Döbbent csend és megrendültség, valamint az erőt, hatalmat és magabiztosságot sugalló politikai megnyilatkozások és hadüzenetek mögött is érezhető tanácstalanság. Több mint egy héttel a terrortámadásokat követően a nyugati világ érezhetően még mindig nehezen tud magához térni.
„Szeptember 11. óta más lett a világ” - hallani politikusoktól, közéleti személyiségektől, de még az utca emberétől is ezt a szinte már közhellyé lényegült mondatot, amely az eseményekről egyszerre mond el nagyon sokat, és valójában semmit sem.
Elmondja azt, amit tudatosan-öntudatlanul szinte mindenki érez: a „fekete kedd” eseményei rendkívüli súllyal és erővel avatkoztak be a hidegháborút maga mögött tudó nyugati világ békés és nyugodt hétköznapjaiba.
Elmondja, hogy a nyugati emberekben megrendült az egyetemes biztonságnak az a tudata, amely az élethez, a létezéshez való alapvető - jórészt az anyagi jólétre és a katonai biztonságra alapozott - hozzáállást eleddig jellemezte.
Legfőképpen és leginkább viszont azt mondja el, hogy az emberek többsége számára az események dinamikája az elhunytak és hozzátartozóik iránt érzett részvét keretein messze túlmutat. Sőt, még a pusztítás szinte természetfeletti módon aljas és könyörtelen jellege sem magyarázza meg igazán a nyugati világnak a tragédia felett érzett megrendülését.
A látott és hallott reakciók
a leginkább egy feleszméléshez, a világ valóságos realitásaira való ráébredéshez hasonlíthatók. Egy olyan ábrándból való kijózanodáshoz, amely a hidegháborút követően jellemezte a nyugati emberek és a nyugati politika mentalitását. A kommunizmus bukását követő rövid, többé-kevésbé nyugodt, igazából ellenség nélküli alig egy évtizednyi korszak a keddi terrortámadással alighanem véget ért. Ekkor ugyanis még úgy tűnt, hogy a liberális demokrácia, az emberarcú kapitalizmus és a fogyasztói társadalom eszméi az Egyesült Államok katonai hatalmával és roppant gazdaságával megtámogatva a globális kultúra egyetlen lehetséges alternatívája lesz.
Az elmúlt közel tíz évnek a politikai hangulatát és gondolkodását - kimondva, kimondatlanul - alapvetően határozta meg a „történelem vége” mentalitás, amelyet először 1989-ben Francis Fukuyama mondott ki. Jelezve akkor, hogy ha „materiálisan” nem is, de szellemileg az emberi civilizáció (tegyük ehhez is hozzá, legfeljebb a nyugati) már elérte a történelem végpontját, amelyet meghaladni nem lehet. A nyugati civilizáció immár győztesen, gazdagon, megerősödve, és ami a legfontosabb, vetélytárs nélkül áll a történelem színpadán, s már csak arra vár, hogy a többi apró, egyelőre még renitens ország népei - a hitetésből és a megtévesztésből felocsúdva - önként és dalolva fognak megtérni a nyugati civilizáció fenti eszméihez. Valljuk be őszintén, nagyon sokan gondoltuk így. Annak ellenére, hogy például Oroszország, Kína s az arab országok esetében a kezdetektől fogva látszott, hogy a nyugati civilizáció és eszmerendszer nem csekély falakba ütközik. De ekkor még senki nem gondolt semmi rosszra.
Noha Fukuyama nézeteit sokan vitatták, tagadhatatlan, hogy alapvetései kitűnően ragadták meg és írták le a kilencvenes évek életérzését, ami valójában nem volt más, mint a győztesek életérzése: az erő, a siker és a magabiztosság tudata. Azé a mentalitásé, amellyel az Egyesült Államok fogott hozzá a kilencvenes évek elején, hogy rendet tegyen a világban: Afrikában, a Balkánon, a Közel-Keleten, tegyük hozzá, nem is sikertelenül. Nagyon imponáló volt „a történelem vége” elgondolás, s nagyon könnyű volt hinni benne. S még imponálóbb volt azt elhinni, hogy a világ népei is könynyen megértik, hogy az emberi szabadságjogokat, a demokráciát, a jólét perspektíváját kínáló eszmerendszer az ő számukra is milyen jó lesz. Amerika és a Nyugat múlt kedden abból kapott leckét, hogy a világban sokan vannak, akik nagyon nem így gondolják. Sőt olyanok is, akik ugyanennek elpusztításáért mindenre hajlandók.
1993-ban a Harvard politológia professzora, Samuel Huntington A civilizációk összecsapása címmel egy cikket jelentetett meg a Foreign Affairs című lapban. A cikk és a néhány évvel később megjelent könyv, amelynek egyébként rendkívüli hatása volt, szinte tételes cáfolata Fukuyama nézeteinek. Huntington ugyanis nem hisz a nyugati eszmerendszer végső győzelmében, sem szellemi, sem materiális értelemben. Nem gondolja, hogy a hidegháborút egy uniformizált és kissé unalmas világ fogja felváltani. Ezzel szemben azt prognosztizálja, hogy a világban növekedni fog a politikai és háborús konfliktusok száma. Ezek törésvonala azonban nem rivális nemzetállamok között (lásd: első világháború), nem is ideológiai rendszerek (a hidegháború), hanem civilizációk között húzódik majd. Civilizáció alatt ő azt a legszélesebb kulturális (és ennek mélyén vallási) keretet érti, amelyek mentén az egyének meghatározzák saját identitásukat. Ezek alapján úgy látja, hét-nyolc meghatározó civilizáció van jelen a világban: a nyugati, a latin-amerikai, az ortodox, az iszlám, a kínai, a hindu, az afrikai és a buddhista.
A különböző civilizációk együttélése kapcsán Huntington két dologban nem hisz. Egyrészről nem hiszi, hogy a nyugati civilizáció (amely véleménye szerint magába foglalja Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat) kulturálisan maga alá fogja gyűrni a többi civilizációt. Úgy látja ugyanis, hogy a nem nyugati civilizációkban a modernizálódás (a technikai és egyéb újítások átvétele) és a nyugatosodás (a nyugati civilizáció vívmányainak átvétele) nem jár feltétlenül kéz a kézben. Másrészről, nem hisz egy egységes globális világkultúra kialakulásában sem, amelybe a különböző civilizációk egymással egyetértésben egységesen betagozódnának. Ez utóbbi legfeljebb a nyugati elitek vágyálma, amelynek a realizmushoz vajmi kevés köze van. A feltételei egyébként sem pszichológiailag, sem nyelvileg, sem politikailag nem adottak, a gazdasági-kulturális kapcsolatok növekvő intenzitása pedig ezt nem hozza magával automatikusan. (Noha nagyon sokan gondolták ezt.) Az egyesült államokbeli merényletek kapcsán is valósággal sokkolta az embereket az, hogy a terroristák több éve Nyugaton éltek, ottani egzisztenciával rendelkeztek, nyugati egyetemekre stb. jártak.
A technikai fejlődés következtében a világ azonban mégis egységesedik. Huntington ugyanakkor úgy látja, hogy ez az egységesedés kizárólag a civilizációs határokon belül sikeres. A kultúrák között zajló, növekvő, s egyre erőteljesebbé váló interakciók ellenére az egyes civilizációk egymással szemben zártak, s még a legjobb esetben is csupán semlegesek. Szemléletes példa erre egyik oldalon a nyugat-európai országok mindeddig sikeres egységesülési törekvései, másik oldalon viszont a NATO-tag Törökország csatlakozási kérelmére adott ingerült s szépen becsomagolt, ám egyértelműen elutasító európai uniós válasz.
Huntington az egyes civilizációk között komoly törésvonalakat feltételez, s úgy véli, hogy az elmúlt tíz évben a világ átrendeződése ezek mentén zajlott/zajlik. Példaként lehet a területileg hozzánk is legközelebb álló Jugoszláviát említeni, ahol a kommunizmus ideológiai ernyője alatt öszszeterelt népek között a közös eszme eltűnésével szinte előre kódolt volt a konfliktus. Mégpedig nem más, mint a különböző civilizációs tömbök közötti konfliktus.
Létezik azonban Huntington vélekedése szerint egy elsődleges civilizációs törésvonal, amely a világot alapvetően két részre osztja. Ez a nyugati és a nem nyugati civilizációk között húzódik. Huntington arra figyelmeztet, hogy a világ sorsát legérzékenyebben és leghevesebben érintő konfliktusok ezen a ponton történnek. Akkor, amikor a Nyugat valami más civilizációval - vagy annak valamely termékével - közvetlenül ütközik. Nagyon sokan nem hitték el a harvardi politológusnak - a fenyegető előjelek ellenére sem -, hogy ez valaha bekövetkezhet. Feltehetően ezért e döbbent megrendülés… s azért érzik sokan, hogy múlt kedd óta más lett a világ.