Hetek - VIII. évfolyam, 35. szám, 2004. augusztus 27

Ilyen címmel valamikor régen szocreál filmeket készítettek. Adott volt az igazságát kereső pozitív parasztgyerek, aki megmérkőzött a párt soraiba férkőzött retrográd elemekkel, volt földbirtokosokkal s más fura űrlényekkel. Eörsi Pista legfőbb bűne, hogy már akkor is élt, amikor ilyesmik történtek, sőt akár segéddramaturgja is lehetett volna egy ilyesminek, hiszen ne tessünk azt képzelni, hogy Révai oly igénytelen lett volna, mint a késői utódok.

Eörsi, Konrád, Haraszti. „Az írónak az a dolga, hogy megmutasson valamit, ami minden korban izgalmas látvány a szemnek, a gondolat csillogását” Fotó: Vörös Szilárd

Eörsi Pista írt már sok mindent, magam is láttam több darabját, olvastam megannyi publicisztikáját, de rég volt ilyen sikeres. Mondhatnánk úgy is, a Sorstalanság óta a legnépszerűbb magyar írás Eörsi István Kedves Gábor című alkotása. Legyünk büszkék rá, hogy még a magát polgárinak nevező, pedig csak modortalan sztárok hasonszőrű jeremiádái sem ilyen olvasottak. A nyár slágere a Kedves Gábor, ez nem lehet vitás.
Jómagam nem bírtam érzelmek nélkül olvasni a Kedves Gábort. Van rá sok és nagydarab okom. A legsokabb, hogy magam is itt éltem ebben az országban, születésemtől kezdve. A másik, cseppet sem mellékes körülmény, hogy írtam pár darabot, publicisztikát, valamint egyszer alapító tag létemre magam is kiléptem az SZDSZ-ből. Épp tíz éve. Ebből az is sejthető, miért. Én tehát úgy olvastam a Kedves Gábort, mint háborús veterán a harci memoárokat. A kedves Gábor, még ha eredetileg levélnek is készült, s terjedelme nem éri el egy feljelentés terjedelmét, mégis fontos mű. Igaz, el lehetne intézni egyetlen hegyes szellemi sercenettel. Mondjuk rá azt, hogy aki ilyet ír, az legyen nagyon tisztességes. Vagy mondjuk rá azt, hogy ne írjon ilyet, aki valamikor Sztálinhoz írt dicsőítő verset. Hát az ne is. Csakhogy ez az ember nem az az ember. Nem kevesen voltak, akik a háború után úgy gondolták, talán a holnapra mindent megforgató szép új világban nem lesznek razziák, nem lesznek mezítlábas gyerekek, a tehervagonokat teherszállításra használják, sőt esetleg elvben és konkrétan egyaránt eltűnik hazánk félmúltjának legbeszédesebb jelképe, a cselédlépcső. Magam, ha akkor éltem volna, ezt kívántam volna. Zavaró tényezőként kétségkívül jelentkezett, hogy ezt a féldecivel folyó Kánaánt egy Sztálin álnevű volt papnövendék nevesítette szokatlanul csekély szerénységgel. Abban a rendszerben újkorában sokan hittek, köztük olyan mai legendák, mint Illyés Gyula vagy Örkény István, de hitt Jancsó is és még sokan. Eörsi hamar kiábrándult, ötvenhatozott egy jót, majd leülte az érte járót. Mellesleg jegyezném meg, hogy Emlékezés a régi szép időkre című, e tárgyban fogant írása a maga bájos szarkazmusával köznapi nyelvezete ellenére is korszakos iromány. Adott tehát egy ember, aki szellemileg is leélt egy életet. Igaz, Lukács-tanítvány is volt.
Igen, Eörsi Lukács tanítványa volt, ebben, sajnálom, különbözünk. Szívesen lettem volna Lukács tanítványa, de életkori okokból nem sikerült.

Következő éveink, évtizedeink legnagyobb megoldandója, hogy keressünk egy jó választ azokra a kérdésekre, amikre eddig rossz válaszokat adtunk. Ne legyenek illúzióink, a szabad versenyes kapitalizmus nálunk habzó déli modellje nem a jó válasz. Inkább kérjünk egy felezőt, vagy telefonáljunk valakinek, akinek több esze van. Ezért mondom, hogy jó kis írás a Kedves Gábor című. Filozófus írta, az bizony! Ha szabadon zajlik tovább ez a szép tőkeelvű jegesár, akkor sok jóra nem számíthatunk, ezt jobb, ha tudjuk. A szociális, más néven keresztény gondolkodás nem idejétmúlt, csupán cárvörös gyakorlata bukott meg.
A konkrét ügy persze egészen konkrét. Van egy roppant jó svádájú, Wekler Ferenc nevű ember, aki rendesen meggazdagodott, ahogy ez manapság egy rangos közszereplőtől elvárható. Ügyesen gazdagodott meg, mert a nagy SZOT-szállókra biztosan több volt a jelentkező, mint Mecseknádasd és környéke földjeire. Ha meg ott az a föld, miért nem veszi meg valaki. Ő a polgármester, meg még sok minden egyéb. A gond az, hogy kiderült, állami pénzt is kapott hozzá. Jogszerűen. Már hogyne lenne jogszerű! Minden jogszerű, aminek elkövetése nem valósít meg bűncselekményt. A jó nevű vállalkozónak nem volt szüksége, ahogy elmondta, még protekcióra sem. Egyetértek, épp ez a bökkenő. Mert a protekció az élet kovásza. Mindenkinek van. Nemrégiben néhány gimnazista körülült egy asztalt. Nem nagy ügy, az asztal arra való. Beszélgettek, majd kiderült, hogy mindegyiküket valaki helyett vettek fel, mert pontból amott, kapcsolatból emitt volt a több. Enélkül talán nem is éreznénk már jól magunkat. Népszerűtlen a nem korrumpálható vezető, hiszen kiismerhetetlen, s még az is lehet, hogy tisztességes, ami roppant irritáló. Minek különcködni, mondja meg valaki. Newcselédlépcsős országunkban, mellékesen jegyzem meg, Wekler Ferencnek nem kell protekció. Ő személyesen az. Neve tiszteletet parancsol, kedvében járni minden magyar számára hazafias kötelesség. S itt, mint a szezám a mesében, elvált a morális és a törvényes, ezt pedig Eörsi nem tűrhette. Abban egyet kell értsek ellenfeleivel, hogy későn. Tehette volna néhány évvel előbb. Én akkor is kalapot emeltem, amikor Kis és Hack kilépett. Egyáltalán mindenki előtt megemelem nemlétező fejfedőmet, aki úgy gondolja velem együtt, hogy A MAGYAR KÖZÉLETNEK NINCS ERKÖLCSILEG VÁLLALHATÓ OLDALA. Aki vállalja, az valamiért kollaborál, tegye ezt itt, ott vagy amott. Eörsi István elég tapasztalt és elég idős ahhoz, hogy ezt ne vállalja. Látott ő már sok mindent, még valódi polgári demokráciát is, nem nálunk, de itt a közelben. Tudnia kell tehát, hogy ez itt csak felerészben az. A morál és az orál, azaz a mindennapos közhazugság már nagyon régen elvált egymástól. Valószínűleg az első szabad választás másnap reggelén, amikor egy régi fiú érkezett a negyedik béből, és az osztályfőnök tanár bácsit kereste. Azóta keressük, de nem csináljuk, sőt még nem is találjuk.
A Kedves Gábor egyik fontos mozzanata, hogy szerzője ma is ötvenhat fiának tartja magát. Irigylem érte, mert szívesen tenném hasonlóképpen. Lehet, s egyre többször érzem, hogy valószínű, mégiscsak megböjtöljük, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni. Beértük valakik ügyes kis paktumkáival, és lett belőle ez, ami. Mert ugyan groteszk a történelem, de azt hiszem, Örkénynek sem jutott volna eszébe, hogy tizenöt évvel Nagy Imre preforradalmi eltemetése után a budapesti KISZ-bizottság volt első titkára és a KISZ KB másodtitkára küzd meg a miniszterelnöki székért. Az a rendszerváltás, ahol a konkrét személyektől függetlenül ez bekövetkezhet, az csak annyira rendszerváltás, amennyire csodaszer az Algopyrin. Mondom, személyektől függetlenül.
Tizenöt éve egy morális megtisztulás vágyával mentünk az utcára, nem azért, mert nem volt mit ennünk. Sőt… ma a társadalom kétharmada állítja, hogy neki akkor több ennivalója volt, mint most, ami szintúgy elszomorító, akkor is, ha nincs így, csak így érzik, hiszen az ember saját életét nem objektíve éli át. Döbbenten olvasom a politikusi diadaljelentéseket. A jogállam helyreállt. Nem állt helyre, kedves uraim, mert nem jött létre törvény előtti egyenlőség. A csodabróker ügye sehol sem tart, a popfiú megússza két darab felfüggesztettel két darab ügyét (ami eljárásjogi nonszensz), miközben ... s itt jöhetnek a példák a kisemberekről. A vagyoni különbségek nőttek. Az emberek többsége úgy éli meg, nincs képviselete az ország házában. Az egy másik kérdés, hogy a gúnyolt és népszerűtlen politikusokat le lehetne váltani, ha a szavazók a sarkukra állnának végre. Ha a szocializmus nevű kísérletre azt mondhatjuk, hogy megbukott, akkor legyünk hangosak és bátrak, kerekítsük fel mondatainkat, és ne legyünk restek kijelenteni: a nyolcvankilences paktumrendszer is. Most nem az a kérdés, hogy hányosztatú lesz a politikai mező, mert az a jó mező, ami zöld, és tehenek legelésznek rajta, nem pártvezetők. Most az a fő kérdés, hogyan lehetne menet közben korrigálni ezt a rengeteg hibát, hogyan lehetne folytatni a rendszerváltást, melynek ha itt a vége, és elfutottak véle, akkor ne csodáljuk, ha újra kezdődik a munkásmozgalom. Még, még, még, a burzsujnak soha sem elég. Aki dolgozott mostanában, vagy ült üzleti tárgyaláson, az tudja, ez mintha újra időszerű lenne.
Eörsinek és az íróknak, azaz ne tegyek úgy, mintha vegyészmérnök lennék, nekünk sok és nagy a dolgunk. Először is rendezni kellene közös dolgainkat. Mert ma van író, aki fordított szósorrendben hetente leírja Kertész Imre nevét anélkül, hogy érdemi kritikával illetné. Akad író, akinek az a véleménye, hogy aki nem ért vele egyet, az buta fasiszta. Először is szokjunk le a sok fasisztáról az egyik, meg a sok kommunistáról a másik oldalon. Itt és most sokféle ember él, talán kommunista a legkevesebb, fasiszta pedig még náluk is kevesebb. Ne gyalázzuk egymást, mert azt érjük csak el vele, hogy a gyalázott még távolabbra kerül tőlünk. Mi, drámaírók, amúgy példát mutattunk, létrejött a Drámaírói Kerekasztal. Benne Eörsivel, összes általam nem kedvelt kollégámmal, valamint velem és a vendégeimmel. S láss csodát, ott senki sem ellensége senkinek. Alkalmi találkozóinkon szellemi emberek próbálják keresni a közös megoldást. Eörsi kilépésének, remélem, nem az a tanulsága, hogy lám, így helyes, író ne politizáljon. Ellenkezőleg, biztatnám a kollégákat, tessék csak, tessék. Havel író volt és nagy formátumú államvezető. Göncz Árpád is író volt, és a tulajdonváltás utáni idők legnépszerűbb közférfia lett; ha a többségen múlna, még mindig ő lenne az elnök. A mások által írt közhelygyűjteményekkel szemben az írónak az a dolga, hogy megmutasson valamit, ami minden korban izgalmas látvány a szemnek, a gondolat csillogását. A jelen mindig vesztésre ítéli, a jövő megjutalmazza. Tudja még valaki, ki volt hetven éve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára? Ha valaki tudja, akkor egy-null oda, mert én nem. Viszont Márai ekkor már írja naplóját. Róla ki hallott? Elég sokan, sőt, ami a nagyok sajátja, egyre többen. A helyzet silány. Közepes képességű, öntelt, zsebtelt emberek színes papírforgóval fújják a szelet. A pénzszámlálók strómanjai ülnek stúdiókban álszent arccal, és beszélnek az általuk széthordott ország érdekéről. Az író sem egyes, sem többes számban nem képes arra, hogy megakadályozza őket ebben. Arra viszont igen, hogy kinyissa a nemírók szemét. Akkor is, ha ez azoknak nem tetszik, akikről szól. Nem nekik készül, bármilyen hihetetlen. Tizenpár éve azt mondták, az írás közszerepe megszűnt mostantól, a politika megoldja a dolgokat. Látjuk, tudjuk, hogy oldotta meg. Most újra mi jövünk, ha vagyunk még elegen hozzá. A Kedves Gábor szerzőjének üzenem, ketten biztosan leszünk. Mellesleg azt is, hogy a neki nem tetsző oldalon is akadnak tehetséges és jelentős firkászok. Sőt, egyre többen lesznek. A tehetség ugyanis, bármilyen hihetetlen így leírva, pártfüggetlen. Csak használnunk kellene szerény talentumunkat. Arra, amire kaptuk. Az a kolléga pedig, aki arra büszke, hogy valamely nagyúr a barátja, az terítse magára az Aranygyapjas Rendet, s hallgassa, hogy énekelnek a birkák. Kánonban.