Belső európai tájon

_____________________________________
LENGYEL PÉTERREL beszélget MIHANCSIK ZSÓFIA

      "A Kicsinek tavasz óta otthona a környék: a Duna-parti Kispark fiatal fűzfái, a piac, a rakpart szennycsatorna-nyílásaitól a későbbi Kismedve bár házáig és a Szépvölgy utcai telekig. Körülbelül öt utca. (A leégett Lujza gőzmalom helyén. A legjobb házak a városban, a magyar Bauhaus modorában épültek, amikorra az eredeti Bauhaus-műhelyt már szétverte a kisbajuszos vezető, innen balra. Nálunk a béke csalóka látszata ült az ország felett. Egy év múlva pedig, amikor még ki sem hűlt az aszfalt az új utcán, Budapest ostromában lőtték gödrökre-cafatokra. Azért érezzük elnyújtott fegyverszünetnek itt a Medencében, ha nem lőnek...)"
      (Lengyel Péter és Merényi Endre: Búcsú)

      Mi határozza meg, hogy egy városban lehet-e élni és hogy jól érzi-e magát benne az ember - Búcsú című könyve erről is szól, meg arról, milyen hangulatokon, emlékképeken keresztül ragadható meg egy ember, jelen esetben egy utcagyerek közérzete.... Hiszen ha jól sejtem, tizenéves lehetett akkoriban.
      Az újlaki búcsú évében tizenegy voltam. De a Búcsú-beli egyes szám első személyű elbeszélő nem ez a gyerek. Az felnőtt ember.
      Mit jelent az ötvenes években az, hogy utcagyerek?
      Csak a magam változatáról beszélhetek. A járdáról meg az úttestről, azon az öt háztömb által határolt területen, Óbudán. És leginkább két utcáról, amelyek a mi utcáink voltak: az volt a klub, a lakótér, a játék és a szellemi élet helyszíne, a sportpálya, minden. Nyáron reggel nyolctól sötétedésig - nyolcig, kilencig, kinek mikor kellett haza menni. Volt, akinek nem kellett. Nekem soha. De ez általános szociológiai jelenség, bárhol a világon így van. Nem a felső-középosztályban, és nem a finom emberek közt, természetesen.
      Szabad volt ez, és otthonos?
      Vegyes. Épp a múltkor találkoztam több évtized után valakivel, aki akkoriban ugyanott lakott, ahol én, jelenleg értelmiségiként él. Szóba került az akkori "Fej", azaz a banda önjelölt vezére. A barátom egyszer csak azt mondta: én nem tudtam semmit róla, nem beszéltem vele, féltem tőle! Ez a félelem erősen része volt annak az életnek. Mégis igaz, hogy olyanfajta szabadság volt benne, amilyen a rendezett életet élő gyerekeknek nem adatott meg.
      Nem adott ez inkább valami kalandjelleget a dolognak?
      Dehogynem. Folyamatos kaland volt, egyben maga a természetes lét, mert nem volt más választás - legalábbis nekem. De természetes környezetet, otthont adott, a bajaival, tehát azzal együtt is, amit ma a pszichológiában és az angolszász irodalomban pecking ordernek - a baromfiudvar hierarchiájának - neveznek: tudtuk, ki az, aki megbúbolhatja a másikat, és azt is, hogy az a másik kit búbolhat meg. Szilárd hierarchia volt. Amikor valaki megérkezett a bandába, tisztázni kellett, hogy kit tud megverni. És ha kérdéses volt, akkor ez ki is próbáltatott - természetesen a leggyengébben. Hogy szabad élet volt-e? A korszak egészen szélsőséges volt. Ez a történet az ötvenes évben zajlik, minden adat erről tanúskodik: például az üzletszerű titkos kéjelgésre jogosító iratokat bevonó, Kádár belügyminiszter által aláírt rendelet - bár elég valószínű, hogy ezt másfél-két évvel a tényleges betiltás után adták csak ki. Mégis meglepően sok minden megmaradt még a színekből és a szabadságokból, hivatalosan, sőt még a valóságban is ahhoz képest, hogy ma tudjuk, mi az: 1950.
      Ahogy haladtunk befelé a rendezett szürkeségbe, az iskolaigazgatónk - ez a Lajos utcai általános iskola volt, az újlaki piac mellett, amit most tettek tönkre, egy üres lebetonozott parkoló maradt a helyén, de az iskola megvan - egyszercsak kitalálta: egész napra órarendet kell készíteni a gyerekeknek. Mármint reggel fél héttől, amikor felkelsz, egészen az esti lefekvés órájáig, pontosan beosztva, melyik órában mit csinálsz. És aztán ezt ellenőrizte. Könnyű dolga volt, csak el kellett jönnie az Uszály utcába, hogy lássa, nem az történik, amit kényszerből beírtunk. De a tízéves gyerekeknek van jogérzékük. Menjen ő - és itt kimondták, hova, ami elég goromba volt -, akkor írja elő, mi az órarend, amikor az iskolában vagyunk. Az utcán tehát éppen pötyiztek a gyerekek - én persze nem pötyiztem.
      Mit nem csinált?
      A pötyizés, az pénzezés: van egy pénzdarab a földön, amit mellmagasságból el kell találni egy másik pénzdarabbal. Aki eltalálta, viszi az egészet, aki nem, azé ott marad. Vannak persze mellékszabályai is a játéknak, de a lényeg az, hogy gyűlnek a pénzek, egyre több van, lehet nyerni vele. Ötfilléresekkel játszották ezt 1950-ben. Megjelent az igazgató, ott álltunk körben - bár mondom, én csak néztem, nem játszottam. Volt bennem tíz éves koromban valami puritán vonás: hazárdjátékot én nem játszom. Golyózni is csak pénz nélkül voltam hajlandó. Mindenesetre mikor jött az igazgató úr, ráálltunk a pénzekre, hogy ne lássa őket - én is. Elég átlátszó trükk volt, ő szépen el is rugdosta a lábakat onnan, majd másnap engem állított elő az osztályban azzal, hogy dobálom az utcasarkon a forintosokat. Forintról aztán végképp nem volt szó, egy forint annyi pénz volt, amennyit életem első kereseteként szereztem: szeneslegényeknek egy délután trógeroltam, ezért járt egy teljes forint munkabér. Igen, az órarend ellenére is azt csináltunk az utcán, ami jólesett.
      És mikor tágult ki ez a három vagy négy utca által határolt része a városnak?
      Elég tragikus volt, mert én ezt elvesztettem. Elköltöztünk Veszprémbe, a nevelőapámat, aki vegyész volt, oda nevezték ki a vegyipari egyetemre. Aztán, másfél év után, vissza. Én pedig, mert minden normális óbudai gyerek az Árpád gimnáziumba jár, a Körtérről utaztam naponta Óbudára. Azóta is örülök neki, hogy oda jártam. Harminc évvel később a lányom is - nem szóltam bele, szándékosan, a választásába - az Árpádot találta meg magának. Harminc évvel később is nagyon jó iskola volt.
      Ez a felnőtt szereplő, aki a Búcsúban az ötvenes évekről beszél, természetesen már reflexióval nézi mindazt, ami a korban történt. És így persze már sokkal bonyolultabb a képlet, mint az a primer életérzés, mely a szabadság-félelem-otthonosság hármasságában mozog egy gyerek esetében. Ebből a szemszögből mitől volt élhetetlensége ellenére is élhető az akkori város?
      Azt hiszem, abban az időszakban akkor lehetett a legszabadabb egy felnőtt ember, ha semmit nem akart. Tegyük fel, abban a szerencsés helyzetben volt, hogy őt nem támadták eleve a rendcsinálás őrei. Az egyetlen útja az elviselhető élet megteremtésének az volt, amit én később csináltam: leküzdöttem magam a nagykörúti villanyújság munkatársának tisztségébe és tizenhárom évig olyan munkát végeztem, amihez nyolc elemi kellett. Az megvolt. Békén is hagytak. És én nem akartam mást.
      Ez tudatos választás volt ?
      A legnagyobb mértékben. Ki akartak nevezni főnöknek, el akartak vinni a Kortárshoz rovatvezetőnek, mondván, hogy így visszakerülhetek az irodalmi életbe. De én egyáltalán nem akartam visszakerülni. Nem vállaltam főszerkesztő-helyettességet sem egy nyelvészeti lapnál. Nem. Azt akartam, hogy hagyjanak békén, de a havi fizetésre rászorultam, bármilyen alacsony volt is. Én úgy képzeltem el az utat ahhoz, hogy az embert ne vegyék észre, ahogy a szövegben a címszó jelzi: lepra, késdobáló és ezres barakk.
      A válasza azt jelenti, hogy tulajdonképpen csak egy szempont van annak megítélésében, mitől élhető egy város: hogy az ember ott élve lehet-e következetesen etikus és morális.
      Meg kell próbálni annak maradni. Olyan időszakban lettünk felnőttek, amikor ezek a kérdések nagyon élesen merültek fel. Segített is az a helyzet, mert nem nagyon voltak benne árnyalatok. Utóbb, egy borbélynál a Váci utcában, akihez már tizenöt éve, egyetemista korom óta jártam - nem volt különbség közte és a más borbélyok közt, mindegyikük három hatvanért nyírt kezdetben -, egyszer csak szó került az ötvenes évekről. A borbély közember volt, aki megjárta az orosz hadifogságot - csak annyit tudok róla, amennyit hajnyírás közben beszélgettünk -, és azt is elmesélte, hogy össze-vissza van tekeredve a bélrendszere: úgy maradt életben, hogy marokszám zabálta a kalmopyrint, ami a gyomrát örökre tönkretette. Szó került tehát az ötvenes évekről, s akkor a pali kezében megállt az olló és azt mondta: na, akkor maga nem lehetett volna író.
      Honnan tudta?
      Beszéltünk a tizenöt év alatt, egy mondatot itt, egyet ott. Pontosan ezért vettem erkölcsi bizonyítványnak a megjegyzését. Úgy éreztem, ha Littay úr azt mondja: én sem lehettem volna író akkor, amikor Ottlik, Nemes Nagy, Mándy, Jékely, Weöres nem publikálhatott, akkor hurrá, köszönöm, ez igazán kedves volt öntől, uram. Akkor még benne voltunk mélyen a Kádár-érában, ez a hetvenes években történt. Nem azzal a könnyed és elfogadott hangsúllyal mondta, amivel ma ez mondható.
      Nekem nincsenek emlékeim arról az időszakról, amelyről maga ír - akkor születtem -, de azt hiszem gyökeresen megváltozott a város az elmúlt negyvenhárom évben.
      Rengeteget változott, a fő szerkezeti épületvonalaktól eltekintve valóban megváltozott. Fő vonalakon nem elsősorban az építészeti vagy a földrajzi szerkezetet értem, sokkal inkább a történelmit és azt, ahogyan a város tegnapja beépült a jelenbe. Az állandóság rendkívül fontos, és noha a részletek megváltoztak, maga a város nem változott meg igazán. Ha az ember sokat jár Szingapúrban vagy Arábiában, akkor egyszer csak észreveszi, hogy ő európai. Holott enélkül ez talán soha életében nem tudatosodott volna benne. Ha mondjuk egy átlagos amerikai értelmiségi végigmegy a budapesti utcán, ha belép egy nagyjából a századfordulón épült házba, akkor úgy érzi, kincseket lát. Úgy szoktak nézni azokra a házakra, amelyekre mi mint közönséges hivatalokra vagy lakóhelyekre tekintünk, mint egy gótikus templomra - ahhoz képest, amiben ők élnek. Óriási érték van abban, hogy a város ilyen régóta és ilyen folyamatossággal áll itt. Ezt az értéket az töri meg, hogy hány ostromban rombolták le, égették fel - számos pontján új városrészeket kellett felépíteni. Egyébként ha az ember az 1945-ös ostrom fényképeit, filmfelvételeit látja, az a benyomása, hogy az egész várost szétverték, elpusztították. Az adatok szerint is a lakások nagy százaléka tönkrement. De ahogy az igen szegényes lehetőségek között a maradványokból újra összetákolódott a város, meglepő módon kiderült, hogy mégis ugyanaz maradt. Nem történt meg vele az, ami mondjuk Drezdával vagy Varsóval. Folyamatos a története a millennium óta. Ezt tartom értéknek: otthonosan lehet benne élni - ha már a nagypapa is ezeken az utcákon járkált, az mégiscsak jelent valamit.
      Valóban így van, ha az ember idegen és ismeretlen földön jár, rádöbben saját európaiságára - velem ez az Egyesült Államokban történt meg -, és megjelenik benne egy városkép, egy hangulat, egy szellemi közeg is ennek szimbólumaként. Számomra ez a szimbolikus város Párizs volt. Ha jól értem, a maga számára ez Budapestben van meg, az európaiság letéteményese ez a város is.
      Persze, ennek a magyar fővárosi változata. Mindazzal kiegészítve, amit nem szeretünk benne, a mocsoktól az erőszakig és a verbális mocsokig - firkálva a falon vagy szóban. Én mélységesen utálom a durvaságot. Ha egy dekányi szellem van az úgynevezett trágárságban, akkor hajlandó vagyok műalkotásnak tekinteni. Azt a válfaját utálom, amely pusztán csak gorombaság és erőszak. De a kutyaszar és a por, amelyet ebben az évben fél nyáron át nem mostak le sem a Margitszigetről, sem az utcákról, mert valószínűleg nincs rá pénz, tehát mindaz, amit nem szeretünk benne, ez ott van Párizsban és Rómában is. Ennek a városnak viszont mást jelent a folyója. Ha egy magyar, aki a Dunához szokott, Párizsba vagy Rómába utazik, azt mondja: nem értem, mit akarnak ezzel a kis csatornácskával, ami a Tiberis vagy a Szajna. Hihetetlen előnyünk, hogy egy ilyen hatalmas folyamra épült rá a város, amely kettévágja, és ezáltal metszetet mutat belőle. A parti épületsorok eszerint épültek. A Tiberis vagy a Szajna efféle látványt nem kínálhat. Ilyen előnye más városnak nemigen van ezen a belső európai tájon.
      Magával is előfordul, hogy rácsodálkozik a városra, milyen szép?
      Hogyne. Gyakran. Én a szakmainak mondható munkámat egy saját novellától eltekintve Hemingway fordításával kezdtem - akkor Hemingwayt nem lehetett kiadni, mert burzsoá volt és sok minden más -, és mikor meghallottam, hogy ez az ember igazán mindenféle érdek nélkül azt mondja, hogy a világ három legszebb városa Párizs - ahol, mint tudjuk, élt, boldog volt, fiatal, szerelmes és író -, Havanna - ahol, mint tudjuk élt, boldog volt...stb. -, és Budapest, ahol pusztán csak megfordult, akkor azt mondtam, igen, ilyen egy objektív ember, aki a tényekről beszél. Nyilvánvaló, ezt egy prágai, de egy bécsi vagy kölni polgár is másként látná, mert mindenki óhatatlanul elfogult saját városával. De az elfogultság sem olyan nagy baj, ha az ember tud róla.
      Visszatérve a könyvhöz: felrémlik benne a balkanizálódás veszélye; civilizatorikus vagy kulturális életmódelemek pusztulásaként, romboló viselkedési normaként. Ez a veszély ezek szerint megszűnt vagy nem hagyott maradandó nyomot? A már felnőtt szemmel megfogalmazott félelem nem volt megalapozott?
      De, az volt. És ami ott áll, hogy már közeledik az idő, mikor az utcán sziszegve gyűlölik majd egymást az emberek - nem az újabb keletű politikai gyűlölködésre gondolok, hanem a már jóval korábban kialakult embertelen állapotokra, arra, hogy ha két idegen találkozik, egymásra vicsorognak és röfögnek -, fura mód 1950-ben még nem létezett. Túl friss volt a késztetés, épp csak megkezdődött, s idő kellett, hogy meghozza az eredményét. De mára megvan. Ugyanígy megvan az is, hogy a magyar múlthoz tökéletesen méltatlan módon elhanyagolt, piszkos, érzéketlen és szeretetlen az egész közeg, amelyben élnünk kell. Én ezt azért neveztem balkanizálódásnak, mert összefügg egy teljesen más jellegű kultúra erőszakos benyomulásával, ami egyszer már a török idején is megtörtént, majd 50-ben egy másik, szellemében mindenképpen ázsiai hatalommal érkezett az országba. ^[kép]
      Amikor az ember tíz évvel ezelőtt a Moszkva téren este tizenegykor fel akart szállni a 6-os villamosra, amely aznap éjjel kivételesen nem járt, mert javították a síneket és busz volt helyette, ott állt egy egyenruhás BKV-alkalmazott, és amint meglátott valakit a villamosra várni, odament hozzá és megmutatta, honnan indul a villamospótló autóbusz. Ez volt a civilizált és európai eljárás. Azóta nem áll ott a kalauzruhás egyén. A minap itt a Nagykörút elején újra javították a síneket. Álltam, vártam a 6-osra, többen is vártak, nem jött. Aztán odamentem a táblához, ahova sápadt betűkkel ki volt írva, hogy busz jár a villamos helyett. Aki úgyis tudja, hogy mi a szokás, annak idővel elég. De a táblánál ott állt két ember: németül beszélgettek. Szóltam nekik, hogy menjenek át a buszmegállóba. A férfi megköszönte, majd odafordult a nőhöz: nahát, hogy itt milyen nagyszerű emberek vannak, mondta. És öt perc múlva, a csuklós buszon, még mindig erről beszélt a feleségével. Tévedett. A nagyszerű emberek nem hagyták volna egymást és a vendéget toporogni az éjszakában. Intézményesen eligazítanak. Az a természetes, ha a városnak ez a hangja: a vendégeivel, a lakóival és a lakóinak egymással. Ha a hivatalosak is felfogják: nem elég, hogy ők tudják, nem jár a villamos. Azért vannak, hogy mindenben szolgálják a közönséget - az igen magas díjért, amely nem biztos, hogy azért nem elég az önfenntartásukra, mert olyan jól gazdálkodnak. És ez nem csak a BKV-ra vonatkozik.
      És abban a városba, illetve azon a Budapesten, amely méltó a múltjához, a földrészhez, a korhoz, minden sarkon föl lehetne tolni egy tolókocsit a járdára, és mindenhol volna rámpa a lépcső mellett, ahol azok is följuthatnak, akik nem képesek lépcsőt mászni. És nem kellene szájtátva állnunk az utcasarkon, teszem azt, Svédországban, hogy nahát, a művelt nyugat, mert ez csak azon múlik, hogy akinek dönteni kell, az fontosnak tartja-e. Kétségtelenül pénzbe kerül, de nem olyan sokba. Ugyanez vonatkozik a bicikliutakra. Igaz, München, amely tele van bicikliutakkal, sokkal gazdagabb város, mint Budapest. Tudom, hogy vannak reális akadályok. De most arról beszélünk, milyennek kellene lennie ennek a városnak. Azt hiszem, a lehetőségekhez képest sem elég jó.
      És mi lesz azokkal a városlakókkal, akik ma olyanok, amilyenek: fáradtak, rosszkedvűek és még ma is sziszegnek egymásra?
      Azt kérdezték nemrégiben egy beszélgetésen, amely a Merlin színházban folyt, hogy ha majd tíz év múlva találkozunk, vajon hogyan fogunk itt beszélgetni. Elégedettebbek leszünk-e, jobb lesz-e az életünk vagy sem. És akkor magától adódott a válasz. Voltaképp kétféle erő mozgott itt, mióta az eszemet tudom. Ha az jut sikerre, amelyik azt szeretné, hogy minden boltnak egyetlen neve legyen és alatta egy szám: 1717-es számú egység; hogy mindenkinek egyforma színű legyen a ruhája; hogy mindenki egyformán járjon, akkor meghal a város és az ország - mindig az országot is jelenti ez a főváros. Mindentől, ami ez ellen hat: színtől, különbözőségtől, sokféleségtől derűsebbek lesznek az emberek, békésebb, jobb hangulatban élnek. Ehhez persze az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy - az ember elég furcsa állat - Svédországban megvolt a szabadság is meg a szín is, és először ott ütötte fel a fejét legvadabbul a kábítószer és ott kezdték önmagukat gyilkolni az emberek. Ezzel együtt: ha a város lakói maguk csinálhatják az életüket, ha kedvük szerint összeállhatnak klubban, társaságban, bármiben, akkor lesz kedvük létezni - ez azt hiszem, be van már bizonyítva a világon. És akkor jobb lesz a levegő - a szó szoros és átvitt értelmében is - az egész városban, az egész országban.