Tihanyi Péter, Erdei L. Tamás
Mintha élnénk

„Rettentő igény, vágy van a mai fiatalokban valamiféle idealizmusra, amelyben megfogódzhatnak, sőt romantikára is. Ott buzog bennük mindenfajta indulat és vágy a változtatásra. Biztosan születni fognak belőlük vezetők, hogy milyen minőségűek, azt nem tudom.”

Az teremt rossz közérzetet, mikor látni, hogy a jó minőségű emberek is feladják Fotó: Somorjai L.

- Öt diplomád van, mindegyik a magaskultúrához kapcsolódik. A magyar értelmiség elitjéhez tartozol, otthonosan mozogsz az elektronikus média világában is. Tanultál és tanítottál magyar, amerikai és német egyetemeken. Hogyan látod, az elit kultúra, a hagyományos műveltség szerepe nem értékelődött le az utóbbi évtizedben? Jól érzed magad, boldog vagy ebben a világban?
- Én egy olyan hagyomány hordozója vagyok, amelynek nincs igazán helye a mai világban. A magaskultúra elveszítette kiemelkedő jelentőségét, tekintélyét és arra való képességét, hogy összetartó eleme legyen a társadalomnak oly módon, hogy a legtöbben részesüljünk belőle. Ma ezt a szerepet a tömegkultúra tölti be. Engem arra képeztek ki, hogy sok ismeret, könyv, cím, név és élmény legyen a fejemben, hogy ezt a tudáshalmazt karban tartsam, és továbbadjam. Ez a feladatom. De önmagában a műveltséget nem erénynek tekintem, hanem a tanulmányaimból fakadó természetes ténynek. Mindez a tudás, amelyet felhalmoztam, és az én generációmból még jó néhányan összegyűjtöttek, úgy lóg most a levegőben, hogy nem tudni, mire is jó pontosan. Néhány év múlva már azt sem fogják tudni az emberek, ki volt Arany János. Így aztán keressük a menekülési útvonalakat, hogy vajon hogyan lehetne értelmet adni ennek a felhalmozott tudásnak e megváltozott körülmények között. Hogy hogyan lehet beszélgetni. Mert mindig ez a legfontosabb: az ember és ember közti közösség. 
- Az Egyesült Államok keleti partvidéke a 20. században nem csupán a világ gazdasági, politikai, de kulturális centrumává is vált. Onnan nézve Kelet-Európa igencsak a világ perifériáján fekszik. Vajon a magyar művészetet és tudományt nem elsősorban az ebből fakadó kisebbrendűség határozza meg? 
- Nézd, azt, hogy az ember a megalázottságot és a provincializmust természetes és végső sorsként élje meg, elég nehezen lehet felvállalni. Ezt elviselendő, a magyar értelmiség kreált magának egy kultúrfölény-érzetet. Pedig talán csak az irodalmunkról mondható, hogy a 19. század elejétől fogva egészen a 20. század kilencvenes éveiig nagyjából világszínvonalú volt. Esterházyval bezárólag. Az olvasók - még a nyugat-európai, főleg német olvasók is, pedig ők őrzik leginkább az általános kultúra iránti áhítatot mint motiváló tényezőt - egyre kevésbé azért olvasnak, hogy művelődjenek, hanem érzelmi szükségletük kielégítése vagy szórakozás vagy szabad idejük eltöltése céljából. Amiből az következik, hogy a piacon másfajta, gyengébb minőségű könyvek, ponyvaregények kerülnek előtérbe.
- Én életemben nem olvastam még könyvet, nem néztem filmet vagy kiállítást a kultúra iránti áhítatból, hogy úgymond műveltebb, így elfogadottabb legyek. Mindennemű kultúrát a katarzisért, a megrendülés erejű élményért fogyasztok, amely megrendülés valahogy közelebb visz az emberek megismeréséhez, az élet mélyebb átéléséhez. Ahol ezt vélhetően nem kapom meg azt szinte meg se látom, továbbmegyek. 
- Ez a hozzáállás régen arra mutatott volna, hogy te nem tartozol az elfogadott és tiszteletre méltó középosztályhoz, amely erkölcsi kötelességének tartotta, hogy művelje magát, hogy ne élvezetet nyerjen a kultúrából, hanem tudást. Ez a 20. század közepéig hozzátartozott a polgárság önmeghatározásához. A jóléti társadalmakból mára ez eltűnt, ma sokan hozzád hasonlóan a kultúrát hedonista módon, érzelmi élmények alapján közelítik meg. A zenében például én is érzelmi fogyasztó vagyok, nem tudom pontosan elmondani, mit hallok, csak azt, hogyan hat rám. Ezzel szemben az irodalomban, a képzőművészetben vagy egy-két tudományban azt is tudom, hogy miért hat rám úgy, ahogy hat, hogyan és mitől működik. A hedonisztikus szempontjaimat - mert nekem is vannak - alárendelem annak a szintén saját akaratomból fakadó szempontnak, hogy szeretnék tanulni belőle, szeretnék értőbb, okosabb és műveltebb lenni általa, hogy így a világot is jobban megértsem.
- Te amikor kritikát, recenziót írsz valakiről, valamiről, kire nézve, milyen céllal teszed?
- A szubjektív benyomásaink igenis fontosak és érdekesek. A klasszikus értelemben vett kritika lényege az volna, hogy egy hiteles ember, akivel valamiféle rokonságot is érzek, mint olvasó, leírja, mi volt a benyomása a műről, és én, az olvasó, ennek alapján válogatok és dönthessek, hogy kell-e nekem, vagy sem. Az ő szubjektív élménye ily módon többet ad, mint a mű tudományos magyarázata. Ami adott esetben lehet precíz és pontos, ezzel együtt tökéletesen érdektelen, így hatástalan. 
Van egy másik okom is, hogy miért ne hedonista módon közelítsek a kultúrához. Ez pedig az, hogy egy olyan világban, amelyet a vágyaink és azok kielégülése irányít, könnyű elfeledkezni minden másról. Hiszen, ahogy az öröm, vagy a kín vagy a katarzis egyszer csak eléri és szíven üti az embert, az olyan elementáris hatású tud lenni, hogy azokat az okokat, amelyeket a megértés tudna föltárni, elfeledteti. 
Félek, amikor azt hallom, hogy nem kell az okokról beszélni. Félek, hogy így elveszítjük azt a szabadságunkat, amivel változtatni tudunk az életünkön. 
- Konkrétan mire gondolsz?
- Arra, hogy abban a pillanatban, amikor a lehetőségét is elveszítjük annak, hogy megértsük, mitől és miért történik valami úgy, ahogy történik - hogy mitől és miért érezzük a kínt, az örömöt, a katarzist vagy a depressziót -, kiadjuk a kezünkből a kontrollt, tehát a sorsunk és világunk megváltoztatásának lehetőségét is. És innentől már csak passzívan megéljük, ami történik velünk. A keleti civilizációk nagy része arra épül, hogy nincs szükség kontrollra. Én nem így gondolom. 
- Szerinted a magyar művészet képes világszínvonalon produkálni, vagy csak a mellőzöttségünkből fakadó kultúrfölény-tudatunk értékeli a valóságosnál lényegesen magasabbra saját alkotóink nagyságát?
- Itt van például Rippl-Rónai. Ő úgy volt világszínvonalú, hogy soha nem jutott el azokhoz, akik/ahol ezt fölismerhették volna. Kaposváron vagy Budapesten az ő igazi nagyságát képtelenek voltak fölismerni. Ha tartósan Párizsban élt volna, és beilleszkedik, ma ugyanolyan jelentőségű világsztár lehetne, mint az akkor Párizsban festő van Gogh, Matisse vagy Gauguin. 
Magyarországon soha nem volt kultúrája - egyébként most sincs - a valódi értékek meglátásának, fölismerésének és támogatásának. Így olyan mecénás sincs, aki „megcsinálja” a művészt. Bartók elment, és nagy lett. Ligeti elment, és nagy lett. A 19. század vége óta minden művészeti ágban mindenkit „megcsinálnak”. Ez egy meglehetősen provinciális ország, ahol ráadásul kevés az erőforrás. Ettől aztán az itt maradottakból kialakulnak a helyi hősök, akik valóban nem sokat érnek. Kultusz alakul ki körülöttük, így végképp beivódik az emberekbe egy hamis és gagyi értékrend, és a közönség elkezdi azonosítani a kortárs filmművészetet, zenét, képzőművészetet, a kortárs irodalmat ezekkel a helyi hősökkel. Akik persze nem tetszenek senkinek, nem ok nélkül, mert nem is jók. Át kellene törni ezt a fajta provinciális elitképződési mechanizmust, amelynek a lényege, hogy csak azért kiváló, mert a miénk. Csúnya is, kicsi is, savanyú is, nem is tehetséges, de a miénk. 
- A valamely országhoz, közösséghez tartozás örömét vagy fontosságát és az adott kultúra reális értékelését hogyan lehet összeegyeztetni?
- Egyszerűen úgy, hogy civilizáltnak kell lenni. A gyermekem ötéves korában felfedezte, hogy ő magyar, hogy van Magyarország, és nagyon büszke volt rá, miközben Amerikában éltünk. De büszke volt Amerikára is. Eszem ágában sem volt ezeket az érzéseket elfojtani benne, mert a valahová tartozás élménye fontos. 
- Amerika sok minden mellett mintha a boldog tudatlanság allegóriája is lenne. Miért vélik úgy sokan, hogy hiányzik a kritikai gondolkodás az amerikai emberekből?
- Amerikában az irónia és a cinizmus ismeretlen fogalmak. Ahogy az emberek fölépítik egyenként is és közösen is azt a képet, hogy ők kik és milyenek valójában, és milyenek szeretnének lenni, jóval egyszerűbb és feszültségmentesebb, egydimenziósabb, mint ahogy azt az európaiak teszik. Így sok tekintetben harmonikusabb is. Ezért aztán az európaiak sokszor laposnak és butának vélik Amerikát. Ugyanakkor pénzt keresni és karriert csinálni az európai elit mindig Amerikába megy, az amerikaiak meg boldogan beszipkázzák őket, mert szükségük van erre a tudásra. 
- Szeptember 11-e mintha ellenkezőleg hatott volna itt Magyarországon, mint ahogy logikus lett volna. Az együttérzés és a szimpátia helyett az ellenségesség vált általánossá.
- Csak a politikai pártoknak áll érdekében, hogy fölhasználják ezt az eseményt saját maguk definiálására, mert szegény politikusainknak egyetlen nagy ívű, kreatív gondolata sincs arról, hogyan lehetne az országot élhetőbbé tenni. Tehát ellenséget keresnek, ehhez nem kell nagy tehetség. Önmagukat viszonyítják másokhoz, hogy önmagukat meghatározzák. Érzelmi alapon könnyebb követőket találni, és ehhez elég egyszerű eszköz az Amerika-ellenesség. Hiszen itt van egy új birodalom, és az ehhez való viszonyulás is megteremtheti azt a lehetőséget, hogy féljünk. És a félelemből mindig könnyen lesz gyűlölet, amiben a mindenkori politikai kalandorok szeretnek lubickolni. Ugyanakkor van egy félelem attól is, amit globalizációnak érzünk, és aminek a forrását Amerikába tesszük. 
A dolgok ennél jóval bonyolultabbak, de van ebben valami homályos igazságféle. Az, hogy nagyon-nagyon kicsik vagyunk, és szinte semmit sem tehetünk azzal szemben, ami most zajlik, és ami nyilvánvalóan befolyásolni fogja a sorsunkat. Ez a tehetetlenségérzés igen erős és küzdelmes, amiből szintén ki lehet hozni olyan reakciókat, amelyekre építhetnek a pártok. Konkrétan a terroristáknak igazat adni, lássuk be, a jobboldali sajtó szokott. De ez annyira abszurd képződmény, amire én csak széttárom a kezemet.
- Miért lép át minden elképzelhető határt és korlátot a kereskedelmi média Magyarországon? Miért ömlik a gagyi és a sivárság? A médiaértelmiségnek nincsenek elvei?
- A magyar médiaelitnél egy mélységes szakmai cinizmust és valamiféle önfeladást tapasztalok mostanában. Akiket kicsit közelebbről ismerek, azt látom, hogy ha volt is bennük valamilyen szakmai büszkeség, kurázsi vagy tartás, kikopott belőlük. Mert úgy érzik, olyan erőkkel kellene szembeszegülniük, amire képtelenek. 
A kereskedelmi televíziókban remekül lehet keresni, viszont nem lehet ugrálni, és főleg nem lehet etikusnak lenni. Ne az igazságot keresd, és ne nevezz nevén senkit és semmit, mert ha ezt teszed, azonnal kiraknak. Egy idő után belefásulnak, de mivel ebből élnek, tovább csinálják, amit csinálnak. Persze kedv és öröm nélkül. 
Ez a fajta fáradt és rosszkedvű beletörődés - ami egyébként a jobb minőségű politikusokon is látható - rossz közérzetet ad. Nem az teremti a rossz közérzetet, amikor rossz minőségű emberek azt tesznek, amit tesznek - hiszen tőlük nem is vársz mást -, hanem az, amikor a jó minőségű emberek feladják. Ezt látni szomorú és elkeserítő.
- És mi van a rendszerváltás emblematikus alakjaival? Kis Jánossal, Konráddal, Tamás Gáspár Miklóssal, vagy például Tölgyessyvel? Mintha ők is megfáradtak, beleuntak volna. Mintha valamiféle önmaguk választotta belső száműzetésben élnének, ki így, ki úgy. Lehet, hogy az elmasszásodás és az elmaszatolódás odáig jutott, hogy a mai húszévesek számára ezek a nevek muzeális emlékké fakultak? Lehet, hogy az utánunk jövő generáció már azt sem fogja érezni, hogy újabb változásra, átrendeződésre lenne szükség ahhoz, hogy jobban éljünk, jobban érezzük magunkat ebben az országban?
- Mi az előző generációkra nézünk föl, az utánunk jövők meg ránk, de az előttünk járókra (TGM, Konrád Kis János stb.) már nem néznek, mivel kívül esnek a látószögükön, sőt nem is léteznek számukra. Nekik az a fontos, hogy az én nemzedékem mit tud mondani, mutatni nekik. Azt látom, hogy rettentő igény, vágy van a mai fiatalokban valamiféle idealizmusra, amiben megfogódzhatnak, sőt romantikára is. Ott buzog bennük mindenfajta indulat és vágy a változtatásra. Biztosan születni fognak belőlük vezetők, hogy milyen minőségűek, azt nem tudom. De mielőtt én is múzeumba vonulnék, szeretnék még kapcsolódni hozzájuk, hogy továbbadjunk egymásnak valami tudást arról, hogy ami működik, az mitől működik, és ami nem, az miért nem. Hogy ne kelljen minden generációnak belefulladni a sikertelen próbálkozásokba, és aztán beborulni az árokba, hogy elfedje őket a homok. Hogy ne kelljen minden akarásnak és szándéknak ugyanolyan siváran, elszigetelten, frusztráltan és boldogtalanul véget érnie, mint az előttünk lévő generációknál. Azt a kevés jót, ami van, folyamatossá kellene tenni. Úgy, mintha élet lenne itt.