Dr. Szarka Lajos
Leszakadó komp-ország

Komp-ország Magyarország, ahogy Ady Endre írta 1905-ben: „Komp-ország, Komp-ország … csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” Ma is hasonló a helyzet, át kell kelni a túlsó partra, csak éppen nem látni, hogy kikkel, hova és miért. Az innenső parton viszont egyre növekszik a frusztráltságból fakadó acsarkodás és gyűlölet, a helyzet robbanással fenyeget. A kompot vezető kötél huzavona tárgya, ellenséges szekértáborok martaléka, a reménység egyre vékonyodó fonala, vagy talán már a reményvesztettség szimbóluma. 

Kisemmizettek és becsapottak Fotó: Somorjai L.

Titkos és nyílt félelem „igazgat” az innenső parton. Átjutunk-e valaha, meddig bírja még a kötél, nem történik-e valami végzetes és visszafordíthatatlan dolog az átkelés közben? Vagy inkább maradni kéne? Vannak-e életlehetőségeink a túlsó parton? Mit kell hátrahagyni és magunkkal vinni? Egyáltalán, nem lett volna-e jobb a maradás, van-e esélyem odaát? Sokan, akik vesztesnek és esélytelennek érzik magukat, riadtan kérdezik: „Elvihetnek-e oda, ahová nem mehetek soha?” Oda, ahol szabad tulajdonos, „ember és polgár” lehetek. Semmi nélkül lehetek-e valaki, vagy továbbra is Mr. Senki, akkor pedig jobb lenne maradni.

Néhány fáraó országa

„Magyarország csonka ország, Magyarország hiányország” - vélik sokan. Nem irredenta értelemben csonka, hanem társadalmi-szociológiai értelemben. A huszadik század változásai kilúgozták a társadalmat, kirekesztettek, majd eltüntettek történelmileg indokolt és korábban jól bevált társadalmi rétegeket. A század elején Ady ráérzett a közelgő kataklizmára, és prófétai vénával igyekezte felrázni a millennium önelégült másnaposságába révedő társadalmat. A reformkor nagyjaihoz hasonlóan, úri származású értelmiségiként kilépett osztályának privilegizált helyzetéből, és „Dózsa György unokáival”, a „magyar Ugar” napszámosaival, a proletárokkal, az „elámított, becsapott, kijátszott” emberekkel azonosult a „népért síró, bús, bocskoros nemes”. Ahogy 1905-ben írta, „néhány fáraóé az ország”, akik „szennyes, állati életben tartják a milliókat”. A világháború kitörése után Ady előre látta, hogy a „boldog békeidők” alatt feltorlódott hibák, elmulasztott lehetőségek végzetes következményekkel járnak. Az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedei ugyan sikeres felzárkózást jelentettek a polgárosodott Nyugathoz, de az egymással harcoló pártok, politikai irányzatok energiáját lekötötte a kiegyezés tartalmáról folyó vita, miközben nem fordítottak kellő figyelmet a demokratikus reformokra és a nemzetiségekkel való megegyezésre. A dualista állam felbomlása nem volt szükségszerű, de a hatalom túl későn ébredt rá a változtatás szükségességére, s ez a késlekedés katasztrófába sodorta az országot. 
A Trianont követő frusztrált helyzetben torz társadalomfejlődés bontakozott ki. A hatalom csúcsán a történelmi arisztokrácia harcolt az „őrségváltásra” törekvő úri középosztállyal, miközben az elit irigyen figyelte a zsidó tőkések sikereit, ellenőrzése alatt tartotta a munkásmozgalmat, és szemérmesen elnézett a parasztság nyomora felett. Magyarország látszólag egy teljes szerkezetű, megfelelően rétegződött társadalom képét mutatta, amely parlamentáris demokráciaként működött. Látszólag. A rendszer azonban egy bűntudatra építő (Trianon) és „csonka nemzet”-tudatú, a harmincas évektől fokozatosan jobbra tolódó féldemokrácia volt, melyet Szabó Dezső „görény kurzusnak”, Bibó István pedig „antidemokratikus nacionalizmusnak” nevezett. A nemzetképből ki voltak rekesztve egyes polgári középrétegek, például a zsidók, az internacionalizmussal vádolt munkások, a parasztság ugyan a nemzetfenntartó erőt és a jövő zálogát jelképezte a népi írók harmadikutas elképzeléseiben, ennek azonban a Horthy-rendszerben nem volt reális alapja. A földművesek milliói nem rendelkeztek tulajdonnal („haza csak ott van, ahol jog és tulajdon van”), nem vándorolhattak ki Amerikába, mint a század elején, a politikai elit pedig nem volt hajlandó a nincstelen milliók problémáira megoldást keresni. A végkifejlet az újabb országvesztés lett, a doni bakák jeltelen sírhalmai, a polgári pótosztály („Ersatzklasse”) szerepét betöltő vidéki zsidóság kiirtása, vér és szenvedés.
A háború után hatalomra kerülő kommunista rendszer az osztályharc jegyében felszámolta a polgári társadalomra jellemző tagolt szerkezetet, s a társadalom differenciált rétegződését a munkásosztály diktatúrájára egyszerűsítette le. A szövetségesi státusban levő parasztság sem kerülte el a leszámolást, s a nagybirtokrendszer felosztása során elnyert földjét hamarosan be kellett adnia a tsz nevű szocialista hitbizományba. A hatalom csúcsára felkerült pártelit moszkvai receptre dolgozott, s a külső (demokratikus) és a belső (hazai kommunista) ellenzék felszámolása után zavartalanul érvényesíthette a lenini tételeket, melyeknek az „ideiglenesen” jelenlévő szovjet katonák adtak nyomatékot. A korábbi polgári rétegek és a birtokos parasztság bűntudat alá vonása (burzsoá csökevény, illetve kulák), a zsidó-keresztény világnézet és kultúra helyettesítése a materialista alapokon nyugvó „tiszta” proletárkultúrával. A magántulajdon szentségének felszámolása az anonim és megfoghatatlan közös tulajdonnal (ami megfogható volt, azt az öntudatra ébredt emberek egy idő után hazavitték), a proletárszabadság védelmében lefolytatott koncepciós perek és átnevelő munkatáborok jelentették az új társadalmat előállító titkos recept adalékanyagait. Mindezek a folyamatok az egészséges társadalomszerkezetnek, továbbá a mögötte lévő szilárd erkölcsi rendnek és a tisztességes egyéni ambíciónak a hosszú távú, súlyos és maradandó torzulását eredményezték. 

Csörtettek a senkik

Az emberekben kettős viszonyulás alakult ki, egyrészt egy kényszerű lojalitás a fennálló rendszerhez, másrészt pedig annak a családon vagy más bizalmas kisközösségeken belüli elutasítása. Ez nemcsak a fontos politikai eseményekben, például 1956 értelmezésében mutatkozott meg, hanem egy egyszerű munkahelyi pártgyűlés előtt is meghatározta az emberek viselkedését. Ady lelkületével elmondható ugyan a korról, hogy „csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember”, de egy idő után az igaz emberek is összezavarodtak. A vasfüggöny mögötti elzártság és alulinformáltság, a döngölt padlójú viskónál kétségtelenül összkomfortosabb falusi kockaházak és városi panelketrecek, ahova idővel fridzsider és Kékes televízió is került, a vasárnapi tyúkhúsleves és marhapörkölt, a nyaranta kijáró SZOT-beutaló többnyire még a legelszántabb jellemet is kikezdték. Relativizálódtak a korábbi igazodási pontok, a megbízhatónak tartott generációs tapasztalatok, zavarodott erkölcsi értékrend és önértékelési zavarok alakultak ki. A kommunista blokk összeomlása egy összezavarodott emberekből álló társadalmat ért meglehetősen váratlanul, akik közül legtöbben nem tudták sem értelmezni, sem pedig kihasználni a lehetőségeket, akik viszont cselekedtek, sokszor a kommunista rendszer rossz beidegződéseinek megfelelően jártak el. A posztkommunista-polgári társadalom etikailag nem épült szilárd, legitim, valódi társadalmi közmegegyezésen álló alapokra, ezért a felépítmény később kísértetiesen emlékeztetett a „kisemmizettek és becsapottak” Ady által idézett társadalmára.
További gond, hogy a rendszerváltás óta eltelt bő évtized alatt sem fejlődött ki Magyarországon egy megfelelően rétegződött polgári társadalom, amelyben az egyes, jól körülhatárolható rétegek hatékonyan érvényesítik és védik érdekeiket. A mai magyar társadalmat nehéz leírni a hagyományos fogalmakkal. Hiányzik a polgári középosztály, nincs klasszikus értelemben vett parasztság és munkásság, az értelmiség sem találja a helyét, feladatát. Elmaradt a tabula rasa, a reprivatizáció során egy vékony réteg lett a nyertes és egy széles tömeg a vesztes. Van, aki helyzeti előnyéből fakadóan jutott tulajdonhoz, van, aki a másét kapta vissza, a legtöbbeknek csak a szakszervezeti beutaló halványuló emléke maradt. A kommunista beidegződések tovább élnek (minden vagyonszerzés gyanús), de visszatértek az urizáló allűrök is (minden proli büdös). Az értelmiség nem tudja értelmezni a történteket, nem képes utat mutatni, és az új helyzetnek megfelelő társadalmi közmegegyezés módozatát kidolgozni. Nem készült leltár a közelebbi és távolabbi múlt hibáiról, nem történt bocsánatkérés, és elmaradt a megbocsátás. Nem alakult ki általánosan elfogadott megszólítás, az elvtárs eltűnt a süllyesztőben, a helyébe lépő polgár pedig a parlamenti lövészárok-politika következtében elveszítette eredeti tartalmát, s az érdekegyesítés helyett a megosztottságot kifejező fogalommá vált. Talán érdemes lenne Táncsics Mihály 48-as javaslatát megszívlelve a még nem kompromittált kend (kendtek) megszólítással felváltani. 
A társadalom szerkezetében a vállalkozó (többnyire kis- és kényszervállalkozó, esetleg gazda) és az alkalmazott kategóriák még körülírhatók, a többiek, a lakosság jelentős része leszakadt, társadalmi rétegét vesztett emberekből áll, akiknek nincsen igazodási pontjuk és betagozódási lehetőségük, pontosabb meghatározás híján a mi is itt vagyunk címke illik rájuk.
A társadalom atomizálódott, a válságban lévő családok magányos sziklaként dacolnak a hullámokkal. Nincsen tollfosztó, amatőr színjátszó társaság, munkás dalkör, szocialista brigád, kaláka és rokoni összejövetel, ahol a gondokat meg lehetne osztani, a cselekvést össze lehetne hangolni. Sok magára maradt családnál a külvilághoz való kapcsolódásnak, egyben az önkompenzációnak egyetlen eszköze a tévé „szentsarok”, ennek negatív hatásaival, mint a problémákat leegyszerűsítő vagy elkendőző képcsőlátással, és az önálló gondolkodást helyettesítő médiakómával.
Ez van. A komp nemsokára útnak indul, miközben heves vita folyik a folyásirányról, a partszakasz helyes értelmezéséről. A jobboldal a bal partra, a baloldal a jobb partra nem akar átmenni, a kompra várakozó emberekben ezalatt egyre gyülemlik a mérges indulat, és nő a bizalmatlanság a magukat ajánlgató, hitelüket vesztő kormányosok iránt. A sorok között régi, ordas eszmék élednek újjá, hungarista, neonáci, antiszemita indulatok gerjednek. Pedig jobb lenne indulni már, hiszen mindannyian ugyanazon a közös parton vagyunk. Vinni, ami értékes, itthagyni, ami értéktelen, megegyezve, hogy átkelés közben nem fogjuk egymást vízbe fojtani. Indulni kellene már a pionírok reménységével, felkarolva a beteget és a gyengét is, különben elszakad a kötél, és elúszik a komp. Vigyázni kell, hiszen komp-ország vagyunk. 
(a szerző történész)