Répás László
Pompeji utolsó órái

Nagy-Britannia után Németországban is egy ókori katasztrófát feldolgozó regény vezeti januárban az irodalmi sikerlistákat. Robert Harris Pompeji című könyve a Der Spiegel bestseller rangsorában a Harry Potter sorozat decemberben megjelent ötödik kötetét szorította le az első helyről. A brit szerző regénye az itáliai város utolsó 48 óráját meséli el korabeli feljegyzések és beszámolók alapján. A káprázatos szépségű Nápolyi-öböl partvidéki városaiban a római birodalom elitje töltötte a nyárvégi vakációját, a kikötőben pedig a verhetetlennek tartott császári hadiflotta horgonyzott. A pompás úszómedencékkel felszerelt villák lugasaiban és frissen újjáépített pompeji fórumon még az új császár, Titus néhány héttel korábbi látogatása volt a fő beszédtéma. A Vezúv kitörése néhány óra leforgása alatt három-négy méteres hamuréteggel borította el Pompejit, Herculaneumot és Stabiaet.

Az ókori város épen maradt központja, háttérben a Vezúvval. Húsz kilométer magasra tört fel a füst és a törmelékfelhő Fotó: WBS

A terület a 18. században elkezdődött régészeti feltárása óta, folyamatosan a görög-római civilizáció iránt érdeklődők figyelmének középpontjában áll. A vulkanikus hamuréteg alatt fennmaradt épületek, írásos és tárgyi emlékek ugyanis egyedülállóan részletes és átfogó betekintést nyújtanak Pompeji mindennapjaiba, a valaha itt élők életvitelébe, ízlésvilágába és gondolkodásmódjába, és ezen keresztül az egész görög-római kultúrába.
A Nápolyi öböl partján fekvő városok virágzó üdülőparadicsomnak számítottak az i.sz. első században, ahová tömegével özönlött a kor elitje Rómából és az egész birodalomból. Pompeji, Néró császársága idején óriási fejlődésen ment keresztül, szinte az egész város újjáépült egy súlyos földrengés után, amely i.sz. 62-ben sújtotta. A hetvenes évekre a birodalom egyik legnépesebb, húszezres lakosságú városává vált, amely a kor összes modern infrastrukturális vívmányával rendelkezett, pékségek, mosodák, éttermek, fogadók látták el a város lakosait, akiknek többsége saját üzletét vezette. A városlakók nagy része meglehetős jómódban, sokan luxuskörülmények között éltek, ami kiderül abból is, hogy Pompejiben a legtöbb magánépület nyolc-tizenhárom helyiségből állt, amelyekben általában egy-egy utcafronti üzlet is helyet kapott. Több ennél nagyobb lakóházat, villát is találtak, amelyek némelyikének csak a lakomaterme nyolcvan négyzetméteres volt, és amelyek saját fürdőkomplexummal is rendelkeztek. A várost magát is öt nagy méretű közfürdő szolgálta ki, amelyekben hideg- és melegvizes medencék, gőzfürdő, masszázsszalon és edzőtermek kaptak helyet. A fürdők központi szerepet töltöttek be a város társadalmi érintkezésében, úgyszólván a társas élet legfontosabb színhelyei voltak, ahol napi több órát töltöttek a polgárok testápolással és kikapcsolódással.
Ezen kívül a feltehetően jelentős mennyiségű szabadidővel rendelkező pompeji polgárok szórakoztatására jó néhány komplexum állt rendelkezésre. Mint idegenforgalmi centrum Pompeji egyben a szerencsejátékok és a prostitúció fontos központjának is számított, amely tevékenységeknek kocsmáin és fogadóin (a húszezer lakosra nem kevesebb mint száztizennyolc italmérés jutott) kívül huszonöt bordélyháza adott helyet, meghaladva a pékségek és péküzletek számát is. E nyilvánosházak elsősorban a kevésbé jómódú kuncsaftok részére kínálták szolgáltatásaikat, mivel a tehetősebb réteg saját otthonában fogadta a prostituáltakat. 

Az alkony leszáll

A városban fennmaradt falfestmények és használati tárgyak fényt derítenek Pompeji lakosságának és ezen keresztül az egész római császárkornak az erkölcsi sajátosságaira. Antonio Varone a témáról írt munkájában megjegyzi: 
„A rómaiaknak, anélkül, hogy ezeket valaha is annak tartották volna, számunkra perverznek számító szokásaik voltak, amelyekhez ők kitartóan ragaszkodtak. [...] Az obszcenitásnak, ahogyan azt ma használjuk, még a fogalma sem létezett [...].” Ezt a felfogást tükrözte Pompejiben az a szokás, hogy a köztereket, cégtáblákat, otthonok falát, használati tárgyakat előszeretettel „díszítették” fallikus motívumokkal, amelyek egy része mágikus védelmet, más részük játékos célt szolgált a szerző szerint. A direkt szexuális ingerkeltést szolgálták viszont a pompeji lakóházak ebédlőtermeiben talált, orgiasztikus jeleneteket ábrázoló falfestmények, valamint a homoszexuális aktusokat míves kivitelben ábrázoló ezüst ivóedények. Ebből és fennmaradt falfeliratokból a szerző arra következtet, hogy a lakomákon az étkezés közben és után előfordult, hogy elszabadultak az ösztönök a vendégek körében.
Hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet Antonio Varone egyes színházi bemutatók kapcsán. A színielőadások egy része ugyanis városról városra járó, sztárként ünnepelt szexakrobaták produkciójából állt (amely attrakció egyes esetekben az állatokkal való nyilvános közösülést is jelenthette), akiknek műsora sokszor megvadította a közönséget, és a nézőtéren a színpadon látottakhoz hasonló jelenetek játszódtak le. A fürdők a falfeliratok és falfestmények tanúsága szerint úgyszintén színterei voltak hasonló jelenségeknek. 
Az otthonok falát sem kerülte el ez a jellemző vonása a pompeji ízlésnek, de ezen túlmenően a hálószobák falába is azzal a szándékkal fúrtak némelyek lyukakat, hogy az a háziszolgák részére egyfajta korabeli „kukkolóshow”-ként funkcionáljon. 
Néhány Pompejiben talált falfelirat viszont egy olyan, feltételezhetően zsidó vagy zsidókeresztény közösség jelenlétére utal, amelynek tagjai valószínűleg akkoriban sem tudtak azonosulni a várost uraló erkölcsi és szellemi állapotokkal, és erkölcsi értékítéletüket meg is fogalmazták. Az egyik ház falába a „Szodoma Gomora” feliratot vésték, párhuzamot vonva ezzel a korabeli közállapotok és a Biblia elején említett, bűnös életmódjáról elhíresült és Isten ítélete nyomán végképp elpusztult két város viszonyai között. Ezen kívül még ezt a rövid héber szót találták a falba vésve: „cherem”, amely átkozott, elpusztításra, megsemmisítésre ítélt dolgot jelent a Bibliában. A mózesi törvény többnyire azokhoz a cselekedetekhez kapcsolja ezt a kifejezést, amelyeket „utálatosságnak” nevez. A bálványimádáson a zsidó és nyomában az újszövetségi kereszténység ebbe a kategóriába sorolta a homoszexuális és más deviáns szexuális gyakorlatokat. Érdekesség, hogy az Apostolok cselekedetei beszámolója szerint néhány évvel korábban Pál apostol is itt, a Nápolyi-öböl egyik, Pompejjel szomszédos városában, Puteoliban szállt partra és az ott lakó keresztényeknél töltött el egy hetet, útban Róma felé.
Az még a mai kor tudósai számára is feltűnő, hogy a Vezúv árnyékában élő város mennyire belefeledkezett a szórakozás és a testi élvezetek saját maga alkotta „paradicsomába”. Pompejiről írt művében Colin Amery ezt így fogalmazza meg: „Úgy tűnik, mintha valahogy tudták volna, hogy a mélység előtt állnak. Leszállt az alkony Pompeji felett.

”Elszabadul a pokol

A katasztrófa két hónappal Titus császár trónra lépését követően történt, aki kilenc évvel korábban, i.sz. 70-ben hadvezérként leromboltatta és kifosztotta a jeruzsálemi templomot. A kitörés előtt néhány héttel a császár ellátogatott a városba, így a kortársak közül néhányan összefüggésbe hozták a katasztrófát az új uralkodót kísérő balsorssal. A Vezúv kitörésére számos fenyegető előjel figyelmeztetett. A föld már augusztus eleje óta rengett és morajlott, a kutak kiszáradtak, az állatok és a madarak viselkedése nyugtalanná vált, a földből kénpára szivárgott, amely a Nápolyi-öböl ellátását biztosító pompás vízvezetékrendszert, az Aqua Augustát is megfertőzte. Sőt, Dio Cassius történetíró szerint a Vezúv lábánál emberfeletti méretű személyek tűntek fel, amiből egyesek a Gigászoknak az alvilágból való elszabadulására következtettek. A pokol erői valóban rászabadultak Pompejire i.sz. 79. augusztus 24-én. 
Az ókorból fennmaradt legismertebb beszámoló ifjabb Pliniustól származik, aki nagybátyja, az idősebb Plinius halála kapcsán tudósítja történetíró barátját, Tacitust a tragikus eseményekről. „Augusztus 24-én déltájban anyám közli velem, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel.” Mint kiderült, ez a Vezúvból származott. Idősebb Plinius, mint lelkes természetbúvár és egyben a flotta parancsnoka, elindult, hogy közelebbről szemügyre vegye a ritka tüneményt. Hajóútja során, majd megérkezése után a következő jelenségekkel szembesült: „…egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek, meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok [...] A Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; [...] a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és [...] ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt viszont tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk [...]. Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték, így védekeztek a kőeső ellen. Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették. Mikor azután a lángok és a kéngőz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt [...] de nyomban összerogyott; gondolom, a sűrű gőz akadályozta a légzésben, és elzárta légzőcsövét [...].”
Ifjabb Plinius, aki mindeközben egy közeli városban, Misenumban tartózkodott, egy másik levelében szintén leírja az itt tapasztalt eseményeket. „Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, akik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.”
Ez tehát az egyetlen fennmaradt szemtanúi beszámoló, amelynek és a régészeti leleteknek a segítségével rekonstruálni lehet Pompeji és környéke ókori apokalipszisét. Délután kettőtől kezdődően a vulkánból 20-30 kilométeres magasságba lövellő felhőből záporozni kezdett Pompejire a tajtékkő, amelynek súlya alatt este hat órára a házak szerkezete elkezdett összeomlani, és gyakorlatilag az egész város lakhatatlanná vált. 
A városból ekkor tömeges menekültáradat indult el, ám mintegy kétezren továbbra is a romok között maradtak, bent rekedt szeretteik és értékek után kutatva. Az éjféltájra lehullott másfél méter vastagságú törmelékréteg már szinte lehetetlenné tehette a mozgást. Eközben erőteljes földrengések rázták meg a szárazföldet, elektromos viharok kíséretében. Éjjel egy körül a vulkánból előtört hatalmas felhőcsóva fokozatosan elkezdett összeomlani. Ennek során először forró vulkáni hamu hullott le, és perzselően forró gázok söpörtek végig a partvidéken mintegy 100 kilométeres óránkénti sebességgel, percek alatt elpusztítva Herculaneumot, majd hajnaltájban iszap és törmeléktengerrel borítva be azt.
Ezután a kövek és a gázok újabb hulláma következett Pompejire, ami valószínűleg nemcsak a romok között maradt mintegy kétezer ember, de a többi mintegy tizennyolcezer menekülő sorsát is megpecsételhette, akik sötétségben, előrejutásukat akadályozó kőrengetegben valószínűleg nem juthattak elég messze ahhoz, hogy kikerüljenek a vulkán által sújtott területről. A sűrű felhő reggeltájt oszlani kezdett Pompeji és Herculaneum felett, és szétterjedve eljutott egészen Rómáig, több napra teljes sötétségbe burkolva azt. Pompeji túlélői visszatérve csak füstölgő rommezőt találtak a városuk helyén, több méternyi hamu és kő alá temetve. A helyreállítás a történtek után teljesen reménytelen volt. A húsz éven belül bekövetkezett második súlyos katasztrófa után Pompeji soha nem épült fel többé.