Jancsó Miklós azért egyedülálló jelenség a magyar kultúra egén, mert minden esély szerint nemcsak az eddig élt legtehetségesebb, legeredetibb és leghatékonyabb magyar filmrendezővel van dolgunk, hanem azzal a művésszel is, aki a pályáján hihetetlen mennyiségben tud megújulni. Az, amit ő a hatvanas évek első felében produkált, elkezdve már az Oldás és kötés-től, ami akkor is egy különleges szakmai megújulás volt, befejezve a mostani filmekig, és egyáltalán nem mondanám, hogy a pályája végéig, mert még csak nyolcvanéves.
Kiderült, hogy egész egyszerűen ő az az ember, aki a legjobban érti ezt az átalakulást - úgy értem, a magyar filmrendezők közül -, és ezt képes hallatlan ironikusan és hihetetlen korszerű formákban a tudtunkra is adni. Egyszóval annak az egyébként kihalóban lévő fogalomnak, amit modern művészetnek hívnak - amit végtelenül sajnálok, hogy megszűnőben van, de megszűnőben van -, ő nem pusztán az egyik utolsó mohikánja (mert azzal nem sokra mennénk, főképp nem születésnapi tiszteletadáskor), hanem az a megújítója, aki képes azt át is hozni egy új világba.