Széchenyi tervei
Pest-Buda
felemelésére és
szépítésére

___________
BÁCSKAI VERA

A modern nagyvárosok kialakulását megelőzően, a XIX. század vége előtt a nagyobbszabású városrendezési, városszépítési tervek általában nem a polgárság kezdeményezésére születtek. A nagyobb városok rohamos népességnövekedése ugyan bizonyos szabályozásokra kényszerítette a város vezetőit, ezek célja azonban nem annyira a város szépítése, mint a mindig szűkösnek bizonyuló terület minél jobb, racionálisabb kihasználása volt a domborzati viszonyok messzemenő figyelembevételével. A legtöbb utca kanyargós és szűk volt, a házak szorosan egymás mellé épültek, gyakran nem is egy vonalban, legfeljebb a fő ki- és bevezető utak és a piacterek forgalomnak megfelelő tágasságára ügyeltek. A város díszéül csak a középületek: elsősorban a templomok, a városháza szolgáltak, valamint néhány igényesebb nemesi vagy fejedelmi palota.
      A városrendezési, szépítési munkálatok kezdeményezőiként a fejedelmek s uralkodók léptek föl, gondoskodásuk tárgya pedig tulajdon székvárosuk volt. A központi hatalom erősödése az állami hivatalok szaporodását vonta maga után, ezek bővülő feladatköre s növekvő létszáma újabb és újabb, az állam erejét megfelelően reprezentáló pompás épület emelését igényelte. Az udvar s a központi hivatalok jelenléte hatalmas vonzást gyakorolt a nemességre, melynek legbefolyásosabb, leggazdagabb tagjai egymással versengve építették a pompás rezidenciákat. A nagyszabású építkezések, átalakítások egyik célja az volt, hogy megfelelő keretet teremtsen az udvar, az arisztokrácia társaséletének, de egyúttal biztosítaniuk kellett az egyre növekvő városi lakosság alsóbb rétegeinek, az elégedetlenkedőknek ellenőrizhetőségét és szükség esetén kordában tartását is. A legfőbb célkitűzés azonban az volt, hogy e városok megfelelően tükrözzék az állam erejét, gazdagságát, az uralkodó hatalmát. Ennek érdekében születtek grandiózus rendezési tervek s nagyszabású építkezések, amelyek eredményeképpen jöttek létre a barokk városként említett fővárosok.
      A magyar főváros, Buda, valamint testvérvárosa, Pest nélkülözte mindazokat az előnyöket, amelyek a legtöbb európai főváros felemelkedését elősegítették. A központi államhatalom erősödése itt inkább a fejlődés ellen hatott, hiszen a török kiűzése után az ország a Habsburg birodalom részévé vált, a birodalom fővárosa, az udvar s a kormányhatóságok székhelye Bécs volt, ez a város élvezte mindazokat az előnyöket, amelyeket az uralkodói bőkezű gondoskodás Európa fővárosainak s hercegi rezidenciáinak nyújtott.
      A Buda visszafoglalásáért folytatott hosszú ostrom következtében a két város elnéptelenedett, romhalmazzá vált. A betelepülők a középkori romokon, a középkori telek- s utcahálózat megőrzésével építették újjá a várost. A polgárok csekély anyagi erejéből csak szerény lakóházak építésére futotta, templomaik sem voltak nagyszabású alkotások, csak néhány állami középület képviselt művészi értéket. A főurak inkább Bécshez vonzódtak, ott emeltek díszes palotákat, mégis az arisztokrácia részéről - tehát itt is kívülről, nem a polgárság köréből - fogalmazódott meg az igény arra, hogy Budát valódi fővárossá emeljék. Ennek egyedüli eszközét az udvari rezidencia megteremtésében látták, így fogalmazódott meg először gróf Pálffy Jánosban, majd a kamarai elnökké kinevezett gróf Grassalkovich Antalban a királyi palota építésének gondolata. Ők szólították fel a megyéket és a városokat az adakozásra „édes hazánk és nemzetünk dicsőségére és boldogságára Budán építendő királyi residentia” céljára. Az építkezés 1750-ben indult meg, de rövidesen pénzhiány miatt elakadt. Mária Terézia csak egyszer lakott itt 1764-ben, rövid budai látogatása alkalmával, amikor is rosszallását fejezte ki a felesleges kiadások miatt. Udvarmestere pedig nevetségesnek tartotta, „hogy egy ilyen, a legújabb divat szerint pompásan díszített, nagyszabású épületet emelnek egy olyan helyen, ahol emberi számítás szerint az udvar soha nem akar s nem is fog tartózkodni.” Valóban, az 1770-re befejezett palota sohasem lett tartósabb ideig királyi rezidencia: az épületet egy időre a Nagyszombatról Budára helyezett egyetem kapta meg, majd a nádori udvartartás költözött ide. A század végén a központi kormányszervek, a Helytartótanács s a Kamara Budára költöztetése, valamint a nádori udvartartás s az itt ülésező országgyűlések csak szerény mértékben lendítették fel az építkezéseket Budán.
      A kormányszervek kezdeményezésére született az első városrendezési terv Pesten is. A növekvő vásári forgalom olyan zsúfoltságot eredményezett a Belvárosban, hogy 1785-ben a Helytartótanács új vásártér kijelölését rendelte el. E célra a legalkalmasabb helynek a Belvárostól északra fekvő terület (a mai Erzsébet tér) tűnt, mivel egyaránt közel volt a városhoz s a Dunához és minden irányból könnyen megközelíthető volt. A jobb megközelíthetőség, „Buda és Pest összeköttetésének megújítása és e városok és az egész ország kereskedelmének előmozdítása érdekében” a hajóhidat is a városon kívülre helyezték át. Ezzel egy időben indult meg II. József rendeletére a mai Szabadság tér területén és annak környékén az Újépület építése. Ez a hatalmas épületkolosszus alapvetően meghatározta a városfaltól északra fekvő terület felhasználását. A Vásártér és az Újépület által határolt területen alakult ki az Újváros (később Lipótváros), Pest első olyan városrésze, amely területrendezési terv szerint épült fel.^[kép] Központja a vásártér lett, az utcahálózat nem a bizonytalan partvonalú Dunához, hanem az Újépülethez tájolódott. A terület telkekre osztása sakktáblaszerű alaprajzot eredményezett, és ehhez jól illeszkedett az Újépület négyzetalakú tömbje is. A vásártér idehelyezése, a vásári forgalom e területre koncentrálódása mellett a széles és kényelmes utcák, a jó anyagból épített díszes, magas épületek is hozzájárultak ahhoz, hogy a XVIII. század végétől a régi városközpont észak irányba kitágult.
      Pest rohamos növekedése elengedhetetlenné tette a középkori alapokon nyugvó Belváros és a tervszerűtlenül kiépített külvárosok bizonyos szabályozását. Ennek szükségességét a városi tanács is felismerte, tett is néhány intézkedést a dolog érdekében, így szépítési biztost, városi mérnököt nevezett ki, „sétálóhelyet” alakított ki a Városligetben, az odavezető utakon fasorokat létesített. Mindezek azonban csak egyedi vállalkozások voltak, nem átfogó szépítési, városrendezési terv eredményei.
      A városszépítés szükségessége már a XVIII. század végén egyre nyilvánvalóbbá vált, mint ahogy az is, hogy a városi tanács egymagában nem képes sem az ehhez szükséges nem csekély pénz előteremtésére, sem átfogó koncepció kialakítására. A kezdeményezés és szervezés munkája - mint Európa más városaiban is - itt is az uralkodó képviselőjétől, a nádortól indult ki, aki már 1801-ben javaslatot tett egy általános városszépítési terv kidolgozására. 1805-ben megbízást adott Hild János építőmesternek a rendezési terv elkészítésére, és ez a Szépítési Terv lett az 1808-ban létrehozott Szépítési Bizottmány alapokmánya. A nádor tisztában volt azzal, hogy a városi tanács e feladatra alkalmatlan, ezért egy a tanácstól független bizottságot hozott létre, melynek elnöke egy kamarai tanácsos lett, tagjait pedig a városi tanács és a választott polgárság három-három képviselője, valamint a városi mérnök mellett egy építész, egy kőműves és egy ácsmester alkották. A pénzalapot két forrásból biztosították: az eladott s eladandó városi telkek vételárából és a városi pénztár évi hozzájárulásából.
      A Belvárosra vonatkozó szépítési terv kiterjedt az utcák szélesítésre s szabályozására, az új épületek építési terveinek ellenőrzésére, a csatornázásra és útburkolatra, a Dunapart rendezésére, a régi kincstári hivatalok (Harmincadhivatal, Sóhivatal s Dohánybeváltó) rozzant Duna-parti épületeinek lebontására s új, megfelelőbb épületekbe való helyezésére, sétaterek létesítésére, valamint színház és vigadó építésére. A külvárosok szabályozásában különös gondot fordítottak a futóhomok megkötésére, a tűzveszélyes üzemek és raktárak városszélre telepítésére, kaszárnya építésére.
      Az első években jól haladt a terv megvalósítása, a lendület azonban igen hamar alábbhagyott. Ennek oka nemcsak a napóleoni háborúkat követő gazdasági nehézségekben keresendő, a pénzhiányt a szerény anyagi eszközök pazarló, felelőtlen kezelése okozta. A német színház építése szinte teljesen kimerítette a Szépítési Alapot, a többi tervből alig valósult meg valami.
      Mindezekkel az előzményekkel azért volt szükség részletesen foglalkozni, mert Széchenyi ismerte e tervet, számos elemét elfogadta, és mint látni fogjuk, megkísérelte megvalósításukat is. Pest felemelésében nemcsak a külföldi nagyvárosi példák lebegtek a szeme előtt, hanem a század eleji városrendezési terv általa is helyeselt, megvalósítatlan célkitűzései is. Széchenyi városszépítési törekvéseinek indítékai azonban merőben mások voltak, mint elődeié.
      A XVIII. századi arisztokraták a királyi székhely Budára helyezésének hiú reményétől várták a város fellendülését (ez az illúzió még a későbbiekben is felfelbukkant). József nádor a város polgárságának és nem utolsó sorban a XVIII. század végétől növekvő számú nemes és hivatalnok részére kívánt célszerűbb, egészségesebb, biztonságosabb, kulturáltabb, csinosabb (de nem pompás) életkörülményeket biztosítani. Széchenyi politikai céljainak rendelte alá a város felvirágoztatását: A „koncentráció”, a közjóért tenni akarók egyesítése eszközének tekintette Pest szépítését, a városnak a nemességre gyakorolt vonzerejét a hasznos és szórakoztató időtöltések szaporításával, Pest „kellemeinek és szépségének” gyarapításával kívánta elősegíteni.
      Széchenyit az 1820-as évek második felében kezdte foglalkoztatni Budapest szépítésének, felvirágoztatásának gondolata, attól kezdve, hogy - mint naplójába 1826 novemberében bejegyezte - elhatározta: „Életem legyen a hazának, legyen az emberiségnek szentelve”. Mindaz, amit e városért tett, tagja volt „azon láncolatnak, amely a honi erőknek Pest-Budára összesítése által” a közjó előmozdítását szolgálta. Szándékait Zichy Júlia grófnőhöz 1829-ben írott levelében világosan megfogalmazta: „A szívből buzog minden - Magyarország szíve Pest és Buda. A szegény szív persze poros s piszkos, ezen nem változtathatunk, de annál többet segíthetünk rajta. A szívet nem helyezhetem máshová, de megszépíthetem.”
      A „koncentráció” első lépése az Akadémia elődjének, a Tudós Társaságnak létrehozása volt. A köztudatban úgy él, hogy az Akadémia alapításának gondolata Széchenyi fejéből pattant ki, s mindnyájunk előtt ott lebeg az a teátrális kép a politikai életben akkor még alig ismert fiatal huszárkapitányról, Széchenyi Istvánról, aki 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén jószágai egész évi jövedelmét ajánlotta fel a nemzeti érzés és a nyelv terjesztésére és művelésére hivatott Tudós Társaság alapítására. Holott egy ilyen hazafias társaság létesítésének szükségességét elsőnek Bessenyei György vetette fel még az 1770-es években, s Széchenyit nagylelkű ajánlatára nem hirtelen felbuzdulás indította. Mint Felsőbüki Pálhoz intézett levelében 1830-ban leírta, jóval az országgyűlés előtt barátaival arról tanácskozott, hogy mivel kellene kezdeni az egyesülést. A beszélgetés során felmerült a lóverseny vagy rókavadászat szervezésének gondolata, végül is abban egyeztek meg, hogy „...semmi által nem emelkedhetik honunk nagyobb méltóságra, mint a Nemzetiség nemesb s hathatósb kifejlése s így az anyai nyelv csinosítása által. Eltökéllett szándékom volt tehát, még minekelőtte az országgyűlésre menék, egy magyar Tudós Társaságot projectumba hozni, s ahhoz tetemesen áldozni.” Az előzetes egyeztetés tényét bizonyítja, hogy Széchenyihez azonnal csatlakoztak barátai: Andrássy György gróf tízezer forintot, Károlyi György gróf birtokai fél évi jövedelmét, mintegy negyvenezer forintot, Vay Ábrahám nyolcezer forintot ajánlott fel a Tudós Társaság céljaira.
      Az is kevéssé ismert, hogy Széchenyi tevékenysége az Akadémia körül nem zárult le felajánlásával. Részt vett az alapszabály kidolgozásában, eljárt a mihamarabbi királyi jóváhagyás érdekében, 1830-tól pedig, mint a Társaság másodelnöke működött közre az Akadémia életben.
      Széchenyi még az 1825-27. évi országgyűlés idején Pozsonyban patrióta klubot létesített, de ezt már 1826 telén Pestre, az ország valódi központjába kívánta áthelyezni, hogy a haladás erőit az ország fővárosában egyesítse. Lakást bérelt a pesti Kaszinó számára, gondoskodott berendezéséről, sőt még a tagtoborzó levelek jelentős részét is maga írta, mint ahogy a következő években is számtalan esetben maga ragadott tollat, ha fontosabb személyeket kellett az esedékes, illetve hátralékos tagdíjfizetésre, vagy csatlakozásra felszólítani. Sokat munkálkodott azon, hogy a Kereskedelmi Csarnokban bérelt helyiség helyett önálló házat szerezzen s szívén viselte, hogy a Kaszinót minél többen látogassák. A pesti Kaszinónak az 1830-as években, nem utolsósorban Széchenyi buzgalmának köszönhetően, már több mint ötszáz tagja volt. Arra törekedett, hogy a nemesek mellett a polgárság vagyonos és befolyásos tagjait - főleg nagykereskedőket és bankárokat - is megnyerje a Kaszinó számára.
      Széchenyi kezdeményezésére tartottak 1827-től kezdve évente lóversenyeket Pesten, amelyek mindig sok látogatót vonzottak a városba. A gróf arisztokrata barátait, sőt Pest városát is versenydíjak alapítására buzdította, és a lóversenyeket rendező állattenyésztő Egyesület felkérésére ő járt el Pest város tanácsánál a versenypálya jobb kialakítása érdekében.
      A gróf az 1820-as évek második felétől Bécs helyett Pestet választotta állandó lakhelyéül. Úgy vélte, hogy pesti terveit könnyebben tudja megvalósítani a polgárság kebelén belül, ezért 1829-ben letette a polgáresküt, majd 1832-től mint a választott polgárság tagja igyekezett polgártársait és a városi tanácsot megnyerni elképzelései támogatására. Éppen a lóversenytér kialakításával kapcsolatban írt beadványában hangsúlyozza polgárjogát: „...vallásos lelkiismeretességgel tartom szemem előtt eskümet, mit akkor tettem, amikor szerencsém volt tekintetes Pest város polgárának választatni, s melynek legmélyebb értelmét így fogtam fel: Mindennel, mit erőm enged, hozzájárulnom e város fejlődéséhez, szépüléséhez s ezzel felvirágzásához, valamint lakosainak jólétéhez és boldogulásához.” E szent cél érdekében vett részt a választott polgárság ülésein, tárgyalt e testület tagjaival, akiket sokszor szűklátókörűségük, kicsinyességük miatt joggal nézett le. És csak a koncentráció megvalósítása, a haladás előmozdítása érdekében küzdötte le előítéleteit, arisztokratikus tartózkodását a polgárokkal szemben, és volt hajlandó az általa legnagyobbra értékelt képviselőivel bizonyos társadalmi kapcsolatokat is fenntartani.
      A kaszinóval s a lóversenyekkel elsősorban a nemességet igyekezett Pestre vonzani. Az 1840-es években már nemcsak a város vonzerejének növelését, de a helyi lakosok életkörülményeinek javítását is szem előtt tartotta. A viszonylag rövid életű, 1840-ben alapított Hajósegylet látszólag egy szűk társadalmi réteg szórakozását volt hivatva biztosítani, amelyből azonban „Pest városára, az ittlakás kellemeinek szaporítása s így több pénzköltő lakosok ide édesgetése által nem megvetendő haszon és dísz háruland”. A városi ifjúság testnevelését szorgalmazta 1842-ben egy labdaház és gimnasztikai iskola alapításával, e vállalkozását azonban nem sikerült megvalósítania.
      Budapesti főműve, a két várost összekapcsoló állandó híd felépítésénél szüksége is volt legalább közvetlen hívei támogatására, mert e tervnek megvalósítása nemcsak a közöny leküzdését, a szokásos fáradságos munkát igényelte, de majd két évtizedre szembeállította mind a nemesség, mind a polgárság nagy részével.
      A két város egyesítésének jelképévé vált állandó híd gondolata jóval azelőtt fogant meg, hogy a főváros gazdasági-politikai-kulturális központtá emelésének programját átgondolta. 1821 januárjában, amikor apja halálhírére Debrecenből Bécsbe sietett, a jégzajlás miatt napokig Pesten rekedve mondotta, hogy egy évi jövedelmét fordítaná egy Buda és Pest között építendő hídra. A jégzajlás nemcsak a két várost, hanem a keleti s nyugati országrészt is elszakította egymástól, és így saját tapasztalatából merített, mikor a híd létesítését országos érdeknek minősítette, mert megvalósítása esetén „...a kereskedő, a kalmár, a speculans, a negocians biztosan átszállíthatják portékáikat az egyik partról a másikra, s dolgaikat egy óráig, egy percenetig pontosan folytathatják és végezhetik; s mennyi függ egy pillanattól!”
      Az állandó híd építése egyúttal a főváros egyesítésének is legfontosabb előfeltétele volt. A két város egyesítésének, sőt elnevezésének ötletét egy angol, nyilván költött személy szájába adta, akinek „levéltöredékét” az 1831-ben megjelent Világ című munkájában adta közzé. „Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest; s így a két város egyesülne, mely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken és oly távol Erdélytül, hanem az ország szívében tartatnék... Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek.”
      A híd nemcsak a két város egyesítését, az országos forgalom állandóságát volt hivatva biztosítani, hanem - s itt látszik legjobban, milyen átgondoltan kapcsolódtak össze Széchenyi programjának egyes láncszemei - a hídvám általános fizetési kötelezettségének bevezetésével lépést jelentett a közteherviselés megvalósításához. A rendi kiváltságok elszánt védelmezőivel, a partikuláris érdekeihez szívósan ragaszkodó polgárokkal vívott harc mellett még egyéb nehézségeket is le kellett küzdenie: elsősorban a pénzhiányt s az árvízveszély fokozódásától való félelmet.
      A híd építésének előkészítése és a munkálatok szervezése az 1832-ben létrejött Budapesti Hídegyletre, majd az országgyűlés által kiküldött bizottságra hárult, az egésznek a lelke azonban Széchenyi volt. Két ízben is elutazott Angliába a hídépítés tanulmányozására, megszervezte a műszaki előkészítést, ő választotta ki a mérnököt az angol Tirney William Clark személyében, ő kérte fel Sina György báró bécsi bankárt, hogy álljon a vállalkozás élére. Az ünnepélyes alapkőletételre 1842. augusztus 24-én került sor, a hidat 1849 végén adták át a forgalomnak.
      Alighogy a híd építése megindult, Széchenyi a két város közötti közlekedés megkönnyítése érdekében felvetette egy alagút építésének szükségességét: 1845-ben az ő elnöklete alatt alakult meg a Budapesti Tunnel Társaság. Az építkezésre azonban csak 1853-ban került sor.
      Széchenyi kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy Pest mint kereskedelmi központ mily fontossággal bír. Politikai központtá emelésével párhuzamosan gazdasági súlyának növelésére is törekedett, nagy jelentőséget tulajdonítva a dunai gőzhajózás zavartalan fejlődésének. 1835-ben Óbuda és az óbudai sziget közötti Duna-ágban biztos téli kikötő építését és hajógyár létesítését javasolta. Az óbudai telelőhely és a hajógyár el is készült; egy pesti kikötő létesítse azonban a pesti tanács ellenállásán meghiúsult.
      Széchenyi volt a kezdeményezője a részvénytársasági alapon működő gőzmalom építésének, annak érdekében, hogy „hazánk gabona helyett végképp liszttel űzze kereskedését”. A malom 1841-ben kezdte meg működését József Hengermalom néven. A gépek javítására külön műhelyt állítottak fel, amely 1847-ben Pesti Gépgyár és Vasöntő Társaság néven önálló részvénytársasággá alakult. Széchenyi nemcsak kezdeményezője és szervezője volt e vállalkozásoknak, hanem anyagilag is erősen érdekelt volt bennük.
      Széchenyi nagyszabású elgondolásai gyakran közönybe, vagy - mert partikuláris érdekeket sértettek - ellenállásba ütköztek, ezért megvalósításukat alapos felkészüléssel és szakértelemmel, barátai és volt fegyvertársai mozgósításával, udvari és társadalmi összeköttetéseinek segítségével, szívós munkálkodás és küzdelmek árán érte el. Fegyvertárában megtalálható a higgadt érvelés és az érzelemre hatás, a nyilvánosság felrázása és a kulisszák mögötti harc, sőt az intrika is. A legfontosabb vállalkozásokat sikerült is megvalósítania, számos elgondolása azonban megvalósítatlanul maradt, vagy realizálás esetén, rövid életű volt.
      A legtöbb kudarcot a városszépítési-városrendezési tervei megvalósításánál kellett elszenvednie. Amikor látta, hogy a választott polgárság jelentős része makacsul ellenáll javaslatainak, úgy vélte, hogy a Szépítő Bizottság tagjaként többet tudna elérni. A Bizottság tagjainak sorába azonban nem sikerült bekerülnie, így városszépítési tervei közül csak keveset, és inkább a jelentéktelenebbeket sikerült megvalósítania, így például az Újépülettől délre, a mai Szabadság tér helyén kialakított Séta-teret, ahol az árnyas fasorban sétálókat térzene szórakoztatta.
      Széchenyi fontosnak tartotta, hogy a városban gyarapodjanak a díszes középületek és magánházak, ehhez maga is hozzá akart járulni. 1833-ban fogant meg benne a gondolat, hogy egyik eladott birtoka vételárából háromemeletes bazárt építtet a régi Harmincadhivatal helyén. Mint láttuk, e hivatal lebontása és új épületbe helyezése már a század eleji szépítési tervben is szerepelt. Széchenyi felajánlotta, hogy a hivatal telke, valamint egy neki fizetendő összeg ellenében új, szebb és megfelelőbb Harmincadhivatal emelésére vállalkozik. Az épület terveit el is készíttette Hild Józseffel. A bazár tervrajzai nem készültek el, csupán a gróf saját kezű helyszínrajza s elképzelései maradtak ránk egy Orsováról (!) jószágigazgatójának írott levelében. „A Bazár irreguláris formában, melyet nem lehetne s nem is kellene változtatni, 3 emeletre, rézzel födve, s kapuk nélkül építtetne, belülről egy tágas folyosó toldaléktetővel s udvar helyett kert. A Theatrum és József piac előtt két fedél alatti bejárás... Belül és kívül boltok, kávéházak, sátorok, verandák etc. Casino, Tudós Társaság a házban etc. etc. etc. Azt hiszem derék famíliaház lehetne, és 4 percentet csak hozna. Nékem pedig mindenesetre valami kis hasznot, és kivált moraliter csak okozna! Szép diadal volna két házat építeni egyszerre!”
      E vállalkozás az egyéni és közérdek szoros összekapcsolódását mutatja: a város két szép épülettel és díszes térrel gazdagodott volna, és Széchenyi is megtalálta volna számítását, mert becslése szerint egy pesti bérház jövedelmezőbbnek ígérkezett, mint egy birtok. S ne feledjük, ez idő tájt Pesten mindössze 30 háromemeletes ház állott. Terve azonban nem valósult meg. A Hivatal lebontása évtizedekig elhúzódott és csak 1873-ban került sor az új fővámpalota (a mai Közgazdasági Egyetem) felépítésére.
      Köztudott, hogy a Magyar Játékszínrül című röpiratával Széchenyi kezdeményező szerepet vállalt a magyar színház létesítésében. Az azonban kevéssé tudott, hogy a végsőkig ellene volt annak, hogy a színház „a város legrútabb részeinek egyikében”, a Belvároson kívül, a Kerepesi úton, a mai Rákóczi úton épüljön fel. Ezért József nádortól kieszközölt a színház számára egy Duna-parti telket (a mai Tudományos Akadémia helyén), s az itt létesítendő színház céljaira tízezer forintot ajánlott fel. A városi tanács ezt úgy értelmezte, hogy a telket a város kapta, s azon a maga költségén fog magyar színházat építeni, „melynek építésében és kormányozásában idegen jurisdictióbéli befolyást nem engedhet.” E kijelentés Pest megye ellen irányult, amely élenjáró szerepet töltött be a magyar színház létesítéséért folytatott küzdelemben. Pest megye másodalispánja, Földváry Gábor volt az, aki kieszközölte, hogy Grassalkovich Antal felajánlja színházépítés céljára a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán fekvő telkét. Mivel a pesti tanács nem nemzeti színház, hanem - mint a német színház esetében is - városi színház létesítését kívánta, Pest megye a város ajánlkozását elutasította, és országos gyűjtést indítva 1835. augusztus 26-án elhatározta a színház felépítését. Széchenyi azonban még akkor sem adta fel reményét, amikor 1835 szeptemberében megindult a Kerepesi úti színház építése. Apponyi Antal párizsi követ útján egy francia építészt bízott meg a Duna-parti színház terveinek elkészítésével. A költségek fedezésére ezer frankról szóló hitlevelet is küldött neki. A pesti magyar színház végül is a Kerepesi úton épült fel; Széchenyi, bár még évtizedekkel később is keserűen emlékezett kudarcára, kész volt a kedve ellenére emelt színház anyagi támogatására.
      Ez az eset jól példázza Széchenyi makacs kitartását elgondolásai mellett, azt, hogy mennyire nem tudott belenyugodni a kudarcba. Ugyanakkor világossá teszi, hogy a gróf városszépítési tervei elsősorban a nemesek, tisztviselők, értelmiségiek, kereskedők által preferált Bel- és Lipótvárosra korlátozódtak, míg a szegényebbek, kevéssé befolyásos rétegek lakta külvárosok e tekintetben kiestek látóköréből.
      1848-ig lényegében magánemberként - igaz, befolyásos, jó társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, sőt a város vezető testületében is helyet foglaló magánemberként - próbálta megvalósítani elképzeléseit. Választott polgártársait, akiknek szűklátókörű partikularizmusa a színház ügyében is jól megmutatkozott, nem tudta meggyőzni elképzelései hasznosságáról. Végrehajtásukra hatalommal nem rendelkezett, hiszen még a Szépítési Bizottságba sem tudott bejutni.
      Pozíciója a forradalom után megváltozott: mint közlekedési és közmunkaügyi miniszter különös gonddal foglalkozott Budapest fejlesztésének kérdéseivel. Röviddel a miniszteri szék elfoglalása után, 1848. június 18-án, költségvetési indoklásában a következőket írta a pénzügyminiszternek, Kossuth Lajosnak: „Ha valóban hazát akarunk alkotni, mindenekelőtt szükséges, hogy Budapest, mint a haza szíve iránt legnagyobb gondunk legyen... Budapestre napról-napra több ember fog összetódulni, és ekképp szükséges már most olyan javításokat tenni e két város határában, melyek nélkül sem igazi rendőrzetet, sem azon lakhatási kellemeket nem fejtheti ki, melyek fővárosok elkerülhetetlen kellékei...” A legszükségesebb munkákra - a Duna-part rendezése, csatorna, alagút építése, a budai Várba feljárat készítése - félmillió forintot irányzott elő a költségvetésben, noha ekkor már sejtette, hogy az elkövetkező időszakban az ország amúgy is kevés pénzét a honvédelemre kell majd összpontosítani. Az az idő, amikor a miniszteri poszton hatalmában állt volna terveit megvalósítani túl rövid volt, s nem is volt alkalmas a nagyszabású városrendezés végrehajtására.