és gyalog. Bp. 1897. 9. o.)
      Az öreg házakkal, terekkel együtt tehát eltűnt egy világ, a régi, a legpatríciusabb polgárság is. Hálósipkás, konzervatív életmódjával ugyanúgy kiöregedett ebből a szenvedélyesen fiatalodó városból, mint boltíves, komfortnélküli szobái, macskaköves, intim terei. Meghalt, mint Baumeiszter Frigyes, az öreg belvárosi polgár, aki Kalap utcai kis fekete, egyemeletes házában befeküdt a koporsóba és „itt várta a halált, amikor a csákányütések mindinkább közeledtek.” (Krúdy Gyula: Az aranybánya. Bp. 1960. 11. o.) Hangulatos, harmonikus, festőien zárkózott volt ez a városrész, melynek utcáit úgy szegélyezték a házak, mintha maguktól nőttek volna ki a földből. Konzervatív volt, romantikus és nyugalmas. Túlságosan nyugodt, zárkózott és álmos - kisvárosias volt a századforduló izgalomra és távlatokra vágyó emberének. Átalakította hát, hogy messze nézhessen. „A Belváros azelőtt a rövidlátók szépségeivel szolgált a messzire nem néző polgárnak, ma megnyugtatja a nagyvárosi ember messzelátó szemét. (Gerő Ödön: a Belváros. Az Újság 1914. április12.)
      A terek, utcák lebontásával nemcsak a modern urbanizáció, a huszadik századi gondolkodás telepedtek be a Belvárosba, hanem a magyar szó is. Ez a városrész volt a német polgárság utolsó erődítménye. „Konok német fészek volt a Belváros huszonöt esztendő előtt, a Hatvani utcában nem értette meg a boltos a vidéki jogásznak a szavát, aki magyar nyelven kért kokárdát a nemzeti ünnepélyhez, a Váci utcában német volt minden boltfelírás.” (Krúdy Gyula: Őszi utazások... Bp., 1917. 185. o.) Pusztulásával elhárult minden akadály Budapest nemzeti fővárossá és világvárossá válása elől.
      A kortársak közül sokan siratták a régi Belvárost, mások lelkesültek a haladás útján rohanó főváros saját múltja iránti elfogulatlanságáért. Akik siratták, pusztulásában a világváros születésének minden fájdalmát, félelmét látták összesűrűsödni. Tartottak Budapest elszíntelenedésétől, a nagyvárosi ember magányossá válásától. A Városháza lebontásakor így írt Papp Dániel A Hétben: „ha az a szempont döntött volna Rómában is, hogy ami architektonice régiség, az okvetlenül szűk és célszerűtlen, tehát újjal pótolandó, akkor az Angyalvár helyén ma kioszk állana s a Colosseumot elbontották volna s pótolták volna modern lóversenytérrel. (...) Ez a fiatal város csakhamar csúnya és visszataszító látvány lesz, mint Hauser Gáspár, aki húszesztendős korában még egy lelenc benyomását tette s egy szót sem tudott dadogni arról, hogy ki volt az apja, anyja. Budapestet ugyanebbe a hülyeségbe taszítja vissza a restauráció. Óriási, erős város lesz belőle, amelynek egy porcikája sem tud majd beszélni a múltról; néma háztenger, a csevegő város-princek között egy szánalmas Hauser Gáspár.” (A Hét 1900. I. köt. 265. o.)
      Az új Budapestben kevés volt a kegyelet iránti érzék. Az új kedvéért kegyetlenül elsöpört mindent, ami régi. „A budapesti házaknak mindenesetre meg lesz a külföld városaival szemben az az előnyük, hogy a kor kultúráját jobban kifejezik: nálunk igen rövid időn belül igen kevés régi ház lesz.” (Városatyák Lapja 1910. 2. sz. 11. o.) Az ifjú főváros a kátrányszagú valóságot, a jövőt a múlt dohos romantikája elé helyezte. „Nincs többé romantika. A holdvilágot nem látni a villamos lámpától, a romokat vadonatújra restauráltatja a Műemlékek Országos Bizottsága.” (Lyka Károly: Bűnös emberek. Új Idők 1903. I. köt. 358. o.) A kortársak egy része épp ezt a huszadik századiságot, a modernségre való megalkuvás nélküli törekvést szerették benne, mint Ambrus Zoltán, aki azt írta, hogy Budapest a többi nagyvároshoz hasonlítva olyan, mint egy bálozó kisasszony, mint fehér galamb a hollóseregben. Azért tartotta kedvesnek a fővárost, mert szép és fiatal. „A régi nagyvárosok, ahol sok a tradíció, ahol az életrendet egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem oly érdekesek, mint Budapest. Ezek a régi nagyvárosok ma olyanok, mint harminc esztendővel ezelőtt; harminc év múlva ismét csak olyanok lesznek, aminők ma. Azoknál ennyi idő már semmit se határoz. Budapest kiszámíthatatlan, s érdekes, mint minden rejtelmesség.” (Ambrus Zoltán: Strófák Budapestről. A Hét 1902. II. köt. 823. o.)
      A századforduló Budapestje a jövő városa volt. A kortárs számára átmenet a kis Pest és a világváros között. „Az átalakulás korszakát éljük. Nekünk jutott az a szomorú szerep, hogy a régi korszakból átmenet gyanánt szolgáljunk a jövő századba, abba az időbe, amelyben minden intézmény, minden eszme, minden társadalmi probléma, minden vívmány és minden találmány átszűrődött, megállapodott kész egész lesz.” (Salamon Ödön: Kocsin és gyalog. Bp. 1897. 47. o.) Ez a magasba törő korszak, amely négy-öt emeletes házakat emelt, sugárutakat, körutakat alkotott, biztos öntudattal, a technikai fejlődésbe vetett törhetetlen hittel építette a mívelt, európai nagyvárost. Büszkék voltak Budapest amerikaias fejlődésére. Voltak persze kételkedők. Olyanok, akik azt gondolták, az Andrássy út széles aszfaltját az elkövetkező háromszáz év sem fogja megtölteni forgalommal; akik szürkeségnek látták a világvárosi tarkaságot; akik féltek attól, hogy kozmopolita világváros lesz a nemzeti fővárosból. A többség azonban a „magyar teremtő talentum” bizonyítékát látta Budapest szépülésében, növekedésében.
      Az új épületekkel, utcákkal az emberek lelkülete is átváltozott. Ahogy az omnibuszt felváltotta a villamos-közlekedés, a kis üzleteket az áruházak, a gázvilágítást a villanyvilágítás, úgy váltotta fel a lassú haladás biztonságát a szent rohanás kultusza, a nyugalomkeresést az izgalomkeresés, a merengő gyönyörködést a lázas szórakozás. Mulatóhelyek tömege épült, félezer kávéház tartotta nyitva kapuit éjjel-nappal. A századelő Budapestjén nem volt éjszaka. A villamoslámpák elűzték a sötétséget, a nyugalom és pihenés szimbólumát. „A fővárosi ember úgy él, mintha az élete célja az volna, hogy példával illusztrálja ezt az orvosi kérdést: - Miként lehet az emberi testet leghamarabb elnyűni?” (Gárdonyi Géza: Ceruzarajzok. Új Idők 1909. 84. o.) Megváltozott az emberek egymáshoz való viszonya is. Megnőtt a magánélet és a társadalmi élet közötti szakadék. A polgár életének egy részét bezárta otthonának falai közé és sokszor még csak nem is ismerte azt, akivel ezeken a falakon osztozott. „A régi jó koma- és sógorvilág megszűnt, ebben a városban már nincsenek jó szomszédok. Olyan nagyon összeszorult a népe, hogy az emberei eltávolodtak egymástól.” (Gerő Ödön: Budapest. Bp. 1904. 8. o.)
      Budapest nagyon sokat nyert, de sokat vesztett is a világvárossá válással. Egyik vesztesége a régi belváros. A múltja, a hangulata.