Grüll Tibor
A halálbolygó

Az emberiséget régóta izgatja bolygórendszerünk Naptól számított negyedik bolygója: a Mars. Jóval azelőtt, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomban megjelentek volna a Földet fenyegető „kis zöld emberkék”, az ókori civilizációkban a Marsot ellenséges, háborúkat, dögvészeket, apokaliptikus csapásokat gerjesztő bolygóként tartották számon. A szeszélyes bolygóisten kiengesztelésére e-gyes kultúrákban emberáldozatokat mutattak be. De vajon mi lehet az oka annak, hogy a földkerekség számos részén a magas civilizációk és a természeti népek gyakorlatilag azonos módon gondolkodnak a „halálbolygóról”?

A hadisten szobra a Bosszúálló Mars templomában 

A naprendszerünkben keringő kilenc bolygó mindegyike egy görög-római istenség nevét viseli. A Naphoz legközelebb eső Merkúr az istenek hírnökének, valamint a kereskedők és tolvajok istenének, Mercuriusnak (görögül Hermész) nevét viseli. A Vénusz bolygó a szerelem istennőjéről, görög nevén Aphroditéről kapta elnevezését. 
A Földtől kijjebb keringő Mars a római hadisten nevét viseli (görögül Árész); majd ezt követi a Jupiter (a legfőbb istenség, görögül Zeusz); a Szaturnusz (az „aranykori” múlt istene, görögül Kronosz); az Uránusz (az ég istensége); a Neptunusz (a tenger istene, görögül Neptunusz); és végül a Plútó (a gazdagság és az alvilág istene a klasszikus ókorban).

Bolygók és angyalok

Az ókori világban természetesen ezek közül még nem ismerték mindegyik bolygót. Cicero, aki az i. e. 1. században írta meg Scipio álma címen elhíresült látomását, így képzelte el Naprendszerünket: „Kilenc kör vagy inkább gömb foglal magába előtted mindent. Közülük az egyik az égi, és a legszélső, amely minden mást magába zár, maga a legfőbb isten, aki a többit elhatárolja és összetartja. Ezen vannak rögzítve a csillagok örökké forgó pályái. Alatta hét gömb van, amely az éghez képest visszafelé, ellentétes irányban mozog. Közülük az egyik gömb azé a bolygóé, amelyet a földön Saturnus csillagának neveznek. Azután az emberi nemnek szerencsét és üdvösséget hozó fény következik, amelyet Jupiterének mondanak. Most jön a vérvörösen izzó, a földet rettegésben tartó bolygó, amit Mars csillagának tartotok. Majd csaknem a tér közepén a Nap foglal helyet… Mint kísérő követi őt a Venus és a Mercurius csillagpályája. A legalsó körben a Nap sugaraitól izzó Hold kering.” 
Mint az a fenti idézetből is kiderül, az ókoriak mélyen hittek abban, hogy a bolygók hatással vannak a földi életre. Az egész Eurázsiára jellemző asztrális mitológiai elképzelés szerint a csillagok olyanok, mint a leláncolt kutyák, amelyek el akarják szakítani láncukat, amivel veszélyt hozhatnak egész földi világunkra. Tulajdonképpen ez az elképzelés nem is áll olyan távol a Biblia kinyilatkoztatásától, amely bizonyos esetekben az emberiség ősellenségét, a Sátánt - de más angyalokat is - csillagokkal hozza összefüggésbe: „Miként estél alá az égről fényes csillag (hélél), hajnal fia (ben sákhár)? Levágattál a földre, ki népeken tapostál!” - mondja Ézsaiás próféta (14:12). A híres Gesenius-szótár szerint az Ószövetség görög fordítása (a Szeptuaginta), a Jeromos-féle latin nyelvű Vulgata, az Ószövetség arámi magyarázatos forrásai (a targumok), a rabbinikus magyarázatok, de még Luther Márton bibliakommentárja szerint is a „fényes csillag” a Hajnalcsillagra, vagyis a Vénuszra vonatkozik. Innen ered egyébként a Sátán Lucifer neve is, melynek jelentése latinul „fényhozó”.
A zsidóknak (mint ahogyan később a keresztényeknek is) Isten megtiltotta az asztrológiával való foglalkozást, mégpedig mindjárt a Biblia alaptörvényének, a Tízparancsolatnak magyarázatában: „…szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a Napot, a Holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét [ez az angyalokra is vonatkozik!], hogy meg ne tántorodjál és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött az egész ég alatt” (5 Mózes 4:19). Közvetve ez a kijelentés is utal arra, hogy a pogány vallások egyik központi eleme az angyalok, démonok és más természetfeletti lények tisztelete, amelyeket ők bizonyos égitestekkel is azonosítanak. Ezt azonban nem engedte meg az Örökkévaló Izraelnek. Ámós próféta is azért feddte Izraelt, mivel azok átvették a pogány szokást, és imádták „a képeket, a ti isteneitek csillagát, amelyet csináltatok magatoknak” (5:26). 
A pogány asztrális mitológiában különleges szerepet játszott Naprendszerünk negyedik bolygója, a Mars. Időszámításunk előtt 3000 körül az egyiptomiak már felfedezték a bolygó retrográd mozgását, amelyet éppen ezért Sekded-ef em ketkhetnek neveztek, ami magyarul annyit tesz: „aki hátrafelé utazik”. Az egyiptomiak több nevet is adtak a planétának: többek között Har décher-nek, vagyis „A Vörös”-nek is nevezték. A Mars vöröses színe sok népet arra indított, hogy a háborúval, a háború istenségével hozza kapcsolatba. A babilóniaiak például Nergálról, a pusztulás és halál istenéről nevezték el a vörös bolygót. Érdekes, hogy Nergál a babilóniai Kuta térségében lakók főistene volt - az Asszír Birodalom innen telepítette át az őslakosok egy részét Izraelbe, miután az ott lakó zsidókat i. e. 722-ben deportálta. Ők lettek a szamaritánok, akik minden bizonnyal Nergál-Mars tiszteletét is magukkal vitték új hazájukba.

A Marsnak szentelt nép

Legbensőségesebb viszonyban talán a rómaiak álltak a vörös bolygóval, amelyet Itália és Róma egyik legrégibb istenségéről, a római „szentháromság” egyik meghatározó tagjáról neveztek el. (Jupiter és Juno mellett eredetileg Mars volt a háromság harmadik tagja, de ebben a szerepben később felváltotta őt Minerva.) Neki szentelték a március hónapot (Martius = harcias), amely eredetileg a kalendárium legelső hónapja volt. A rómaiak ekkor szokták a hadjáratokat is megindítani, és ebben a hónapban oldották fel a Földközi-tenger hajózási zárlatát. Egyesek kétségbe vonják, hogy Mars eredetileg is hadisten volt-e, vagy inkább a féktelen, vad természet égi megszemélyesítője. Áldozati állata lehetett ló, bika vagy farkas; de neki szentelték a furcsa „disznó-juh-ökör”-áldozatot is (suovetaurilia), amelyet Róma határain ötévente a rituális tisztítás alkalmával kellett elvégezni (lustrum). Ez a szertartás közvetlenül is összefüggött a birodalom terjeszkedésével. Mikor Lucius Vitellius helytartó seregei élén átlépte az Eufrátesz folyót, bemutatta a „disznó-juh-ökör” áldozatot. Jellemző, hogy a Britannia provinciát és a „barbár” Skóciát elválasztó Antoninus-fal alapító feliratának egyik fele is ezt az áldozatot ábrázolta, míg a másik felén a római lovasság taposta földre a barbár harcosokat. Mars tehát védelmezte a birodalmat, és elkísérte a hadba vonulókat. Hozzá imádkoztak a tisztulási ünnep alkalmával a Mars-mezőn az összegyűlt fegyveres polgárok. Marshoz és a lárokhoz fordultak a Fratres Arvales papi testület tagjai, amikor tisztító körmenetben járták be Rómát. 
Mars, mint Romulus apja, Róma nemzetségalapító őse és pártfogója is volt egyben. A rómaiak előszeretettel nevezték magukat „Mars népének”. Ugyanakkor mint hadistennek, a városfalakon kívül, a Mars-mezőn emeltek templomot, mivel a fegyveres hadak nem vonulhattak be a város területére. Jelképe a király palotájában (Regia) őrzött lándzsa volt. Ugyanitt őrizték azt a tizenkét pajzsot, melyek közül az egyik a monda szerint Róma legyőzhetetlenségének záloga, az égből pottyant alá, tizenegy másolatát pedig Numa király parancsára készítette el egy tökéletes tudású kovács, Mamurius Veturius, hogy az ellenség ne tudja az eredetit felismerni és ellopni. A csatába induló hadvezér Marsot segítségül híva megrázta a dárdát és a pajzsokat. Rettenetes baj előjelének tartották viszont, ha azok maguktól mozdultak meg. E szent ereklyék őrzője a saliusok papi testülete volt, Mars ünnepein ők vitték a pajzsokat és ropták a haditáncot Róma-szerte. Énekük refrénjeként azt kiáltották: „Mars, virrassz!” (Mars vigila!) Ugyancsak Marsnak szentelték a lovak, fegyverek és hadi hangszerek megtisztulásának a hadjáratok évadját nyitó és záró ceremóniáját. Amikor véget értek a háborúk, Marsnak a quadriga-versenyeken győztes lovak közül áldoztak fel egyet. A ló koponyájáért megvívott egymással két városnegyed, s a küzdelem kimenetelétől függően a gabonával felékesített koponyát vagy a Regiában tűzték ki, vagy a Mamilius-bástyán. A mén vérének tisztító erőt tulajdonítottak, ezért azt a Vesta-szűzek templomában őrizték. 
Marsnak a legelső templomot tudomásunk szerint i. e. 336-ban emelték a Porta Capenánál, ahol a sereg hadba, a lovasság pedig az éves parádéra szokott indulni. A Forum közepén Augustus pompázatos templomot emelt a „Bosszúálló Mars”-nak (Mars Ultor), hálából a Caesar gyilkosai felett aratott győzelemért. A császárkorban Marsot gyakran ábrázolták pénzeken, népszerű volt a hadseregben is, sokszor a Tisztességgel (Honor) és a Harci erénnyel (Virtus) együtt. A birodalom nyugati tartományaiban gyakran Marssal azonosították a törzsszövetségek és helyi közösségek főisteneit, s olyan jelzőkkel ruházták fel őket, amelyeket az egyes törzsek neveiből képeztek (pl. Mars Latobicus, a noricumi Latobicus törzs nevéből), vagy Mars Things, a „népgyűlés istene” (a thing, népgyűlés nevéből). 
(a szerző történész)