____________
LÁBASS ENDRE
(fotó és szöveg)
Inzsenyérre gondoltam a hetvenéves, nejlonzacskóba göngyölt lábú, egykori építési vállalkozóra, akkor már hat éve fejlesztette rétegről-rétegre bűzös szemétházát...
Hűtlenül el akarom hagyni az utcát sok undorító emlékével együtt, nem csak fénytelen mélyét, de még napfényes elejét is, ahol a fotószintézishez elegendő a világosság.
Ki kell ütni a falakat és egész rendes hely.
Leült kilógóbelű, fejedelmi foteljei valamelyikébe, ezt kívülről már nem láthatták, s az sem tudhatták, hogy azért váltak ablakai lassan tejüvegszerűen opálossá a kosztól, mert félt a fekete koromtól s jól beszögellte az ablakokat.
A mérhetetlen unalommal festett egeken itt-ott szőrszálak, kinek-kinek pénze szerint disznó, nyest, vagy mókusszőr ecsetszálak.
Egy polcon tizenkét gipsz Szent István széles gipsz pofacsontokkal álldogál, a kiálló csontokon jobban leülepszik a por, ezekért a rút kis ábrákért felnégyelés, szemkitolás járna.
A folyosók végén kilóg a régi mozifüggöny, fellépdelek a kilenc fafokon a vetítővászon szintjére, itt még grafikák garmada, iciri-piciri ökröcske, de dobozszámra...
... visszafordulok a hajdani nézőtér felé, a csillárok helyéig felnyúló vaspolcok árbocrúdjainak végtelenjén túl, a festményektől majdnem teljesen eltakarva-elborítva, a vészkijárat leszerelt lámpáinak helyét látom a homályban.