A megépíthetetlen város
____________
BODOR FERENC

Egyre kevesebb levegőt kapva a mind sivatagosabb pesti lapályon, az ember végül is feladja a városról szőtt álmait, kitörli képzeletvilágából az ideákat és lassan megbarátkozik a hol egérszürke, hol vásárian színes díszletvilággal, ezzel a kaleidoszkóp Budapesttel. A kőrengeteg egyre messzebb sodródik tőlünk, hiába integetnek csábító tervrajzaikkal a tutaj-városról az építészek, tudjuk, hogy becsapnak minket. Maradunk turisták a mintha-városban, a világítófestékes színpadon. Nyugtatnánk magunkat, hogy alakul, mozdul a kőrengeteg, most ilyen a dolgok rendje, semmi sem állandó, lódulóban van az idő. Mint napégette, foszlóan hámló bőrt, fejtjük le a városról az elképzelések rétegeit, vastagon fedi a várostervezői ötlethalmaz a valódi házakat, mégis rojtosodnak, semmivé mállanak a nagy terek, komolytalanná az építészeti álmok.^[kép] A rajzokon átüt a város igazi, szinte megváltoztathatatlannak tűnő személyisége. Ezek a világboldogító tervek már évtizedek óta folyamatosan készülnek, szinte az első pillanattól kezdve tudja majd mindenki, hogy az elképzelések soha nem valósulnak meg. Rejtve a nyilvánosság elől, ma is gyártják valahol a makett fővárost, tologatják a gyufásskatulya házakat ide s oda, városrendezők sugárutakat, földalatti parkolókat, bevásárlóközpontokat álmodnak ide. Kiöregedett lakótelepépítő bajnokok, ideológiáktól bódult fejű szanálók, városrész leradírozók, most már mint menedzsershopok leptopos bajnokai, kalotaszegi-bajor, kaliforniai-álnépi villák teraszairól a várost bombázószemmel néző ötletgyárosok. Ők szakadatlanul rendezik a várost, értékesítik, hasznosítják, lízingelik, bérbeadják, kiszívják, lila tervrajzokon születik a Burda-szabásminta Budapest. Shopping Center és hájlájf-kazamaták, turinghotel, pompás színház a térre, függővasút az egyik hegyről a másikra, csupa izgalom, csupa lilazakó, mienk a golfmagyarország frencsájzolva. Hátul avítt díszletként a panel lakótelepek, kiszáradt tortalepény közértek, felüljárók és aluljárók, parkokban játszóterek, a padokon tűfejű nagymamák, a homokozóban Tímeák lapáttal, kutyafesztivállal. Dehát ez is csak egy harmadosztályú lakberendezési prospektus, vállalkozók dezodorspricnis bálja.
      De régen sem volt sokkal jobb. Hova lettek a múlt tervei, a régi ötletsziporkák, forradalmi gondolatnehezékkel megterhelt haladó kavalkádhalmazok? Hová tűntek a Vágó József által a Tabánba álmodott épületmonstrumok, a tudományos fantasztikus filmek ház-dinoszauruszai, ez a ninivei sűrűségű kőrengeteg, csúzos skandináv fürdővendégek álomparadicsoma?^[kép] Ennél még a Tabán is jobb volt. Hol van szegény Gregersen Hugó tengerentúlról a Rókus kórház helyére gondolt felhőkarcolója, az Anker ház mellé városnehezékként elképzelt építménye? A telekspekulációtól felhizlalt gigantikus OTI paloták, még jó, hogy rá nem dőltek a mit sem sejtő erzsébetvárosi szatócsokra.
      Mi lett az 1940-es városházi pályázatokkal? Mindmegannyi bizantinisztikus szörny, Babilon-torony hivatalnokoknak.^[kép] Micsoda impozáns kubusok és tornyok, tömegarányok és súlypontok! Rémisztő újkori lovagvárak a belvárosban. Pogány Móricz, a felsőmagyarországiba oltott mezopotám pártázatos házakkal az irtóztató méretű köztereken, az Olgyay testvérek, Preisich Gábor, Váczy Hübschl Kálmán, Kertész K. Róbert, Weichinger Károly és többi álmodozó, bizony hiába vetette papírra irtóztató elképzeléseit, szerencsére minden maradt a régiben, ezek a tervek sem valósultak meg.
      S a nagy sugárút-indítások! A háztömbökön, fürdőszobákon, gangokon, konyhákon, családi ágyakon, vitrineken és délutáni szuszogásokon átvágó allék!^[kép] A gondolat-bulldózer már dolgozott, hullott a kisember kétoldalt mint a szecska! Bizony ez hiányzik a legjobban a népnek, sugárút, s ha nem sugárút, akkor sétány, díszutakkal, pizzázókkal, amerikai lilával. Elszotyogtatott pontházak a hét kerület szélfútta sivatagában, később meg is építették ezeket a Baross utca környékén. Csak szomorúan tudjuk nézni Gerlóczy Gedeon amúgy pompás, nagyvonalú, lendületes Madách sugárút indítását, van itt felhőkarcoló torony s nemesen csillogó krómacél ablakkeretbe zárt, íves ablaksor, amint a ravaszul ködbe vesző tájakba ível át. Mennyi fantaszta terv, mennyi álom a városról! A sugárút építők újból fel-támadtak ma is, belevágnak valami városias gigant-poszterbe, kész europlakát lesz a Belső-Erzsébetváros.
      Ugyanígy beletaposnak a városba a közlekedésszervezők, a háború után majdnem megcsinálták az emelt, íves Margit körútat a hídtól a templomig, így ez az út "alkalmas lenne a legnagyobb sebességek kifejtésére" - elmélkedett egy szakíró a negyvenes évek második felében. Milyen éteri illatok s finom motorhangok töltötték volna be az első emeleti ebédlőket e tájakon! Nota bene: a helyzet most legalább olyan drámai errefelé, mint közel ötven éve. Vagy itt van a nevét akaratán kívül oly sokszor változtató Andrássy út, ami hanyagul, a jövőnek fittyet hányva, torkollt bele a szűk Tisza István (ma József Attila) utcába, éles kanyarra késztetve a konflisokat. Elég csak "néhány épülettömb eltüntetése", s néhány száz bérlő kilakoltatása, máris létrejött a Madách tér-Erzsébet tér-József Attila utcai zűrzavaros pampa. A parkoló felett még látni a második emeleti Weisz doktort, amint átrózsállik frissen mosott hálóingében, amikor a fal felé fordul álmában, furcsa lebegő kisértet az elbontott házak helyén. Persze tervez ide már boldog-boldogtalan mindent, színházat, kultúrpalotát, rockoperát, jó hangost. A boldogemlékezetű, öreg, legyilkolt Nemzeti Szalont is csak széplelkű festészek akarnák visszaépíteni a tér aljára. Városrendezőknek az ilyen haszontalanságok nem kellenek. Dohoghatna az ember mindenek felett, vajh, miért törik a Thököly út több darabra, miért nem egyenes a Bartók Béla út, miért úgy ereszkedik alá a Ferdinánd híd két lehajtója, miért rövid a Sörház utca, és miért végtelen az Üllői út? Tényleg, miért törnek, hajlanak némely rakoncátlan utcák, ahelyett, hogy egyenes terepként szolgálnának a ma Fittipaldijainak? Bizony, még mindig nem tolták el a józsefvárosi pályaudvart, hogy a Népszínház utcából rögvest Kőbányán teremjünk, a Váci út is csak súrolja, épphogy csiklandja Újújpestet, és töltéseket kell kerülnie annak, ki némely rákosi kertvárosokból igyekezne a város belsejébe. Lehetne még sorolni a példákat. De ez így van jól, kell ennyi kis szabálytalanság, ennyi kunkor, házsaroktól takart perspektíva. Geometriának ott van többek között a lakótelep. Ha meg hallgatnánk a forgalomszervezőkre, akkor lehet, hogy állandóan átrohannánk, valósággal kifutnánk nagy örömünkben és izgalmunkban a városból. Ezért szerettük mi a régi Bimbó utcát, ami váratlanul ösvénnyé alakult, hogy aztán újra utca legyen belőle, s ilyen örömöket nyújt a meg-megszakadó Mester utca is a rampák, gyárkerítések világában. És micsoda boldogság ebben a rendben, a tervezők által elképzelt világban, ha váratlanul befalazott kapuból, lehegesztett vassorompóból induló, fűvel benőtt keramitköves utcácskára akadunk, ami bebújik egy salakhegy alá, hogy aztán kimásszon alóla és néhány méter után beletámolyogjon egy gaztenger fáradt zöldjébe. Ez a mi utunk, a megmagyarázhatatlan pesterzsébeti Nasca vonal, a tervezők ezt már csak hivatalból sem érthetik meg, számukra ez seb, amit ki kell operálni, spontán rendetlenség, eretnek út-téveszme, további bizonytalanságok okozója. Mi azonban eltelünk az ilyen részletektől, megszabadulva a súlyos városépítészeti elképzelések terhétől, tudjuk, hogy ez örök küzdelem, a magárahagyatottak és a tervezői lázálmok démonai között. Morzsálódik Budapest ebben a harcban, egyre kevesebb a titkos gyönyörök megtalálásának lehetősége, de mi kitartóan keressük azokat, egyre messzebb kerülve a rajzasztalok fantom világától.