A Bárdossy László miniszterelnököt elmarasztaló, 1945. december 28-i keltezésű népbírósági ítélet felülvizsgálata, a Magyar Igazság és Élet Pártja által kezdeményezett perújrafelvétel ellen teljes joggal tiltakoznak a politikusok, a Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége, valamint a civil szervezetek. Hiába hivatkozik Csurka István arra, hogy „kérelmük nem egy sorozat nyitánya, nincs szó a nyilasok bűneinek mentegetéséről, és nem kívánkoznak foglalkozni Szálasi Ferenccel sem”. Jelenleg talán tényleg eltekintenének a leghírhedtebb tömeggyilkosok „tisztára mosásától”, de Bárdossy perének újratárgyalása nyilvánvalóan ebbe az irányba mutatna, s ez megengedhetetlen. A szélsőjobboldalon egyébként rögtön a rendszerváltás után megpendítették az Imrédy Béla volt miniszterelnök vagy Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnök ellen hozott népbírósági ítéletek felülvizsgálatát is, arra hivatkozva, hogy 1938-tól kezdve a magyar politikusok „kényszerhelyzetben döntöttek”, vagyis egyetemes rehabilitációra törekszenek.
Bárdossy ügye attól olyan bonyolult, hogy Magyarország második világháborús hadba lépéséért viselt személyes felelőssége semmiképp sem volt kizárólagos. A honvédség vezérkara, az összes kormányzati tényező - beleértve Horthy Miklós kormányzót mint Legfőbb Hadurat -, továbbá lényegében az egész képviselőház egyetértett azzal, hogy a kassai bombázásra hivatkozva Magyarország kapcsolódjon be a Szovjetunió elleni háborúba. (A hadba lépésről nem rendeztek szavazást a Tisztelt Házban, tény azonban, hogy egyetlen ellenzéki képviselő sem tiltakozott.) Az is igaz, hogy a közvélemény legnagyobb része, melyet az 1938-ban és 1939-ben hozott két zsidótörvény, a gátlástalan antiszemita uszítás és a parlamenti vita alatt álló harmadik zsidótörvény a szó legszorosabb értelemben megbabonázott, egyetértett a hadba lépésről szóló döntéssel. Vitathatatlan azonban, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek viselnie kellett a felelősséget a döntésért - más kérdés, hogy Bárdossy kényszerhelyzetben cselekedett, Magyarország mindenképp belesodródott volna a háborúba.
1941 végéig Bárdossy László aktív közreműködésével hadiállapotba kerültünk Nagy-Britanniával és az Egyesül Államokkal is. Közismert tény, hogy egyik világhatalommal szemben sem volt területi követelésünk, s a képviselőházban ez alkalommal sem hangzottak érdemleges ellenvetések. Ennek az időszaknak a sorsdöntő eseményeit a magyar közvélemény még most, az évezred végén sem volt képes feldolgozni, ezt tükrözi, hogy Bárdossy miniszterelnök politikai felelősségét az 1989-90-es rendszerváltás óta újra és újra kétségbe vonják. Míg az első világháborús hadüzenet, bár utóbb tragikus lépésnek bizonyult, a korabeli politikai vezetés szuverén, megfontolt lépésének volt tekinthető, melyet a korabeli közvélemény is támogatott, a második világháborúba úgy sodródott bele az ország, hogy más alternatíva fel sem vetődött. A magyar társadalom mindmáig feldolgozatlan traumaként, lidércnyomásként élte meg, hogy a nemzet jövője, az ország szuverenitása szinte egyik pillanatról a másikra egy beláthatatlan kimenetelű háború függvényévé vált. Tömeglélektani szempontból figyelemre méltó az is, hogy a kényszerpályára állító végső sokk szinte észrevétlen maradt: hosszú évekbe telt, míg a kortársakban derengeni kezdett, hogy 1941 júniusának végén valami jóvátehetetlen történt.
Egy, a történészek által nemigen idézett, közvélemény által kevéssé ismert, de hiteles forrásnak tekinthető könyvben, Saly Dezső Szigorúan bizalmas című munkájában (Anonymus, Budapest, 1945, 655-656. o.) figyelemre méltó részletet találunk arról, hogy a magyar országgyűlésben már 1943 novemberében felmerült a háború kirobbantásának és Bárdossy személyes felelősségének kérdése.
„1943. november 6.
Á. érdekes részleteket jelent a képviselőház véderő- és külügyi bizottságának üléséről. A véderőbizottságban Rassay élesen támadta a politizáló tisztikart, és rámutatott, hogy Werth Henrik és a vezérkar erőszakos föllépése kényszerítette bele a háborúba Bárdossyt, aki most fűhöz-fához kapkodva kétségbeesetten iparkodik magát igazolni. A bizottságban helyet foglaló tábornok felé fordulva mondotta Rassay:
»Uraim, Önök vesztik el a háborút, de a felelősséget nekünk, az egész nemzetnek kell majd vállalni, éppen úgy, mint a múlt világháborúban történt.«
Rassayt beszéde után kihívták a folyosóra, ahol Hóman várta, aki ugyancsak tagja a véderőbizottságnak, s az ülésen is részt vett. Hóman arra kérte Rassayt, hogy hívja fel Bárdossyt, aki okvetlenül beszélni akar vele, mert helyre akarja igazítani beszédének több tévedését. Rassay csodálkozva kérdezte, miként szerezhetett a beszédről Bárdossy tudomást, hiszen a bizottság ülései titkosak, és a résztvevők súlyos szankciók terhe alatt kötelesek megőrizni a diszkréciót. Hóman bevallotta Rassaynak, hogy ő informálta telefonon a volt miniszterelnököt. Közben Bárdossy jelentkezett a telefonnál és Rassayt kérte. Beszélgetésük alatt Bárdossy tiltakozott Rassay megállapításai ellen, s kijelentette, hogy a háborúba nem azért ment bele, mert a vezérkar ezt forszírozta, hanem mert az egész kabinetnek is ez volt a véleménye, amivel természetesen megegyezett a vezérkar felfogása is. Az ellen is tiltakozott, hogy most magát igazolni iparkodnék, mert a felelősséget - mondotta - minden tekintetben vállalja.”
Bárdossy László a népbíróság előtt elmondott védőbeszédében vitatta az ügyész állítását, hogy a Szovjetunió elleni hadba lépés, illetve ennek parlamenti procedúrája során, mint gyakorló politikus, „hibát vagy mulasztást” követett volna el. Függetlenül attól, hogy e végzetes aktus során az akkor érvényben lévő formális jogszabályok szerint csorbultak-e a magyar törvényhozás jogai vagy sem, a volt miniszterelnök 1943 novemberében maga is elismerte felelősségét Rassay Károlynak az 1941. június 28-i katasztrofális döntéséért. Pontosan ugyanezt állapította meg a népbíróság ítélete, s vonta le belőle az egyedül lehetséges következtetést.
(A szerző történész)