Ítélet Jeruzsálemben

„Ha meg kell halnom, azzal a boldog érzéssel halok meg, hogy hatmillió zsidó elpusztításában működtem közre.” Ezeket a szavakat állítólag Adolf Eichmann mondta, mielőtt a Harmadik Birodalom összeomlott. Ő volt az a hivatalnok a náci államon belül, aki az európai zsidók elpusztításáért felelt. A háború után kalandos módon Argentínába szökött, ahol az izraeli titkosszolgálat emberei majd tizenöt évvel a második világháború után akadtak nyomára. Elfogták, majd Izraelbe vitték, ahol elítélték. Perében a vádat Gideon Hausner főügyész képviselte, aki három évvel később közreadta tapasztalatait a tárgyalásról. A második - bővített és javított - kiadás az Oliver Games International Kiadó gondozásában jelent meg a napokban.

Hausner írása három fő részből áll. Az első részben Eichmann személyiségéről ír, keresve a választ arra, hogy milyen módon lett egy - nem túl sikeres - utazó ügynökből az európai zsidóság megsemmisítésére tett kísérlet irányítója. Életének menetét a világháború kitöréséig követi nyomon. Egyértelműen kiderül, hogy a vádlott számára a legfontosabb dolog a parancsoknak való engedelmesség volt. Nem kívánt mást tenni, csak amit „vezére” és felettesei rendeltek a számára. Ennek ellenére így emlékezett arra az időszakra, amikor a tömeges megsemmisítést rendelték el: „Átgondoltam akkor a dolgot, és amikor beláttam, mennyire szükséges, olyan buzgalommal hajtottam végre, amilyent egy régi náci elvár önmagától, és amilyent feletteseim kétségtelenül elvártak tőlem. Mondhatnám azt is, hogy parancsot kaptam, de ez olcsó mentség lenne, nem vagyok hajlandó élni vele.”
Az izraeliek, azzal a céllal, hogy megakadályozzák Eichmannt és védőjét abban, hogy beszámíthatatlannak állítsa magát, alávetették több pszichológiai tesztnek is, többek között a Magyarországról 1943-ban Svájcba menekült dr. Szondi Lipót ösztöndiagnosztikai tesztjének. Ennek lényege, hogy a vizsgált személynek csoportokba rendezett fényképeket mutatnak. Mindegyik képcsoportban található egy elítélt gyilkos vagy egy szadista vagy őrültnek nyilvánított személy. A vizsgálat alá vetett személyt megkérik, hogy mindegyik fényképcsoportból válassza ki két olyan ember fotográfiáját, akit rokonszenvesnek, és két olyanét, akit ellenszenvesnek talál. Eichmann választásait elküldték - név nélkül - a professzornak, aki a következő véleményt adta: „Rendkívül veszedelmes ember van a kezükben.”
A második részben az 1939-45 közötti időszakot ismerhetjük meg. Eichmannról mint a zsidókérdésért felelős hivatalnokról olvashatunk. Eközben azonban a perben meghallgatott tanúvallomásokból elénk tárul a holokauszt minden borzalma. Eichmannt ugyanis a többi vádpont között a zsidók ellen elkövetett bűnökkel is vádolták. Ez adott lehetőséget arra, hogy a bizonyítási eljárás során a túlélők sokasága elmondhassa saját történetét. A tárgyalóteremben ennél fogva drámai események is történtek. A tanúk közül többen, akik tizenöt év után először szemben állhattak azzal a személlyel, aki családjuk, rokonaik, barátaik és szomszédaik elpusztításáért felelős, sírva fakadtak, rosszul lettek, elájultak. Egyikőjük volt Jehiel Dinur író, akinek álneve - K. Zetnik - is a náci táborokra utal (KZ, azaz a koncentrációs tábor német elnevezése). Ő így beszélt: „Ez nem írói álnév. Nem tekintem magamat szépírónak. Írásaim krónikák egy Auschwitz nevezetű bolygóról. Körülbelül két évet töltöttem ott. Az idő ott nem úgy telt, mint itt, a földön. Más ott az időszámítás a másodperc minden töredékére. A bolygó lakosainak nem volt nevük, szüleik sem voltak, nem ott születtek, és gyermeket sem nemzettek. Még lélegzetet is más természeti törvények szerint vettek. Nem a mi világunk törvényei szerint éltek és haltak meg. És úgy hívták őket, hogy az ilyen és ilyen számú kácettnik.” Ezt követően még mondott néhány mondatot a tanúk emelvényén, majd elájult, kórházba szállították, és Hausner nem merte többet megidézni a tárgyalásra.

„Rendkívül veszedelmes ember van a kezükben”

A könyv harmadik részében olvashatunk magáról a perről, az ügyrendi lefolyásról, a védelem munkájáról, az ítélethozatal hátteréről. Egyaránt szó esik a vád és a védelem munkájáról. Adolf Eichmannt végül halálra ítélték, egyébként egyedüliként a modern kori Izraelben. Az ítéletet - kötél általi halál - 1962. május 31-én hajtották végre. Eichmann elutasította a fekete csuklyát és a lelkészi vigasztalást, mondván, hogy ő istenhívő. Tudott, hogy ez a kifejezés (Gottesglaubiger) a nácik szótárában azt jelentette, hogy az illető nem hisz a kereszténység Istenében. Eichmann holttestét elégették, majd hamvait a Földközi-tengerbe szórták.
Milyen dokumentumértékkel bír Gideon Hausner munkája? Noha a szerző nem történész, és könyvében nem is kíván annak látszani, írása mégis rengeteg történelmi forrást halmozott fel. A perben megszólaló tanúk, akár a védelem, akár a vád részéről idézték be őket, a bizonyítás során felhasznált írott vagy képi dokumentumok sokasága mind segítségére van az olvasónak, hogy a soá történetét megértse. A náci faji politika, a kirekesztés, a fizikai erőszak, a gettók élete, a munkatáborok, a tömeggyilkosságok a keleti fronton, a deportálások és a „végső megoldás” kivitelezése, az embermentés és az ellenállás egyaránt megismerhető a szemtanúk beszámolóiból. Talán ez az egyik legnagyobb erénye Hausner munkájának, hogy nem a száraz tényekkel és adatokkal bombázza olvasóit, hanem igyekszik megrajzolni az áldozatok portréját, és megismertetni az üldözött zsidók választási lehetőségeit és döntéseit.
Miben állt az Eichmann-per jelentősége? Azon túl, hogy sikerült elfogni és elítélni az egyik legjelentősebb háborús bűnöst, nagyon fontos döntésekhez vezetett a világ nyilvánossága előtt zajló per. 1960-ban, tizenöt évvel a második világháború után a Német Szövetségi Köztársaságban a politikai elit egy része úgy gondolta, hogy ideje lenne befejezni a háborús bűnökön való rágódást és véget vetni a nyomozásoknak az eltűnt háborús bűnösök után. Köztudott, hogy nagyon sok náci, köztük Eichmann maga vagy Mengele doktor, az auschwitzi szelekciók egyik irányítója vagy Martin Bormann, Hitler jobbkeze, eltűnt a háború végének zűrzavarában. Többségük Dél-Amerikába menekült, jelentős egyházi segítséggel, ugyanis menekülésük egyik központja a genovai ferences kolostor volt. Ezek után a személyek után a szövetségesek nyomozást folytattak, de másfél évtized után úgy gondolták, hogy ideje fátylat borítani a múltra. A német törvényhozás úgy vélte, hogy tizenöt évvel a háborút követően ideje meghirdetni a háború alatt elkövetett bűnök elévülését, hogy a társadalom felszabaduljon a náci idők emlékétől, bűneitől és a bűntudattól. Ennek a kérdésnek a törvényhozásbeli vitája egybeesett Eichmann elfogásával és a perrel. Az ott elhangzott vallomások, amelyek a világ közvéleményének érdeklődését újra felkeltették a téma iránt, és a nyilvánosságra került adatok alapján a nyugatnémet törvényhozók végül úgy döntöttek, hogy a háború alatt elkövetett bűnök nem évülhetnek el. Ennek eredménye, hogy azok a nácik, akiket eddig még nem ítéltek el, nem aludhatnak nyugodtan. Ugyanis máig fennáll a felelősségre vonásuk lehetősége és az, hogy úgy mutassanak rájuk, mint gyilkosokra, akik köztünk vannak.