Hetek - VIII. évfolyam, 35. szám, 2004. augusztus 27

Mel Gibson passió-filmje után most egy másik Gibson (az előbbinek nem rokona) rázta fel a vallásos és vallástalan világot szenzációsan tálalt bejelentésével. A Shimon keresztnevű brit régész azzal a bejelentéssel rukkolt elő, hogy Jeruzsálem mellett megtalálta Keresztelő János barlangját, benne egy általa használt mikvével (zsidó rituális fürdő). A hírt a világ valamennyi hírügynöksége vezető helyen tálalta. A hírrel egyidőben Shimon Gibson már piacra is dobta a Keresztelő János barlangja: egy megdöbbentő régészeti felfedezés, amely újraírja a kereszténység történetét című kötetét, melyhez néhány nap múlva már akciós áron is hozzá lehetett jutni az internetes könyváruházakban.

Egyes bibliai események színhelyeinek felkutatása és azonosítása vallástalan korunkban is hatalmas érdeklődést kiváltó médiaesemény. De, mint minden esetben, úgy most is sokakban felmerül a kérdés: vajon a bibliai „archeobiznisz” újabb fogásáról van szó csupán? Egyáltalán hogyan bizonyosodhatunk meg afelől, hogy a tárgyalt lelet valóban kétségbevonhatatlan bizonyítéka a hozzá kapcsolódó bibliai események hitelességének?

A Bemerítő szolgálata

Jézus Krisztus előfutárának, Keresztelő Jánosnak működésére viszonylag kevés helyszín emlékeztetett a Szentföldön, ezek többsége is kétes hitelességű. Ennek oka részben szolgálatának jellege, részben a rá vonatkozó evangéliumi források szűkössége. Legrészletesebben Lukács és János evangélista számol be a próféta működéséről, aki anyja, Erzsébet révén Jézus unokatestvére is volt. Erzsébet és férje, az idős Zakariás áronita papi családból származtak, és „mindketten igazak voltak Isten szemében, és feddhetetlenül éltek, betartva az Úr valamennyi parancsát és rendeletét” - írja róluk Lukács evangéliuma. A magasabb rangú papi osztályok tagjai általában Jeruzsálemben vagy annak környékén éltek, bár a zsidó hagyomány Galileában is számon tart öt olyan települést, ahol Áron leszármazottai laktak, s már a Templom lerombolása előtt is papi városnak számítottak. Erzsébet lakóhelyéről csak annyit árul el az evangélista, hogy „fönt a hegyekben, Júdea egyik városában” volt.
A korai egyházatyák, például Órigenész, a bibliafordító Jeromos és az egyháztörténész Euszebiosz nem azonosították a júdeai települést, ahol a Keresztelő született. A későbbi hagyományban éppen ezért több helység is felbukkan János szülőhelyeként: Makhairosz, Betlehem, Szebaszté, Jeruzsálem, Hebron, Jutta és Ein-Karem. A „hegyvidék” (óreiné) szó használata Lukácsnál egyesek szerint a Jeruzsálem környéki hegyvidéket jelenti, de az sem elképzelhetetlen, hogy egy már feledésbe merült városnévvel van dolgunk.
A Gibson által felfedezett barlang a jeruzsálemi Ein-Karemtől nem messze található. Ez a helyszín először a bizánci Theodosziosz 530 körül írt zarándok beszámolójában bukkan fel, bár név nélkül: „Jeruzsálemtől addig a helyig, ahol Szent Erzsébet, Keresztelő János anyja lakott, a távolság öt mérföld”. A száz évvel később keletkezett grúz ortodox ünnepi naptárban jelenik meg először Ein-Karem neve, amely a későbbi nemzedékek számára összeforrott Keresztelő János születésével.
Lukács utalása szerint János „a sivatagban élt egészen addig a napig, amíg meg nem mutatta magát Izrael előtt”. A próféta nyilvános szolgálatát tehát a rejtőzködés évei vagy évtizedei előzték meg. Ennek pontos helyszínéről szintén nem árul el többet a Szentírás. Az idézetben szereplő „sivatag” azt a kietlen, köves pusztaságot jelenti, amely Jeruzsálem és a Holt-tenger között húzódik. Itt találták meg 1947-ben annak a zsidó közösségnek a telephelyeit, melynek központja a mára legendássá vált Qumránban volt. (Ma már szinte az egész Júdeai-dombság területén fedeztek fel olyan barlangokat, ahol hosszabb-rövidebb ideig éltek a világtól elvonult hasonló zsidó csoportok.) A qumráni közösséget - bár magukat sehol sem nevezik így - ma széles körben az esszénusnak nevezett felekezettel azonosítják. Talán több mint véletlen, hogy a Qumránban és környékén élő esszénusok is Ézsaiás próféciáját vették alapul, mikor az önkéntes pusztai életformát választották: „Kiáltó szó a pusztában, készítsétek az Úr útját!” Ismeretes, hogy Keresztelő János ugyanezzel az igével kezdte meg nyilvános keresztelő szolgálatát Tiberius császár tizenötödik évében. Kutatók nem tartják lehetetlennek, hogy a Bemerítő az esszénusoknál töltötte gyermekkorát, mivel az első századi zsidó történész, Flavius Josephus azt írta róluk, hogy „idegen fiúkat is felvesznek, zsenge korban, mikor még tanulékonyak, úgy bánnak velük, mintha hozzátartozóik lennének, és megtanítják őket saját szokásaikra”.
János (eredeti nevén bizonyára Johanan ben Zacharja) szolgálatáról kapta nevét: a „Keresztelő”. A görög nyelvű evangéliumokban szereplő Baptisztész kifejezés egészen pontos jelentése: „Bemerítő” vagy „Alámerítő” lenne, mivel a korabeli szokásnak megfelelően a megkeresztelkedőket teljes testükben alámerítették a vízbe. János szolgálatának helyét is elárulja a Biblia: „Bejárta a Jordán egész környékét, hirdetve a megtérésre szóló alámerítkezést a bűnök bocsánatára.” A bibliakutatók felekezettől függetlenül megegyeznek abban, hogy János a Jordán folyó legdélebbi gázlójánál keresztelt. Ez a hely prófetikus jelentőségű volt Izrael számára, mivel nem messze esik Gilgáltól, ahol a zsidók átkeltek Józsué vezetésével Kanaán elfoglalására; és Illés is valahol ezen a környéken ragadtatott el. Ezt a helyet az arabok mindmáig Dzsebel-Mar-Eljasznak, Illés próféta dombjának nevezik.
Az 1884-ben megtalált madabai görögkeleti templom padlómozaikján a Szentföld i. sz. 6. században keletkezett legrégibb térképét találták meg, amely a Nílus torkolatától Föníciáig terjedő területet ábrázolja. A madabai térkép Jézus keresztelési helyeként a Jordán alsó folyásánál fekvő Bétabara nevű gázlót jelöli meg, összhangban János evangéliumának tudósításával: „Mindezek Bétabarában történtek, a Jordán túlsó partján, ahol János tartózkodott, amikor alámerítette az embereket.” A hagyomány szerint ez a Jordán folyóba keletről betorkolló Vádi el-Harrarnál történhetett. (Itt már Justinianus császár korában, az i. sz. 6. században templomot emeltek a Keresztelő tiszteletére.) Amikor a piacenzai zarándok 570 körül felkereste a területet, úgy találta, hogy a gázló melletti völgyekben remeték élnek. Néhány remetebarlangot az 1960-70-es években meg is találtak.

A keresztség lényege

A fentiekben már említett esszénusok - akik között talán János pusztai éveit tölthette - szintén ismerték és gyakorolták a keresztséget. Ez a keresztség azonban minőségileg más volt, mint a Jánosé, elsősorban a rituális tisztaság megszerzését és fenntartását célozta. Josephus Flavius szerint az esszénusok napjában kétszer étkezés előtt bemerítkeztek. A Megmerülési liturgia címen ismert, a szakirodalomban 4Q414 jelű qumráni töredék kétségkívül egy ilyen tisztulási szertartással foglalkozik, a szöveg azonban túlságosan hiányos. A közösség egyik legfontosabb szabályzata, a Damaszkuszi irat néven ismert tekercs azonban azt is közli, hogy az érvényes bemerítkezéshez legalább annyi vízre volt szükség, amennyi egy felnőtt embert teljesen elfedett. Ami a bemerítés teológiai tartalmát illeti, a közösség szabályzata kijelenti, hogy „a gonoszok nem léphetnek be a vízbe…, mert nem tisztulnak meg mindaddig, amíg a gonoszságtól el nem fordulnak”. Keresztelő János szolgálatához közvetlenül is kapcsolódó látásuk az volt, hogy az igazi tisztaságot egy hívő - a Törvény maradéktalan megtartása mellett - csakis a Szent Szellem által nyerheti el: „a Szentség Szelleme által tisztul meg a vétkes minden bűnétől”.
János bemerítő szolgálata - amely az Evangélium és Flavius Josephus egybehangzó tudósítása szerint egész Izraelt felrázta - közvetlen kapcsolatban áll a próféta megtérésre felszólító üzenetével. Márk evangéliumának elején olvassuk: „Keresztelő János a sivatagban élt, és a megtérésre szóló alámerítkezést hirdette a bűnök bocsánatára.” A Keresztelő tevékenységének előkészítő jellege volt: Izrael népét kellett felkészítenie a Messiás megjelenésére, akit János Jézus Krisztus személyében felismert és nyilvánosan bizonyságot is tett mellette. János személye tehát összekötő láncszemet jelentett az Ó- és az Újszövetség között, ezért is mondja róla Jézus, hogy vele fejeződött be a „Törvény és a próféták” korszaka. János a keresztelésekor három fő követelményt támasztott kortársaival szemben: a szívbeli megtérést, vagyis Isten Törvényéhez fordulást, a bűnök nyilvános megvallását, valamint azok elhagyását: „a megtéréshez méltó gyümölcsök megtermését” - ahogy az evangélium fogalmaz egyhelyütt. Ha ez utóbbi hiányzott (például a farizeusok és szadduceusok esetében, akik - talán egyfajta „vallásos divatnak” gondolva János működését - szintén csőstül jöttek a Jordán partjára keresztelkedni), János kemény szavakkal utasította vissza alámerítésüket.
A keresztény keresztségnek a Jánosétól megkülönböztető legfontosabb jegye az, hogy a keresztény vízkeresztséget a háromszemélyű, de egylényegű Isten (Atya, Fiú és Szent Szellem) teljes nevében és tekintélyével kell végezni. Jánosnál „a keresztség eseménye külső pecsétként szolgált, bizonyítékát adva egy már megtörtént belső átalakulásnak” - írja Derek Prince bibliatanító. Maradandó, egész életre szóló belső átalakulást azonban csak a Jézus nevében végzett alámerítkezés képes hozni. A keresztény keresztség előfeltételei a megtérés és a bűnök megvallása továbbá elhagyása mellett még egy nem elhanyagolható mozzanattal bővült: ez a hit. A keresztségnek ezt a feltételét maga Jézus határozta meg: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Aki hitre jut, és alámerítkezik, megmenekül, aki nem hisz, az elveszik!” - olvassuk Márk evangéliumában. Annak a személynek, aki a keresztségre vágyik, először is meg kell vallania Jézus Krisztusba mint Isten Fiába vetett hitét. Az alámerítkezés legfontosabb szellemi tartalma (és nem csupán szimbolikus jelentősége) a hívők azonosulása Jézus Krisztus halálával és feltámadásával: „Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az Ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk” - írja Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében.

Shimon Gibson a jeruzsálemi Ein-Karemtől körülbelül négy kilométerre fekvő barlangot több éve kutatja. A Cuba kibuc területén fekvő, körülbelül 22 méter hosszú és 3,5 méter széles mészkőbarlangot a régész szerint a korai királyság korában (i. e. 8. század) mesterségesen vájták ki.
A benne található mikve (fürdő) erre az időre datálható, vagyis a helyet eredetileg is rituális célokra használhatták. A későbbi századokban a barlang nagyrészt feltöltődött, bejáratát is benőtték a fák és a bokrok. A kibuc egyik lakója, aki tanítványaival szokott itt barlangászni, 1999-ben kérte fel barátját, Shimon Gibson régészt, aki harminc éve kutatja a szentföldi emlékeket, hogy vizsgálja meg a helyszínt. Gibson első kutatóútja alkalmával egy fejet ábrázoló falkarcolatra lett figyelmes. Ezt követően az Észak-Karolinai Egyetem segítségével feltárta a barlangot, ahol a már említett mikve mellett csaknem negyedmillió - zömmel időszámításunk szerinti első századinak datált - cseréptöredék került elő, főleg rituális célokat szolgáló edényekből. A barlang mélyébe huszonnyolc lépcső vezetett, mellette egy rituális lábmosásra és olajjal való megkenésre szolgáló kivájt követ is találtak. A falakon további vésetek kerültek elő, amelyek Gibson szerint Keresztelő János életének főbb eseményeit ábrázolják, egy feliraton pedig az Ióannész (János) név is szerepel. Azt a kutatók is elismerik, hogy a sziklarajzok bizánci kori remetéktől származhatnak, akik a helyi vallási folklórral összhangban János működésével hozták összefüggésbe a barlangot.
Sokak szerint azonban a most beharangozott felfedezéssel, illetve annak azonosításával nem árt óvatosnak lenni. David Amit, az Izraeli Régészeti Hatóság egyik vezető archeológusa (aki magát Gibson barátjának vallja) így nyilatkozott az ügyben: „Lehet, hogy Gibson és a kibuc a turistákat akarja kiszolgálni. Ez az egész merő fikció, nem pedig régészet.” Gibson kutatótársa, James Tabor amerikai bibliaszakértő szerint „soha nem fog senki teljes bizonyosságot tudni afelől, hogy valóban János használta-e a barlangot”. A barlangot feltáró régészek - a szakma alapvető etikai követelményeit figyelembe véve - éppen ezért a barlang egyharmadát feltáratlanul hagyták a következő kutatógenerációknak.
Gibson állításainak hitelességét az evangéliumi állítások figyelembe vételével kell megvizsgálnunk. Kifogásaink a következő állításokkal kapcsolatosak: (1) a Biblia sehol sem említi Ein-Karemet mint Keresztelő János születési vagy működési helyét, igaz, nem is zárja ki annak lehetőségét. A helyszín mindenesetre csak az i. sz. 6. században kapcsolódott össze a Bemerítő tevékenységével. (2) Az Evangélium sehol sem említi, hogy maga a keresztelés - vagy akár János életének bármely mozzanata - barlanghoz kötődött volna, sőt azt kifejezetten a Jordán folyóhoz köti. (3) Vajmi kétséges, hogy magához a bemerítés szertartásához szükség lett volna bármiféle edényre. Az evangéliumok és a zsidó hagyomány egybehangzó tanúsága szerint a bemerítés a szó szoros értelmében „vízbe történő alámerítést” jelentett, nem pedig vízzel történő meghintést. Amíg ezekre a fontos kérdésekre nem kapunk választ, Gibson felfedezését is némi fenntartással kell kezelnünk.