Tihanyi Péter
Szívből adtak új szívet

Két héttel ezelőtt olvashatták című interjúmat. Röviddel utána szinte a fél ország megmozdult az életért megrendítő küzdelmet folytató zalai kisfiúért. Sikeresen.

Emlékeztetőül egy rövid részlet a fent említett cikkből:
„Tizennégy évvel ezelőtt megszületett szívbetegséggel egy kisfiú. Betegsége mára olyan súlyossá lett, hogy csak szívátültetéssel menthető meg az élete. A döntésre jogosult Országos Kardiológiai Intézet nemet mondott a beavatkozásra. Ezzel a kisfiú halálos ítéletét írta alá. Az aláírók olyan emberek voltak, akiknek semmi közük a szívsebészethez. Gyuszika gyakorlatilag haldoklik.” (Papp Lajos szívsebész professzor) 
Apa: A grazi egyetemi klinikán Müller professzor úr jó eséllyel meg tudná operálni. Nyolcmillió forintba kerülne. De a donorvárólistára már akkor is felkerülhetne, ha egy anyagilag hiteles személy vagy cég kezességet vállalna, hogy kifizeti. Tudja, több évtizede fizetem pontosan az sztk-t, az adót, és most, amikor nekem kéne hogy visszafizessenek, azt mondják, nem, otthagynak. A tb múltkor támogatott egy olyan műtétet, amikor a férfiből nőt csináltak, a pasas nő akart lenni, és átoperálták, érti, csak azért, hogy ülve tudjon hugyozni, kifizettek nekik jó pár milliót, érti ezt? Vajon milyen orvosi bizottság döntötte el ezt, mondja meg nekem?
- Gyuszika, hogyan telik egy napod mostanában, iskolába nem jársz, gondolom?
Anya: Már egy éve nem jár, ahhoz nagyon gyenge és a fertőzéstől is óvni kell. 
- Reggel hánykor kelsz fel?
Gyuszi: Hatkor…
- Utána mit csinálsz?
Gyuszi: …Teát főzök…
- Aztán?
Anya: Utána teát főzünk és megreggelizünk. Aztán ő főzi a levest is, azt mondja: Én főzök, anya…, ugye Gyuszika, azt mondod?
- Te főzöd az ebédet?
Anya: Igen, a levest ő főzi. Ezt a süteményt is ő csinálta, végül is ez almáspite, tessék megkóstolni, odatettem, ugye te csináltad, Gyuszikám?
- Mikor tanultál meg főzni?
Anya: Most, mióta itthon van, ugye Gyuszika, mióta itthon vagy, a leveseket főzi a legjobban, jön a főorvosnő, és azzal együtt főznek, a Nagykárolyi Márta főorvosnővel, ugye Gyuszika, a múltkor megleptek bennünket csigával, nagyon finom volt, a Sparból hozta a főorvos asszony (az apa sírni kezd), nagyon ügyes ám a Gyuszika, karácsonykor ilyen kis minikarácsonyfát csinál, arra sorosan összeköti az égőket, és akkor (az asszony most veszi észre hogy a férje sír) …és akkor… (Hirtelen megfogja a gyereket és kiviszi. Egyedül maradok az apával. Ő töri meg a csendet.)
Apa: Maga egészséges?
- Igen. Még kórházban sem voltam soha.
Apa: Látja, én sem. Az én kisfiamnak meg már az is boldogság ha pisilni tud. Mondja meg… mondja meg nekem…, miért van ez így?
- Nem tudom.
Apa: Tudja, nem mondom én, hogy nem volt szép az a tűzijáték, de ha pár perccel rövidebb lett volna, a kis..fi..am… él…hetne.
***
Már a megjelenést követő napon telefonon kerestek a szerkesztőségben: segíteni szeretnének. Legtöbben pénzzel, ki sokkal, ki kevesebbel.
Kis nyugdíjból élő tanítótól művészeken át ismert üzletemberekig. A pénz összejött.
Azért közlöm a névsort (már aki ehhez hozzájárult), hogy ily módon is tisztességet adjak, köszönetet mondjak nekik, a család nevében is:

Szekeres László üzletember, a KISOKOS tulajdonosa (Sopron)
Farkas Imre, a ZALAHÚS Rt. elnök-vezérigazgatója (Zalaegerszeg)
Tompich Tibor vállalkozó (Budapest)
Bajor Imre színművész (Budapest)
Müller Erzsébet tervező (Pécs)
Horváth Zoltán vállalkozó (Pécs)
Bodonovics János nyugdíjas (Pécs)

***
Szekeres László 
- Miért jutottál arra az elhatározásra, hogy kifizeted a nyolcmillió forintos műtéti összeg nagy részét?
- Először is nagyon szomorúnak tartom, hogy magánembereknek kell olyan dolgokat megfinanszírozni, ami maximálisan az állam feladata lenne. Ez sajnos nem egyedi eset. Vannak emberek, akik évtizedeken át fizetik a társadalombiztosítást, hogy mikor bajba kerülnek, ennek fejében állami, kórházi segítséget kapjanak. Fel vagyok háborodva. Sok emberrel beszéltem e kisfiú történetéről. Többen ismerőseim közül meg vannak ijedve, ha esetleg ők kerülnének bajba, vagy a hozzátartozóik, vajon fog-e rajtuk segíteni ez az állam. Többen meg vannak arról győződve, hogy nem. Felteszik a kérdést, akkor minek fizetik a nem kevés társadalombiztosítást? De a konkrét kérdésedre válaszolva: megindult a szívem, és mélyen megrendültem az interjú elolvasása után. Végiggondoltam, hogy pár millió forinton múlik ennek a kisgyereknek az élete, és egyszer csak úgy éreztem, segítenem kell. 
- Volt már példa rá, hogy hasonló esetekben is a zsebedbe nyúltál?
- Ennyire komolyan, ilyen helyzetben még nem segítettem, de mivel elég jelentős céget vezetek, hetente három-négy megkeresés is érkezik hozzám.
- Egy gyerek életben maradása nagyrészt a te hozzáállásodon, segítségeden múlik. Jelent-e ez neked a segítségnyújtás örömén kívül valami mást is?
- Mindenképpen. Ha a műtét sikerül - és reményem szerint sikerülni fog -, és ez meghosszabbítja ennek a kisfiúnak az életét, vagy adott esetben teljesen helyreállítja, akkor ez mindenképpen egy fantasztikus érzés, élmény és esemény lesz az én életemben is.
- Meglátogatod majd a grazi kórházban?
- Persze, egészen biztos. Sőt, ha megmondod nekem Gyuszika pontos címét, a következő héten meg is fogom keresni őt személyesen a falujában.

***

2001. november 29., Zalaistvánd. Ismét a családnál vagyok. A jó hír hallatára az anya örömében sírva öleli, becézgeti kisfiát. Gyuszi mosolyog, az apa nevet.
Hosszú hónapok óta először. December elsején a kisfiú felkerülhet a donorvárólistára.