Vakon, házak előtt

______________
KARÁTSON GÁBOR

     Csak ez a bűz ne volna.
     Főleg ami mindig zavar, az ez a förtelmes büdösség.
     Némelyek néha már a Rádióba is betelefonálnak; de nincs rá hivatal, utánajárni honnan is jön.
     Nem is árt, állítólag.
     Lárma és bűz - de ez egy másik történet megint: az utóbbi a (benső) figyelmetlenségből (oda nem figyelésből), az előbbi a (külső) tapintatlanságból adódik. A rossz szag, ontológiai értelemben, (épp csak egy pillanattal, de) előbb van, mint a lárma. És fordított sorrendben kellene megszűnniük. A költészet létrejönne a (külső) csöndben, és visszahatva létrehozná a (benső) figyelmet. Előbb a csönd, aztán az illat. (Persze a kettő egybe van fonódva.) Mégis, a közkeletű vélekedéssel szemben, a költészet s a művészet a külvilágé. Tájékoztatnak, nagyon is, valamiről. Nélkülük ácsorgó vakok vagyunk, vak koldusok, ellenséges házak előtt. Belül, ha volna valami, az a figyelem lehetne.
     De hol vagyunk mi ettől. Hol az illat, a csönd. Sehol.
     Csak folyton csak büdös van, és kellemetlennek már ez is épp elég kellemetlen. Önmagában már ezt sem lehetne elviselni (mert tévedés ne essék, mi ezt nem viseljük el; réges-rég belepusztultunk mi ebbe; túlszaladtunk már valami veszélyes határon; hiába, hogy "az ember többet bír, mint az állat" (hát bírnunk kellene, mi vagyunk az okai az egésznek); csak éppen nem lehetett már kibírni, mindenkiben történt már valami furcsa). De rosszabb még, amit mindenki tud: ez valamire vall.
     Ki tudja mi lesz még ebből.
     Áldott tudományos világkép, amelynek segítségével még mindig szétmázolhatók a legnyilvánvalóbb dolgok is! Mintha ez "csak valami szubjektív dolog" volna: hogy erdők-mezők illatoznak, a fönntartható fejlődés pedig ezt a pözzsbűzt bocsátja ki magából.
     Olyan városban szeretnék élni, amelynek lakóit ez a bűz viszont foglalkoztatni kezdené. Hogy érdekelné őket. Nappal mint tudósok kutatnák, álmukban titkos lényegének erednének a nyomába; kígyók s feketepárducok az iszapos bozótban.
     Félre ne értsenek, nem valami átvitt értelemben beszélek. Ez az az egészen valóságos büdösség, amelyet az orrunk - kénytelen-kelletlen - folyton szagol.
     Amint látni tetszik, mindez a lehető legtávolabb esik a pártpolitikától.
     Lehetnek köztünk különbségek ebben-abban, gazdaságot, jobb- és baloldalt, világnézetet illetőleg, de egyesít bennünket a bűz. Ahhoz mint az egy emberiség tagjainak mindannyiunknak komoly közünk van.
     Én az életem legboldogabb napjait töltöttem falun, és oda mindig visszavágyom. Valójában azonban, attól tartok, városi lény vagyok, és sehogy sem akaródzik beletörődnöm, hogy általában is a városok, szülővárosunk, Budapest pedig különösképpen is most már végleg az iszonyatnak azok a helyei maradjanak, amikké lettek. A legpocsékabb helyek a világon. (Pedig nem sok esélyünk valami jobbulásra.) Azt szeretném, ha Budapest, mintegy varázsütésre, szeméttelepből a szellemi élet centrumává válnék; tengerszemmé; valamivé, ami még sohasem volt.
     Átlaghőmérséklete tehát, pont fordítva, mint ma, legalább néhány fokkal alacsonyabb volna a környezeténél. (Ha inkább hűvös volna itt.)
     Tulajdonképpen könnyű volna ezt így összehozni. Kezdenénk csak kutatni elesettségünk legmélyebb okát.
     Nem a régi reklámszöveget darálva újra, amely gazdasági és szociológiai szükségszerűségekkel bizonyítja, hogy sajnos mindennek pont így kell lennie, ahogy van. Közvetlenül az ellenkezőjét ennek ugyan nem tanúsíthatja a természet léte sem (vagy azé, ami még megmaradt belőle; embervoltunk, amióta csak van ilyesmi, "ember", lényege szerint valami más); mégis, a természet mint metafora igazából persze mi vagyunk a metafora arra a "valami más"-ra, olyasmire, amit ma újra meg kell értenünk, mivel a természet pusztulásával eddigi önértésünk is érvénytelenné vált; igazából önmagunkat kellene vizsgálnunk folyton kétségbe vonnunk oly kézenfekvőnek tekintett világi céljainkat, a feneketlenségek feneketlenségéig, s nem a természetet, amely a maga benső igazságában igazából vizsgálhatatlan; amelyet, különben is, csupán azért nevezhetünk természetnek, mivel mi valamiből valami ismeretlenül maradóból kiléptünk; az emberi lét eleve házasságtörés; mint tükörben, a természetet kutatva is mindig csak önmagunkat látjuk, önmagunk holt képét, a természetet soha, azért pusztul el éppen kutakodásaink során mint gonosz mágiában - oly jelenség ez, amelyet óvakodik a tudomány tanulmánya tárgyává tenni; mert tudományunk ma is csak mágia: a lét visszafordítása, mint metafora tehát a természet - bár továbbra is csak a fönt leírt fordult értelemben - valamit azért megmutat: hogy legyen mégis mihez tartanunk magunkat.
     Igazából persze (dehát mi igaz itt még, ebben a tükörlabirintusban) ezt a "legyen"-t sem mondja ki senki. A "legyen" is csak: kérdés. S senki sem tudja, kié.
     Hogy kicsoda mondja ki ezt a kérdést a sötétben.
     Nekünk azonban a kérdés már elég lehetne.
     Annál tovább talán nem is kellene mennünk. Elég volna a kérdést hallani. A városi (szellemi) élet nyomban virulni kezdene.
     Mivel itt minden fordítva jön ki, az (egyetlen) kérdésre való fülelésünk igazából beszélgetéseket jelentene. Bennük a városok kezdenék a mindenségnek visszaadni azokat a láthatatlan erőket, amiket eddig mindig csak elvettek tőle.
     Nem kevesebb, hanem több intelligenciára van szükség, ha azt akarjuk, hogy az embernek nevezett metafora a természetnek nevezett metaforával újra összetalálkozzék. Csak nem a holt okoskodás folytatására persze. Gondolkodásra mint formarendszerre, igen, de mint olyanra, amelyet a "természet" (a megtagadott valóság) arra méltat - ha szabad így mondanom -, hogy befogadja a maga titokzatosabb rendszerébe; hol meglágyítva, hol kiélezve egyes vonásait.
     E változások gyakorlati jelentősége, ha lesznek, határtalan lesz. Menten halkulni kezd az éjszakai lárma, bár persze még mindig nem eléggé. Újfajta épületeket hozunk majd létre ama beszélgetések színhelyéül. Újszerű módon közelítjük meg majd a dolgokat: a közlekedés megszentelődik, másféle járművekkel.
     Nagyon másként a város problémája aligha közelíthető meg. Alapjaiban rendült meg világban-létünk. A rohamos túlemberesedés következtében (csupán az állat- és növényvilághoz képest voltunk emberek; mihelyt ezek eltűnnek, magunk is jelentéktelenekké válunk) ma már egyetlen gondolatnak sincsen érvénye: márpedig a város nem egyéb, mint gondolkodásunk leginkább "elvont" (legvalóságosabb) összefüggéseinek formává tétele. Egy egészen csekély (benső-külső) fordulat világban-létünknek adna új helyet, abból pedig már magától adódnék tárgyi világunk átalakulása (előbb a test, aztán az öltözet).
     És abba a városba visszatérnének a csókák.
     Nem vagyok csókaszakértő. De ez a kettő vígasztalt, úgy-ahogy, amikor a Gellérthegy tetejéről idekerültünk a József körútra: a forradalom helyei, közel, s szemben a csókák.
     Akikről Füst Milán írt. Vén csókák, ötvenévesek. Akik felülnek fészkükön az éjben s nevetnek rajtunk. Valóban itten éltek, a túlsó háztetőn.
     Ott ugrándoztak, azzal a konok homlokukkal.
     Egy napon aztán elmentek ők is. Nem maradtak csak azok a nyomorult galambok, a mindenféle betegségeikkel. Galambok költöztek a csókák helyére is. Meg persze verebek sincsenek már. (Vannak még viszont néha fecskék, az igaz.)
     Isten bocsássa meg, a galambokat én nem szeretem. Amikor valaki a környéken irtani kezdte őket, én melléjük álltam mert: még rémesebbek voltak úgy megölve. Ott hevertek temetetlenül a járdán. Csak mi meg ők tudunk már élni ebben a civilizációban. Nem nagy dicsőség, s hosszan tartó se lesz.
     Teltek-múltak az évek. Nyitva az ablakom; egyszer csak kiáltást hallok szemben a tetőről.
     Ott volt a csóka, egy.
     Úgy ereszkedett alá, azzal az ő határozott, gyors mozdulatával, mintha szét akarna ütni a galambok között.
     Pedig csak megnézte mi a helyzet.
     Mi lett volna, érted. Ott ültek az ő régi ereszükben ezek a mostani galambok. Kiáltani sem kiáltott már másodikat. Elment, ahogy jött.
     Nélkülük nem megy, világos. Kellenek a csókák és a verebek. Bölcsesség és derű; a proletárok és a szentek. Nem sikerült ez az egész materializmus. Amihez legkevésbé volt érzéke, az éppen az anyag volt. Kéne egyetlen tiszta kő. Nem átvitt értelemben. Amelyet valahova le lehetne rakni. Hozzáilleszteni aztán egy másikat. Vakok vagyunk, s nincsenek házaink, amelyek komoly mondatokat kezdenének mondani nekünk. Csak ilyen nemtudommik, koszlott menhelyek. A kezünk is olyan bizonytalan lett. Szükség volna csak egyetlen igaz épületre, amelynek formáin a lélek elkezdene hazatapogatózni.
     A csepergő csapok akkor majd megjavulnak, de nem túlságosan. Olcsóbb lesz a vaj, a retek, a kenyér. Ahol még maradtak bombázási foghíjak, oda parkok települnek. Nyaranta a lakosság (is) locsolja az utcai fákat. Visszaállítják, súlyos bírságok terhe mellett, az éjszakai csendrendeletet.

Képek