Budapest-gondolat és városegyesítés
____________
CSORBA LÁSZLÓ

      „... 1952. július 15-én százegy ágyúlövés hírdeté Szent Árpád napjának megvirradtát.
      ... Árpád király már ekkorra mindennapi hideg vízben fördésével elkészült, azontúl egyórai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kiséret nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája nyitott ablakában áll, melyről Pestre s a rákosi rónára látni.
      Fejedelmi látvány!
      A nap éppen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, és éles fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra látszik rajta rajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az újpesti telepig vonultak hátra; a soroksári külvárosig hat álló híd igázza le a folyamóriást, s a Rákoson, Cinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulatólakok csúcsai villognak elő.
      A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva látszik, melyből csak a templomok, városházak, s a Bazilika érckékes dómja magaslanak elő, az egész kép a városunkat jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve...
      Csupán egy óriási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi toronynál magasabban: az új „münster” tornya. A hajdani színháztértől a Bécsi utcáig terjedő házcsoport helyén egy új székesegyház emelteték, gót stílben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy tizedrészével járult. Ez a münster ... „Szent Árpád” nevet visel, s a király keresztelésének napján tétetett le alapköve...
      A nap programja a legnagyobb pontossággal lőn megtartva; nagyszerű volt a látvány, mely őfelsége elé tárult, midőn az Árpád sugárúton végiglovagolt fényes kíséretével, kétfelől csupa palotasor, kettős terebély fasorokkal szegélyezve, ékszerészboltok, miknek kirakatai három emeletig fölmennek, roppant vendéglők, urasági hotelek aranyozott erkélyekkel, a börzeépület korinthi oszlopcsarnokával; a Panteon reneszánsz ízlésű kupolájával; az Országház, melynek felső homlokzatát valamennyi magyar király, alsó esztrádját valamennyi magyar királyné szobra ékesíti. Előtte a roppant téren Árpád kolosszális rézszobra nagyszerű domborművekkel gazdag talapzaton, a népszínház, a hyppodrom, a minisztériumok palotái, a világtárlat roppant épülete, a téreken művészi faragványokkal díszes szökőkutak, s e félmérföldnyi hosszúságú utcán végigsüt a felkelő nap. Csak fény van e képen, semmi árnyék.” [1]

      Kell egy magyar város
      Csak fény és semmi árnyék! Erre vágyakozott az optimista század egyik legbizakodóbb magyar gyermeke, amikor a maga korában elképzelte, milyen lesz majd a mi korunk ötvenes éveinek világa. A nagy mesemondó e művében különösen gazdagon nyilatkozó ironizáló kedve érdekes harmóniában olvad össze utópikus vágyaival: szeretett fővárosát, Budapestet egy ideális dualista uralkodó, Habsburg II. Árpád magyar király és osztrák császár székvárosaként rajzolta A jövő század regényének lapjain. A Jókai-filológia szórakoztató gazdagsággal tárta fel, hogy a kor, a szűkebb társadalmi-politikai környezet, és persze a személyes elköteleződések együttesen miféle önarckép-értékű jövőképben öltöttek testet a hazai science fiction irodalom e kevéssé ismert nyitódarabjában. [2]
      Különös érzés manapság a negyven évvel ezelőtti világról százhúsz éve született jóslatot olvasgatni. Számosan listába szedték már, mi mindent sejtett meg előre az író a repülőgép diadalától az amerikai-orosz szövetségig, a világháború kitörésétől az orosz forradalomig. Mégis ma inkább a világégés borzalmai közepette a Jókai csodás naivitását újrafelfedező Ady Endrével érthetünk egyet, aki szerint „A jövő század regényének megálmodója alapjában századrészét sem álmodta meg a ma történőknek” [3]. Nem csupán arra gondolhatunk itt, hogy 1952-ben nem Habsburg Árpád huszonhetedik, hanem Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját ünnepelte a dualista múltját régen feledő, területének harmadával, lakosságának felével kisebb Magyarország. Többszörös fénytörésben látszik manapság - a rafinált diktatúrába silányult egykori kommunista világmegváltó ígéretek immár visszafordíthatatlan kudarcának idején - az az ideális szocialista utópia is, amit Otthon-állam képében igyekezett megrajzolni a politikai harmóniák iránti szimpátiáit már a negyvennyolcas forradalom másnapján hirdetni kezdő mester. Leküzdhetetlen az a stiláris feszültség is, ami a Jókai-nagyregények nemegyszer kissé archaikusan hangzó nyelve, illetve a regényben tárgyalt, sokszor ma is aktuális műszaki és természettudományos problémák megfrissült terminológiája között feszül. És mégis: ha Budapest fenti rajzát szemléljük, nem az az igazán fantasztikus, hogy a Duna fölött ott vitorlázik Tatrangi Dávid csapkodó szárnyas, ichorból készült aerodromonja. A magyar főváros valódi fejlődése zajlott olyan hihetetlen gyorsasággal, hogy annak még a század legmerészebb írói fantáziája sem jutott nyomába!
      Erről persze nem Jókai tehet: klasszikus közhelye századunknak, hogy mennyire fogalma nem volt arról elődeinknek, mit hoz majd magával az emberiségnek ez az új korszaka. Az író, a város felemelkedésének egyik leglelkesebb élharcosa ugyanakkor csak a mértékben tévedett, és mind személyes tapasztalatai, mind történeti stúdiumai alapján joggal bízott a magyar főváros gyarapodási képességében. „Ó, kedves Pestem! - kiált fel egyik legszebb múltidéző regénye, a Törökvilág Magyarországon lapjain. - Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az... Én tudom, mit tesz téged szeretni; mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád. Sírtam, mikor megláttalak, s leborulék földedet megcsókolni...” A szabadságharc leverését követő bujdosásait idéző vallomás vezeti be a kétszáz évvel korábbi állapotok rajzát. „Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagymessze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszantja az éj nyugalmát... Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaréje...
      Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk?
      Ez Pest a tizenhetedik század közepén... Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom vagy elpusztult telek, alig van egypár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedők házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány... a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redout-épület áll, azzal vége a városnak;... még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák... az utcákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek; örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt... Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen belemenni, mint ezt a jó Bocácius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentumot tesz otthon, s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott e 'valóságos pestises tanyához'.” [4]
      Valóban, valami ilyesféle településként vegetálhatott Pest a XVII. század közepén. A folyó túlpartján Buda, a középkori magyar állam egykori fővárosa hasonlóképp csupán halovány reményét őrizte annak, hogy valamikor visszatérhet még az Anjouk, Luxemburgok, Hunyadiak aranykora. És a polgári átalakulás gazdasági-társadalmi erői azután valóban megteremtették azokat az anyagi feltételeket, amelyek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy bekövetkezhessen az újjászületésnek, az újjáteremtésnek a kortársak, a szemtanúk számára is szinte hihetetlen csodája. A belső piac fejlődése, a terménykereskedelemnek mindinkább a legkedvezőbb földrajzi adottságokkal rendelkező Pestre koncentrálódása, az ezt követő vagyonosodás, a lélekszám gyarapodása és a városi társadalom differenciálódása mind hozzájárultak ahhoz, hogy a XVIII. század utolsó évtizedeiben immár újra legyen valami reális támasztéka annak a réges-régi, de koronként új alakban feltámadó eszmének, amelyet Budapest-gondolatnak nevez a várostörténeti szakirodalom.
      Mint oly sok más esetben a hazai modernizáció történetében, itt is II. József császáré, a polgárosodás számos alapkövetelményét önkényuralmi eszközökkel megteremtő-erőltető „kalapos királyé” az úttörő szerep. Ő szemelte ki a Gesamtmonarchie magyar tartományának székhelyéül a geográfiai okokból erre valóban predesztinált ikervárosokat és költöztette Budára a helytartótanácsot, a magyar udvari kamarát és számos kincstári hivatalt. A városok élére általa kinevezett kamarai adminisztrátorok az első olyan városi vezetők a magyar történelemben, akiknek előírt feladatuk a városrendezés, városfejlesztés elősegítése. Megszületnek az első központi beépítési tervek, és ezek fundamentumaként az első építésrendészeti szabályok. A császár várospolitikája ugyan nem volt mentes bizonyos ellentmondásoktól, de ipar- és céhpolitikája közvetett módon is segítette Pest emelkedését. [5]

      Kell az országnak egy szív
      Akik manapság a nyári kánikulában, vidám zsivalygás közepette csobbannak bele a Palatinus friss, hűvös vizébe, nemigen sejtik, kinek az emlékét őrzi a népszerű strandfürdő a Margitszigeten, a fővárosi közönség kedvelt üdülőhelyén. Az első főherceg nádor, Sándor Lipót kapta a szigetet a magyar országgyűléstől, majd 1796-ban került az öccse és utóda, József főherceg tulajdonába. Nos, a budai várba beköltöző fiatal palatinus természetesen elsősorban a dinasztia magyarországi helytartójának tekintette magát. Megismerve azonban a hazai viszonyokat, az önkényuralmi kisérletezgetések helyett a magyar rendiséggel kötött történelmi kompromisszum fenntartásának lett őszinte híve. Méltányolva a tradíciót, amelyen méltósága nyugodott, Pest-Budát nádori székvárosaként fejlesztette, létrehozva a Szépítő Bizottságot és felkarolva az első átfogó városrendezési koncepciót, Hild János tervezetét. József nádornak a klasszicista Pest fejlesztésében való hervadhatatlan érdemeit [6] ma is őrzi szobra a róla elnevezett téren, a történelmi Belváros és Lipótváros határán. Ám ha igaza van Siklóssy Lászlónak, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa historikusának abban, hogy a Budapest-gondolat lényege a két testvérváros híddal való összekapcsolása - minek folytán az eszme eredete joggal megy föl Hunyadi Mátyás, sőt egészen Luxemburgi Zsigmond koráig [7] -, akkor nem az érdemekben dús nádoré, hanem egy másik férfiúé az anyagnak formát adó mester, mi több, művész érdeme.
      Az alábbi részletek „egy Magyarországban volt Angolnak” leveleiből valók, „mellyek hazánk egy nagy érdemű Leányához írattak”. „Észrevehetéd: én Budapest szóval éltem Buda helyett - jegyzi meg az ismeretlen szerző 1830 márciusában, Londonban kelt levelében -; okom ez vala: Magyarországban lévén nem kis féltékenységet (jealousy) vettem észre Buda és Pest között: egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy, és nem megoszlott ellenmondó szívnek. Mi lenne Londonbul, ha azt Borough, Westminster st.i. s még számtalan egyéb részei neveivel kellene neveznem. A két név egybeolvadása Buda és Pest érdekeit egyesítené, s így erősítené.” „Fővárostok nevét Budapestre kellene változtatni - jelenti ki egy másik, 1828. novemberi levelében is -, melly kevés év, sőt hónap múlva olly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest; s így két város egyesülne, melly most nem legjobb szemmel nézi egymást. Milly haszon áradna ezen egyesülésbül, milly virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált ha az Országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken, s olly távul Erdélytül, hanem az Ország szívében tartatnék.” Nos, nem akárhol láttak napvilágot az élesszemű-éleseszű ánglius sorai. Széchenyi István gróf, a hazai polgárosodás egyik legnagyobb hatású, irányadó személyisége tette őket közzé híres Világ című könyve függelékében, 1831-ben. [8]
      Széchenyi és Budapest - egy szerelem külön regénye ez, a legszebbek közül való a magyar történelemben. Ide azonban annyi fér csupán belőle, hogy a fokozatos modernizáció apostola a „közepesülés” gócpontjának - tehát az átalakulás, az egy célra ható energiák gyüjtőcentrumának - szemelte ki a híddal fizikailag is egységes egésszé formálandó ikervárosokat. József nádor ugyan örömmel támogatta az állandó híd eszméjét, de annak megalkotására nem volt képes; ahhoz a lángész intellektusára és honszeretetére volt szükség. „Központba-egyesítés” kell, fejtegeti a híddal éppúgy, mint a lóversennyel, kaszinóval, színházzal stb. célbavett alapeszmét a Világ, Széchenyi talán legolvasmányosabb írása [9], és a gondolatot valóban hatalmas erővel szolgálta a közös név nyomatéka. Már pusztán csak a lapok nevei is - Budapesti Szemle, Budapesti Divatlap, Budapesti Híradó, hogy a Budapesti Hídegyesületről már ne is beszéljünk! - más-más ízlésű és politikai árnyalatú közönségüket a jól eltalált reklám automatizmusával, szinte észrevétlenül nyerték meg a Budapest-gondolat számára.
      A kialakuló reformellenzék tagjai magától értetődően használták a Budapest nevet. Kossuthnak nemhogy az 1841-ben induló Pesti Hírlapban, de már például egy fogsága idején édesanyjához intézett, az 1838. évi nagy pesti árvízzel foglalkozó levelében is többször, jól érezhető természetességgel fut a tolla alá ez a kifejezés. [10] Ám Széchenyi nemcsak a név ügyében a legnagyobb hatású kezdeményező, hanem abban is, hogy első pillanattól fogva nem önmagában, hanem egy többlépcsős koncepció részeként kezelte a fővárosfejlesztés ügyét. Első megközelítésben pl. a Vaskapu szabályozásának kérdése egyszerű közlekedési-műszaki problémának látszik csupán, melynek gazdasági értelme a balkáni kereskedelem, illetve a tengerekre való kijutás könnyítése lehet. Csakhogy az így fellendülő közép-európai áruforgalom elosztó- és szabályozó központot kíván, és a gróf ezen az úton Budapest számára akarta biztosítani ezt a különleges előnyökkel kecsegtető pozíciót. Az áruk mellett ugyanakkor a hadihajók is leúszhatnak a kitágítandó Kazán-szoroson... és ha számos okból megnövekszik a Habsburg-monarchia keleti aktivitása (Széchenyi egyedül ezirányban látott bizonyos pozíciónyerési lehetőségeket a hanyatló török félhold ellenében), akkor szükségképpen helyeződik át a monarchia súlypontja a közben világvárossá fejlesztendő magyar fővárosba! [11] Nos, ez az a Budapest-gondolat, amelyet azután nemzeti hivatássá emel a Széchenyit túlélő nemzedék. Ennek jegyében politizál a Széchenyi-tanítvány Andrássy Gyula, a főváros egyesítését megvalósító miniszterelnök a hetvenes években. De ennek vágyott valóságát vízionálja a bevezetőben felidézett regényjelenetekben Jókai Mór is, megalkotva a Budapesten székelő magyar Habsburg, II. Árpád király alakját.
      Maga a gondolat éppúgy nem gyökeres újdonság, ahogy Széchenyi egyetlen nagy eszméje sem az. A túlnyomóan Magyarországra támaszkodó Habsburg-birodalom ötlete felbukkan a Kárpát-medence középső és déli vidékeit a százötven éves török uralom alól felszabadító Savoyai Jenő herceg írásaiban éppúgy, mint Friedrich Gentznek, Metternich herceg legtehetségesebb publicistájának azokban a leveleiben, amelyekben a napóleoni háborúk forgatagában újjáalkotandó Ausztriáról értekezik. De a század második felének olyan tekintélyeinél is visszhangra talál ez a gondolat, mint a magyar politikai emigrációval tárgyaló szárd-piemonti miniszterelnök, Camillo Benso di Cavour, vagy a német kancellár, Otto von Bismarck. [12] Széchenyi zsenialitása - sokan elmondták, leírták már, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni - abban van, ahogyan az átalakulás teljes koncepciójába beilleszti a Budapest-gondolat, és az ehhez hasonló ideák „eszmetömbjeit”. Olyannyira bízik az elképzelés nyilvánvalóságában, hogy 1848-ban ebben látja a dinasztia és a magyar érdekek összehangolásának legfőbb zálogát. Április 21-én, tíz nappal a márciusi vívmányokat megvalósító törvények szentesítése után jegyzi naplójába: „Ha 5. Ferdinánd király kénytelen lesz Budára jönni, akkor lesz valami belőlünk!” Amikor júniusban, a látóhatár mind vészesebb elborulása idején Innsbruckban tárgyal az udvarnál Eötvös József minisztertársával, „eget-földet megmozgatunk, hogy rábírjuk a császárt, jöjjön Budára”. „Akar jönni, de később (!?)”, zárja kérdőjellel az utolsó audienciáról szóló bejegyzést. [13] Széchenyi kísérletei kudarccal végződtek, de magát a gondolatot tovább viszi a magyar nemzet történelmi hivatásán gondolkodó újabb nemzedék.

      Kell egy közép-kelet-európai vonzáskörzet
      Kemény Zsigmond, a nagyhatású publicista és a modern lélektani regény első hazai mestere az abszolutizmus idején, többek között Széchenyiről értekezve figyelmeztetett nemegyszer a fővárosteremtés nemzeti tennivalójának fontosságára. Saját sorsában is döntő fordulópont volt a nemzeti centrumba költözés: „Ha ön író akar lenni - jegyezte meg 1847 őszén ifjabb Szász Károlynak -, akkor kénytelen leend előbb-utóbb Pestre költözni; mert Pest a szó magasabb értelmében kapitulummá fog válni”. [14] A „kapitulumban”, a fővárosban élve személyes élményévé válik mindaz, amit Széchenyi ezirányú aktivitásáról régóta tud és olvas. „Minden kezdeményezései az ipar, közlekedés, kereskedelem és tudomány mezején - foglalja össze a „legnagyobb magyar” törekvéseit a Még egy szó a forradalom után lapjain - összefüggésben voltak oly centralizációjával a közgazdaságnak és értelmi súlynak, mely Budapestet Magyarország szívévé és Európa elsőrangú városává emelhesse.
      És itt ő, az ősz Duna két partján, nem csupán egy fényes, egy gyorsan fejlő várost kívánt látni, mely palotáival, árucsarnokaival, iparrakhelyeivel, tudományos és művészeti intézeteivel a nyugat-európai régibb testvérekkel versenyezhessen - nem, ezen ragyogás Széchenyit hidegen hagyta volna, ha az magasabb célokkal nincs párosítva, s az anyagi előhaladáson kívül sokkal fontosabb törekvésnek nem válik eszközévé.
      Budapest mint a fölvirágzott magyar nemzetiség központja, mint az egyesített erejű és összeforrt érdekű magyar hazának székvárosa bírt előtte jelentékenységgel.” [15]
      Kemény - akit Széchenyi többször is eredménytelenül kapacitált a maga „csapatához” való csatlakozásra - messzemenően tisztában volt a grófnak azokkal az elképzeléseivel is, amelyek Budapest és a Habsburg-monarchia fentebb említett kapcsolatára vonatkoztak. A Forradalom után című nevezetes röpiratának abban a részében, ahol a reformkor politikai alapproblémáit vette számba, a birodalom nagyhatalmi politikája és a magyar önállóságra törekvés mellett úgy látta, hogy „a harmadik kérdés, mely számítóbb agyaknál még fölvetette magát, és Széchenyi eszméinek iránytűje volt, arra vonatkozék, hogy az osztrák monarchiának, ezen európai első hatalmasságnak, központja hol legyen? Bécsben-e, midőn főként nyugati hatalmasság marad, vagy Budapesten-e, midőn kelet támaszpontjának, törvényhozójának és diktátorának kellett volna lenni?” A dualizmuskori fővárosfejlesztés egyik döntő faktorát, Andrássy Gyula felfogásának központi gondolatát ragadja meg Kemény a fenti sorok folytatásában. „Bécs vagy Budapest: mindenik óriási irányokat képvisel a külpolitikában. Egyik kizárja a másikat. A nyugot- és keletre támaszkodásban inkompatibilitás van, s ha nem is az előtéren... a hátmegett.” [16]
      Kemény írásai természetesen csupán a legkiemelkedőbb darabjai annak a szellemi erőfeszítésnek, amellyel az önkényuralom korának hangadó nemesi-értelmiségi csoportjai őrizték-átformálták a reformkor összetett szellemi örökségét. Az eredetében patrióta elképzelések metamorfózisai ugyanakkor sok esetben nacionalista felhangokkal, a sérült nemzettudat hamis kompenzációját szolgáló birodalmi ábrándokkal ötvöződtek. Sajtócikkekben, szépirodalmi alkotásokban mindenesetre újra és újra felbukkant a Budapest-gondolat: Jókai már említett regénye, az 1853-ban megjelent Törökvilág Magyarországon nem csupán a kétszáz évvel korábbi pusztulásnak, hanem saját kora, az ötvenes évek dinamikus városfejlődésének is szentel néhány joggal lelkesült mondatot. [17] A Kárpáthy Zoltánban az árvízből újjászülető város az egész nemzet számára ad követésre ösztönző példát, mivel „egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával: 'Aki önmagát újjáteremteni képes, az halhatatlan'.” Jókai azzal érzékelteti a gondolat változatlan aktualitását, hogy a részletek mögé mindegyre odalátja a nagy alkotó alakját. „Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utcáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha a kőkolosszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarc tekintene felénk, sötét, beárnyalt szemeivel, aki mindenütt ott volt, ahol alkotni, ahol újjáteremteni, ahol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e isten, aki valaha a szétbomlott remekmű darabjait egymásba illeszti?” [18]
      Akadt ilyen isten. A regény 1854-ben jelent meg és az évtized második felében már újra olyannyira tökéletesen működött a „szétbomlott remekmű” - vagyis a döblingi asylum lakójának közismerten rendkívüli szellemi kapacitása -, és olyan nagyhatású pamfletekben leplezte le a Bach-rendszer „civilizatórikus” propagandájának hazugságait, hogy az abszolutista rendőrgépezet nem is nyugodott addig, amíg kegyetlen gyötréseivel végül halálba nem kergette a más vonatkozásokban persze súlyosan beteg államférfit. De a mű egy összefüggésében mindenképpen készen állt: a történelem szokásos iróniája, hogy 1849 őszén maga Julius Haynau táborszernagy, a császári csapatok magyarországi főparancsnoka adta át hivatalosan a forgalomnak azt a Lánchidat, amely a gyakorlatban egyetlen várossá formálta Pest-Budát. A főváros fejlesztésének kérdéseit egyébként előtérben tartotta az a tény is, hogy Széchenyi kifejezetten e témának szentelt reformkori kézirata, a Pesti Por és Sár 1866-ban jelent meg Török János gondozásában. Erőteljesen ebbe az irányba hatottak az önkényuralom mindazon intézkedései, amelyek nem akadályozták, netán közvetve segítették is a tartományi székhellyé visszaminősült ikervárosok anyagi, gazdasági gyarapodását. Még erősebb motor volt Bécs, a nagy rivális rendezésének megkezdése 1857-ben. [19] Budapest emelkedése annyira „korszükség” volt, hogy a gróf említett műve mellett erről értekezett - Arany János Koszorújában - a polgári származású Pesty Frigyes [20], avagy az ácsteszéri jobbágyivadék, a „proletár demokrata” Táncsics Mihály.

      Kell egy páratlan nemzeti építmény
      „A mily mértékben teremtitek a fővárost nagyszerűvé: oly mértékben válik a hon hatalmassá, dicsővé” - körmölte a börtöncella örökös homályában, 1864 nyarán a szinte teljesen vak öregember e prófétikus sorokat. Ha távolodott az őr bakancsának dobogása, kezébe vette a kézvezető fakeretbe szorított árkus papirost, hogy felrója rá: „mi forrón óhajtjuk, hogy a mi fővárosunk, a magyar nemzetnek fővárosa, oly széppé, oly nagyszerűvé fejlődjék ki, hogy hozzá hasonló ne találtathatnék.” Ha a „vitam et sanguinem” idején apáink előírták volna, hogy a várost terv szerint fejlesszék, és a mágnások itt tartsanak palotát és itt költsék el a külföldön elpazarlandó jövedelmet, ma már nem kellene városfejlesztésről beszélni. „Ha ők akkor elhatározták vala, törvénykint mondván ki - ismétli az ismerős gondolatot -, hogy a király Budán lakjék! mit annál hathatósabban tehettek volna, mert az összbirodalmat az említett években a magyar fegyver tartotta fönn. Ha Mária Terézia Budára jön lakni, valószinűleg az uralkodó most nem, mint osztrák császár, hanem mint magyar király tenné a nagyhatalmak egyikét.” Elvi jelentőségű Táncsicsnak az a megállapítása, hogy a világvárossá fejlesztendő Budapest „nem csak mienk, kik azt állandón lakjuk, abban birtokunk is van, hanem az egész nemzeté is, tehát a város építését illető intézkedéseknél az országos érdekeknek is képviseltetnie kell.” A puritán demokrata szólal meg abban a véleményben, hogy „ne legyen fővárosunk olyszerű, milyenek Páris s London: azaz ne legyen bolondító fényűzésnek, roppant gazdaságoknak és nyomornak tanyája, erkölcstelenségnek, minden gonoszságnak fészke. Legyen fővárosunk a hazának oltára, melyen a honszerelem lángja lobogjon olthatatlanul.” [21]
      Táncsics igazi nemzeti fővárost akart, egészséges néppel, tiszta levegővel, két nagy (egy északi és egy déli) kikötővel, a várost keletről félkörívben átszelő csatornákkal, azok partján modern öntözőművekkel, sportstadionnal, széles dunaparti sétánnyal (élesen polemizált az Aldunasor parcellázása és kiárusítása ellen), a legszűkebb belvárosi utcák áttörésével, a budai várerődítések lerombolásával, a Margitszigetet érintő, illetve egy másik, a Gellérthegy alá vezető Duna-híddal, stb. [22]Röpirata, melyet csak kiszabadulása után, 1867-ben tudott megjelentetni, nem lett ugyan könyvsiker, de jelezte, milyen széles társadalmi skálán keltett figyelmet Budapest ügye. A politizáló közvélemény ugyanis a „nagy idők” örökségeként egyfelől azt tartotta számon, hogy 1848-ban a Batthyány-kormány Pozsonyból Pestre költözése, illetve az első népképviseleti országgyűlésnek törvényben előírt módon, Pesten történő összehívása már „tettleg” létrehozták azt a fővárost, amelyet Pestből és Budából formálisan csak 1849. június 24-én egyesített Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete. [23] De másfelől számontartotta azt is, hogy e rendelet végrehajtását, sokszáz más forradalmi intézkedéssel együtt, már meghiúsította az osztrák és az orosz csapatok túlereje. Amiként tehát világos volt, hogy Budapest továbbfejlődésének csupán az önkényuralom felszámolása nyithatott újra teret, egyben a főváros iránti közismert szükségletek a magyar oldalon bizonnyal siettették egy, a dinasztia és a magyar politizáló nemzet közötti kiegyezés megkötését is. Ebben a helyzetben került Budapest sorsának fonala a korszak egyik legjelentősebb magyar politikusa, Andrássy Gyula gróf kezébe.

      Kell egy méltó központ a történelmi magyar államnak
      A kiegyezés megalkotásában közismerten kulcsszerepet játszó államférfi várospolitikai érdeklődésének kezdeteit életírói bizonnyal joggal kötik ahhoz a rendkívüli hatáshoz, amelyet Széchenyi István gyakorolt formálódó személyiségére. [24] Talán valóban a Dunán ringó csónakban, a Lánchíddal szemközt a nyílt vízen, a hidat megálmodó gróffal és a megtervező William Tierney Clarkkal beszélgetve köteleződött el a tizenkilenc éves ifjú Budapest ügyének, ahogyan azt Siklóssy László véli? A hídhoz mindenesetre igencsak barátságos viszony fűzhette, hiszen bravúrból éppúgy keresztülsétált a láncain Budáról Pestre, mint a bomladozó lélek fúriáitól sarkallt „legnagyobb magyar” a 48-as vésznapokban. [25] Emigrációja idején, az ötvenes évek első felében London és különösen a napóleoni megalománia segítségével fantasztikus nagyvárossá alakuló Párizs utcáit járva bizonnyal felderengett előtte az otthoni, ezirányú teendők sora. Miniszterelnöki kinevezését nem sokkal követően megindította összehangolt lépéseinek azon sorozatát, melyek végcéljaként ott lebegett a genezisében fentebb röviden végigkísért Budapest-gondolat: a három testvérváros egyesítésével megteremteni a történelmi magyar állam méltó központját, egyben pedig a monarchia keleti felének azon metropoliszát, amely gazdasági, politikai és kulturális befolyása alá vonhatja a hanyatló félhold kezéből kihulló - egyben pedig a terjeszkedő Oroszországtól megoltalmazott - Balkánt.
      Andrássy messzemenően tisztában volt a helyzet azon paradoxonával, hogy terveinek megoldásában épp a legérdekeltebbekre, Buda és Pest városaira egyelőre nem támaszkodhatott. A rövid távú provinciális érdek annak ellenére keresztezte az átfogóbb lépések megindítását, hogy maguk a városok is elismerték „felségterületeiken” olyan nemzeti érdekek létezését (pl. Dunaszabályozás), amelyek országos figyelmet és anyagi hátteret kívántak. Kezdetben egy új városszépítési bizottság felállítását javasolta a miniszterelnök, az 1868 májusában tartott alakuló ülésen részletesen fejtegetve ipari zónák kialakításának igényét, egy a városközpontból a Városligetbe vezetendő sugárút (a későbbi Sugár út - a mai Andrássy út) szükségességét, az ezekhez elengedhetetlen új kisajátítási törvény és a financiális háttér biztosításának részleteit, stb. [26] Felhívására több modernizációs terv született ugyan, de kifejezetten a partikuláris érdekek szolgálatában. Buda félt, hogy a nagyobb Pest elnyomja, Pest félt Buda zavaros pénzügyeitől, így a legfontosabbat, a városegyesítés megvalósítását mindegyikük a távoli jövőbe javasolta kitolni. A patthelyzetből a miniszterelnök - miként azt Csengery Antal alábbi, 1870. február 25-én kelt, Veninger Vincéhez intézett levele tanúsítja - egy túlzás nélkül zseniális kezdeményezéssel mozdította ki a dolgokat.
      „A napokban - írja a kor tudományos és politikai életében egyaránt rendkívüli befolyással rendelkező, egykori centralista politikus - Andrássy kérésére egy törvényjavaslatot készítettem a pestvárosi kölcsönről, az abból teendő beruházásokról, annak kezeléséről, a londoninak mintájára egy közmunkák tanácsa - Metropolitan Board of Works - felállításáról, mely a folyószabályozási munkákat vezetné, egyéb építészeti ügyekben fellebbviteli hatóságot gyakorolna a két város felett és egy fővárosi építési alap alkotásáról s a két város építészeti ügyeinek rendezéséről. Andrássynak nagyon tetszik törvényjavaslatom. A napokban tárgyalja jelenlétemben a miniszteri tanács; azután a ház elé kerül. Meg vagyok győződve, hogy ezután lehet csupán valami fővárosunkból.” [27]
      Csengery optimizmusa nem volt alaptalan, hiszen történelmi távlatból már nem nehéz megítélni, hogy a londoni példát sikerrel honosító új szervezet lett Budapest kialakításának első - bizonnyal a legfontosabb - lépcsőfoka. Andrássy elképzelései nyomán így született meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, az első olyan közös szerv, amely már a tényleges egyesítés előtt együttesen kezelte a három város építészeti, városrendezési problémáit. A képviselőházi vita során az anyagi nehézségekről persze volt vita bőven, de ellenzék és kormánypárt egyaránt jól értette a törvényjavaslat tágabb, nagypolitikai iniciatíváit. Kautz Gyula, a neves közgazdász szerint a cél az, hogy a Közmunkatanács áldásos tevékenykedése következtében Pest mielőbb Közép- és Kelet-Európa egyik metropoliszává, a civilizáció és kultúra egyik empóriumává váljék. Az ekkoriban még a balközép ellenzéki padsoraiban ülő Tisza Kálmán pedig arra figyelmeztetett, hogy „nem szabad megengednünk, hogy bármely a Duna mellett fekvő város bennünket megelőzzön, tudjuk pedig, hogy máris van egy Duna mellett felvő város, mely erre mindenáron törekedik...” [28]
      Az 1870:X. törvénycikk sorsjátékkal megszerzendő 24 millió forintot irányzott elő a Közmunkatanács anyagi alapjául, és ha nem is adta meg neki a kisajátítási jogot, a tagjai sorában lévő városi képviselők révén erre is megvolt a törvényes lehetősége. A frissen megalakult intézmény felkérte Andrássy miniszterelnököt, hogy „mint az eszmének kezdeményezője és keresztülvivője”, elnököljön a Közmunkatanács ülésein. Ez kezdetben valóban így volt, sőt a gróf utódai is örökölték tisztét. A tanács tényleges irányítását épp ezért mindvégig alelnökök látták el; legjelentősebb közülük - az erélyes Tisza Lajost és a szürkébb Szápáry Gézát követően - a harminckét esztendős hivataloskodása folytán a város történetében fogalommá vált Podmaniczky Frigyes báró. Noha a történetírásban - még a kiegyezés-vitától függetlenül is - korántsem egyöntetű Andrássy politikai teljesítményének és személyes életútjának, magatartásának megítélése, várospolitikusi tevékenységét ugyanúgy elismeréssel értékelik, amiként Podmaniczkynak a Határozati Párt vezérkarában egykor játszott, fölöttébb ellentmondásos szerepe sem befolyásolja Budapestért kifejtett erőfeszítéseinek messzemenő méltánylását. A részkérdésekben való dilettantizmus elkerülését egyébként olyan jeles szakemberek részvétele biztosította a Közmunkatanács munkájában, mint az építész Lechner Lajos, vagy méginkább az egykor Széchenyi „iskolájából” indult nagytudású mérnök-akadémikus, Reitter Ferenc. A Közmunkatanács első éves jelentésében egy olyan városfejlesztés elősegítésében jelölte meg legfőbb célját, melynek következtében Budapest „a 15 millió lakossal bíró magyar állam tekintélyéhez és befolyásához méltó helyet foglaljon el a művelt nyugat fővárosainak sorában” [29]
      Mindezek alapján már világosan felismerhető Andrássy távlatos stratégiája: a Közmunkatanács átfogó városrendezési kezdeményezései folytán olyan műszakilag-szervezésileg befejezett tények és helyzetek elé akarta állítani a városok szűklátókörűbb vezetőit, amelyeknek csakis a városegyesítés lehetett a természetes és szükségszerű megoldása. Mellőzve a technikai részleteket [30], csupán a végeredményt rögzíthetjük: 1870. júliusában Wahrmann Mór, a gazdagodó pesti polgárság mérvadó képviselője indítványt nyújtott be a képviselőházban fővárosi törvény alkotására, illetve Pest és Buda közigazgatási egyesítésére. [31] Tóth Vilmos belügyminiszter szaktanácskozást hívott egybe a részproblémák számbavételére, majd ennek tanulságait összegezve, 1871 novemberében benyújtotta törvényjavaslatát. Az érdekelt városokban igen heves viták zajlottak az egyesítés anyagi és szervezeti részkérdései körül; senki nem vitatta a Budapest-gondolat érvényességét, annál inkább realizálásának konkrét módozatait. A végül elkészült végleges törvényjavaslat 1872. november 26. és december 9. között zajló országgyűlési vitájában a választójog kritériumai, a virilizmus (a legnagyobb adófizetők képviseleti aránya), a rendőrség önkormányzati vagy miniszteriális felügyelete, illetve a főispáni-főpolgármesteri jogkör és méltóság problémái váltottak ki részletesebb polémiát. Legszebb regényeit idézték a balközép padsoraiból felálló Jókai lelkesült szavai; élénk derültséget okozó kossuthi parafrázissal („ha jószántukból nem mennének, bizony menetnének”) szapulta a konzervatívokat a szélbalon Madarász József. [32] Miután a törvényt 1872. december 22-én szentesítette az uralkodó, speciális bizottsági ülések sorozataival kezdetét vette az egyesítés konkrét folyamata, amely az 1873. november 17-én megtartott díszközgyűléssel ért véget.
      „Ahogy a költő megálmodá - jegyzi fel a nemzet nagy mesemondója a hazai kultúra keserves hőskoráról emlékező nevezetes regénye véglapjain a megvalósult látomást -: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.
      Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül; a rongyos vityillókban, mik a város közepén itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Állóhidak kötik össze a két ifjú várost, ércből, gránitból: rajtuk a világkereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállító hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be... Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasútvonalak. És élet pezsg kívül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; - nem lázadás többé a népjog; - nem barbarizmus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülönbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapít...
      Eppur si muove! - A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe...” [33]

      1. Jókai Mór: A jövő század regénye (1872-1874). I. kötet. S.a.r. D. Zöldhelyi Zsuzsanna. Bp. 1981. 17-18., 23-24.
      2. I.m. Jegyzetek, 533. skl.
      3. Ady Endre: A föltámadt Jókai. Nyugat, 1916. máj. 16. 624.
      4. Jókai Mór: Törökvilág Magyarországon. Bp. 1989. 131-132., 133-135.
      5. Minderre lásd Preisich Gábor: Budapest városépítésének törté- nete Buda visszavételétől a kiegyezésig. Bp. 1960. 33-35.
      6. Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? (1870-1930). A Fővá- rosi Közmunkák Tanácsa története. Bp. 1931. 20-34.
      7. Id. mű 13-16.
      8. Széchenyi István: Világ vagyis felvilágosító töredékek némi hi- ba s előítélet eligazítására. Pest, 1831. 509., 516.
      9. Széchenyi István válogatott írásai. Szerk. bev. Barta István. Bp. 1959. 130.
      10. Kossuth Lajos iratai 1837 május-1840 december. K. L. összes munkái VII. S.a.r. Pajkossy Gábor. Bp. 1989. 393., 395.
      11. Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Bp. 1973. 136.
      12. Minderre lásd Siklóssy id. mű 80.
      13. Széchenyi István: Napló. Vál. szerk. jegyz. Oltványi Ambrus. Bp. 1978. 1234., 1273-1274.
      14. Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Bp. 1989. 316.
      15. Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre. Bp. 1982. 424-425.
      16. Id. mű 247. A témakör felbukkan Kemény nevezetes Széche- nyi-életrajzában is, lásd Kemény Zsigmond: Széchenyi István. In: Magyar szónokok és statusférfiak (Politikai jellemrajzok). Szerk. Csengery Antal. Pest, 1851.
      17. Jókai Mór: Törökvilág Magyarországon. Bp. 1989. 132-133.
      18. Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán. Bp. 1986. 291.
      19. Siklóssy id. mű 56., 63.
      20. Pesty Frigyes: A Magyar Főváros. Koszorú 1863, jún.-aug.
      21. Táncsics Mihály: Fővárosunk. 88 hasonmás oldal. Bev. jegyz. H. Kohut Mária. Bp. 1976. 1., 6-8., 11-12.
      22. Id. mű 16-28., továbbá Lestyán Sándor: Az ismeretlen Táncsics. Bp. 1945. 29-38.
      23. Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Szerk. Vörös Károly. Bp. 1978. 101., A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye. Összeállította Gárdonyi Albert. Bp. 1913. VI.
      24. Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I. Bp. 1910. 8.
      25. Siklóssy id. mű 76-77.
      26. Budapest története id. mű 300.
      27. Siklóssy id. mű 90.
      28. Uo. 91-94.
      29. Uo. 85., 98., 103.
      30. Budapest Története id. mű 302-309
      31. Gárdonyi id. mű 116-118.
      32. Minderre lásd uo. 243-300.
      33. Jókai Mór: És mégis mozog a föld (Eppur si muove). II. Bp. 1968. 359., 361.