Püspök glória nélkül

Az elmúlt hónapban érdekes interjúpárt olvashattam lapjukban. Tibori Szabó Zoltán Pulitzer-díjas erdélyi újságíró a május 13-ai számban beszélt némely közelmúltbeli tapasztalatáról. Erre válaszolt egy héttel később Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármester, az erdélyi magyar politikai élet polgári oldalának egyik vezetője (, Hetek, 2004. május 20.) 

Tisztelt Szerkesztőség! 

Aki nem tudná, Tibori Szabó Zoltán a korrekt, tárgyilagos zsurnalisztika megtestesítője Erdélyben, s ezt a törekvését tükrözik azok a tudósítások, helyzetelemzések is, amelyekkel nap mint nap találkozhatunk a Népszabadságban.
Mindazonáltal állítom, olyan egyértelműen még soha nem vallott az erdélyi magyarság megosztottságáról, mint a Heteknek adott interjújában. Ebben szó van Tőkés László református püspökről is, nem éppen pozitív hangnemben. Mellesleg Tőkésről már rég az a vélemény odaát, hogy vehemens politizálásával többet árt, mint használ a romániai magyarságnak.
A Tőkést bírálók már a kilencvenes évek elején hallatták szavukat. Egy kis csoport annak idején arra kért, menjek haza, hallgassam meg a panaszaikat, talán egy jó szándékú figyelmeztetés visszatereli őt a helyes ösvényre. Mert akik megválasztották, püspököt kívántak tudni a Királyhágó Melléki Református egyház élén, s nem világjáró diplomatát, aki többet van külföldön, mint otthon.
Elmentem Váradra, meghallgattam az embereket - nem voltak kevesen -, s ennek alapján vetettem papírra a Glória aranyfüst nélkül című írásomat. Tettem ezt a Pest Megyei Hírlap főmunkatársaként főszerkesztői megbízásra. A cikk már ki volt szedve, amikor dr. Bárd András főszerkesztő azt javasolta, adjunk esélyt Tőkésnek a megválaszolásra. Tőkést akkor a Honvéd Kórházban kezelték egy közúti baleset miatt, oda küldtük el a kiszedett írást. A püspök úr indignált válasza az volt: Magyarországon sajtószabadság van, mindenki azt ír, amit jónak lát. Egy szót sem szólt arról, mennyiben helytállóak az állításaim.
Még nagyban tanakodtunk, amikor előbb Keleti György, a későbbi Horn-kormány honvédelmi minisztere, majd Sütő András erdélyi író - őt is a Honvéd Kórházban kezelték - hívott fel bennünket telefonon, s azt mondták: „Gyerekek, ha nem muszáj, ne publikáljátok azt a cikket Tőkésről, mert nem neki, hanem az RMDSZ-nek ártotok vele.” Nem publikáltuk, megtette később maga Tőkés a váradi püspükség lapjában, a Harangszóban, kellően kommentálva. Ennek az volt a lényege, lám így ír egy volt szekuritátés ügynök, aki ügynöki minőségben települt át Magyarországra. De ez sem volt elég, a tiszavirág életű, Bencsik által szerkesztett Pesti Hírlapban - Kossuth lapjának jogutódjáról van szó, mindössze néhány hónapig fungált - is megjelent egy hasonló hangvételű írás, ami az akkori politikai kurzusban nem szolgált javamra. Cikkem utóéletéhez tartozik, hogy váradi megjelenése után Tőkés püspök barátai megüzenték, rágyújtják a házat az agg apámra, s ha Váradra merem tenni a lábamat, leöntik a kocsimat kénsavval. Meggyőződésem, Tőkés nem tudott erről az üzenetről, arról viszont tudnia kellett, hogy informátoromat, K. Jánost arra vették rá, vonja vissza a nyilatkozatát. Ez úgy történt, hogy K. János hazacsalt, s nála, a lakásán mondta a szemembe, hogy amit neki tulajdonítva leírtam, hazugság. Akkor fölöttébb csodálkoztam, ám később két lelkész barátom nevük elhallgatásával elmondták, a szomszédos szobában egy papocska jegyzetelte az elhangzottakat, illetve a K. János tiltakozását. Haragot nem érzek iránta, egy idős embert könnyű megfélemlíteni. Egy biztos, a történtek óta nem tudok Tőkésre feltekinteni, mint tettem azt sokáig, a forradalom előtti időkben.
A fentiekhez mellékelem az 1994-ben írt, de meg nem jelent cikkemet. A többit az olvasókra bízom.