Hicks harminc kilométer után kapta az első adag sztrichnint, majd néhány kilométerrel később hirtelen elgyengült, elszürkült, és le kellett feküdnie. Lucas válasza a krízishelyzetre egy következő adag sztrichnin, egy kis brandy és két nyers tojás volt. Hicks kicsit megélénkült, a beszámolók szerint szinte gépiesen kezdett el szaladni, a szeme fakóvá vált, az arca és a bőre még szürkébb lett, a térde pedig bemerevedett.
Az első jegyzett doppingolás a St. Louis-i olimpián történt, de ez még korántsem a ma gyakorolt tudatos teljesítménynövelés, inkább a versenyzőről való edzői gondoskodás és a profi teljesítménynövelés korai és egyben majdnem halálos keveréke. A St. Louis-i maraton szinte szó szerint halálosra sikerült, a nagy melegben - árnyékban volt 33 fok - egy olyan poros úton futottak a versenyzők, ahol az első pont, ahol vízhez juthattak, egy, a starttól kilenc kilométernyire álló víztorony volt, a következő pedig tíz kilométerrel később. Ez nagyon kemény körülményeket teremtett a versenyzőknek, akik közül kevés volt a tapasztalt hosszútávfutó, és akik közül szinte senkinek nem volt tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy milyen egészségügyi ellátásra van szükség a táv lefutásához.
A verseny során a futók egymás után dőltek ki, hányás, görcs és gyomorvérzés miatt. A győztes végül a bostoni maraton egyik veteránja, Thomas Hicks lett, aki a futás során végig „tudatos” ellátásban részesült. Hicks szervezetét és szerencséjét dicséri a tény, hogy túlélte edzője gondoskodását. Charles Lucas - aki autóval kísérte a futókat - vizes szivacsok és nyers tojásfehérje mellett az akkoriban stimulánsnak hitt brandyvel és sztrichninnel itatta Hickset. Ez teljes tévedés volt, mivel az alkohol mindenképpen csökkentette a teljesítőképességet, a sztrichnin pedig, mindamellett, hogy gyorsítja a vérkeringést, valójában méreg. Hicks harminc kilométer után kapta az első adag sztrichnint, néhány kilométerrel később hirtelen elgyengült, elszürkült, és le kellett feküdnie. Lucas erre beadott neki egy újabb adag sztrichnint, egy kis brandyt és két nyers tojást. Hicks kicsit megélénkült, a beszámolók szerint szinte gépiesen kezdett el szaladni, a szeme fakóvá vált, az arca és a bőre még szürkébb lett, a térde pedig bemerevedett. Szerencséjére több sztrichnint már nem kapott - a célig be kellett érnie még egy kevés brandyvel -, és ennek köszönhette azt, hogy életben maradt. Egy újabb adag sztrichnin már mindenképpen halálos lett volna.
Annak ellenére, hogy az ehhez hasonló esetek viszonylag ritkák maradtak, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség 1928-ban megtiltotta a stimulánsok használatát. Példájukat követte néhány további sportszövetség is, de pontos ellenőrző tesztek hiányában a tiltás erélytelen maradt, a doppingszerek skálája pedig a harmincas években felfedezett mesterséges hormonokkal és további stimulánsokkal rohamosan bővült.
A helyzet Knud Enemark Jensen dán kerékpárosnak a római olimpián bekövetkezett halálával vált tarthatatlanná - a boncolás során ugyanis amfetamint mutattak ki a kerékpáros szervezetében. Ezt követően több szövetség is (UCI, FIFA) bevezette a doppingellenőrzéseket, ennek ellenére a dopping időközben újabb áldozatot szedett: 1967-ben Tom Simpson a Tour de France alatt halt meg doppingolás következtében. A mexikói volt az első olimpia, ahol már kötelezővé tették a doppingvizsgálatokat. Az igazi áttörés a doppingellenőrzésekben azonban csak a hetvenes években történt meg, 1974-re sikerült ugyanis kifejleszteni az első megbízható tesztet, amely kimutatta az anabolikus szteroidokat. Az anabolikus szteroidok, amelyek a fehérjebeépülést és az izomnövekedést segítik elő, gyakorlatilag a legkedveltebb doppingoknak számítanak. Anabolikus szteroidokat használtak például az egyik legtragikusabb doppingügy áldozatai, a keletnémet sportolók, valamint ilyen szert találtak a szöuli olimpia 100 méteres futás győztesének, Ben Johnsonnak a vizeletmintájában is.
Az anabolikus szteroidok kimutatására kifejlesztett tesztek új utakra kényszerítették a doppingolókat, így vált népszerűvé az oxigént szállító hemoglobin szintjét növelő szerek, illetve módszerek alkalmazása. Az ötlet egyszerű: a hemoglobinszint növelésével nő a szervezet oxigénellátása, a sportoló így nagyobb teljesítményre képes. Ezt vértranszfúzióval lehet például elérni: a sportoló vérét leveszik, majd később visszajuttatják szervezetébe. Ezt a módszert a hetvenes évek óta használják, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1986 óta tiltja, mivel azonban szinte lehetetlen kimutatni, sokan használják a teljesítmény fokozására. Jesus Manzano spanyol biciklista idén márciusban számolt be arról, hogy csapatánál rendszeres volt a vércsere. Hasonló elven működő közkedvelt teljesítményfokozó az erythropoietin (EPO) nevű, a vese által termelt hormon, amely vörösvértest-termelés stimulálására szolgál. Használatát a NOB már 1990-ben megtiltotta, de csak 2000-ben, Sydneyben sikerült bevezetni azt a megbízható tesztet, amely vér-és vizeletminta együttes elemzésekor képes kimutatni a tiltott szer használatát.
Szintén nehezen kimutatható és ezért kedvelt szer a NOB által 1998-ban tiltólistára helyezett inzulin, amely a tesztoszteronhoz, az anabolikus szteroidokhoz és a növekedési hormonhoz hasonlóan az izmok felépülését segíti, helyesebben akadályozza azok lebomlását. Az inzulin alkalmazása nagy kísértést jelenthet a doppingolni szándékozó sportolók számára, mivel kimutatása esetén is nehezen igazolható, hogy az a szervezet által termelt vagy extra inzulin. Alkalmazása azonban fokozottan veszélyes, túl nagy adag beadása esetében a doppingoló halálos kómába eshet. Ennek ellenére valószínűsíthető, hogy sokan használják: 2002-ben az azóta elhunyt Marco Pantani kerékpárost azért zárták ki az olasz körversenyből, mert bebizonyosodott, hogy inzulint kapott.
A doppingellenőrzések és a tiltólisták kijátszása folyamatos. A közelmúlt történéseit és felfedezéseit tekintve úgy tűnik, ha sokáig nincs nagy doppingbotrány, annak leginkább az az oka, hogy nem sikerült kimutatni a tiltott szert. A New Scientist című tudományos lap legutóbbi számában arról számolt be, hogy tesztoszteron rövid ideig tartó - hathetes - használata is már drámai izom - és teljesítménynövekedéshez vezet, kis szerencsével tehát akár ezt a jól ismert doppingot is retorziók nélkül lehet szedni. Sokkal kisebb az esély a jelenlegi „doppingsláger”, a tetrahidrogesztrinon (THG) kimutatására, amelynek szerkezete az anabolikus szteroidokéhoz hasonló, de úgy tervezték meg, hogy ne legyen felfedezhető az alkalmazott doppingtesztek során. A szert ennek megfelelően az Egyesült Államokban szinte atléták „tömegei” használták, akiknek a BALCO nevű cég gyártotta a tiltott szert. Az Egyesült Államok Doppingellenes Ügynöksége (USADA) legutóbb például Tim Montgomery, a 100 méteres síkfutás világcsúcstartójának végleges eltiltását kezdeményezte doppingkoktél fogyasztása miatt. Montgomery a vizsgálatok alapján ráadásul nemcsak THG-t, hanem EPO-t, növekedési hormont, inzulint és más doppingokat is szedett. Elgondolkodtató tehát, hogy a kiváló teljesítmény mögött egy kiváló sportember vagy egy kiváló vegyület áll.