Holt víz, döglött halak, méreg a folyóban - ismerős a kép. Épp ezekben a napokban volt egy éve, hogy gyilkos szennyezési hullám indult Nagybánya mellől a Zazar patakon és a Szamoson keresztül Magyarország felé, hogy a Tiszán, majd a Dunán levonulva ismét visszatérjen Romániába. Most viszont a moldvai Szeret folyó szenvedett halálos mérgezést. A különbség nem annyira a katasztrófa meny-nyiségi mutatóiban mérhető, mint abban, hogy míg a tavalyi tiszai pusztulás híreit Románia-szerte kétkedéssel fogadták, addig most furcsa mód a lapok, a tévék és a hatóságok elhiszik, hogy a cián tényleg megöli az élővilágot. A Szeret menti lakosok egy része azonban nem hisz sem a saját szemének, sem a hatóságoknak, így aztán Suceava, Iasi és Bákó kórházaiban egyre több embert ápolnak mérgezési tünetekkel.
A moldvai szennyezés közvetlen oka még mindig ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy Falticeni városka közelében létezett egy mosószergyár, amely azonban már évek óta nem működött, két moldvai román cég birtokolta a telepet, és a jelek szerint az egyetlen komoly aktivitás a hulladékraktárban zajlott. Azt se igen tudni, hogyan került ide cián, és azt sem, hogyan került a cián a közeli patakba, majd onnan a folyóba: egyes tudósítások valamiféle vezetékhibáról beszélnek, más jelentésekből viszont az derül ki, hogy akkor történhetett baleset, amikor a raktárban mozgattak méreganyagokat, vagy amikor valahonnan, valakik - állítólag maguk a falticeni katonai tűzoltók - újabb méregadagot hoztak a helyszínre. A megyei hatóságok most már nem is annyira balesetről beszélnek, inkább a környezetvédelmi szabályok súlyos megszegéséről, az elemi technológiai előírások áthágásáról.
A tavalyi katasztrófa egy héten keresztül épphogy megjelent a román tömegtájékoztatásban, igazából senkit nem érdekelt egészen addig, ameddig Magyarország, ahogy akkor fogalmazták, nem próbálta „szándékosan befeketíteni Romániát” az eset kapcsán a nemzetközi közvélemény előtt. Most viszont elég volt 2-3 nap ahhoz, hogy a szennyezés a címoldalakra kerüljön, és valószínű, hogy megint csak ellentétben a tavalyi ciánkatasztrófával, ez alkalommal a vétkesek nem kerülnek ki az igazságszolgáltatás figyelméből.
Természetesen a román tömegtájékoztatás és a hivatalosságok nem vonnak semmiféle párhuzamot a tavalyi és a mostani eset között. Pontosabban, a tavalyi mintha meg sem történt volna. Pedig valószínű, hogy hatásában, következményeiben jóval nagyobb volt a tiszai mérgezés, hiszen jóval komolyabb volt a folyóba került anyag mennyisége és sűrűsége, hosszabb folyószakaszokat érintett és három országban okozott bajt a cián. A Szeret folyón levonuló mérgezési hullám azonban rögtön hírré vált, és sokkal inkább a közfigyelem középpontjába került, mert - a krónikás sajnos nem tud más okot erre - ez esetben a román mérgezőforrás román vizeket mérgezett. Azt gondolná az ember, hogy ez sokkal nagyobb odafigyelést és komolyabb felelősségérzetet kelt majd mindenkiben. Nos, a hatóságok részéről ez valóban érzékelhető, de az érintettek részéről egyáltalán nem.
A tavalyi rettenetes ciánhullámnak nem voltak emberi áldozatai, míg most lassan száz ember került kórházba a mérgezés következtében. Tavaly a romániai folyószakaszokon nem is volt komoly halhullás, feltehetően azért, mert a sok éve szennyezett folyóban már nem is nagyon volt hal, Magyarországon pedig, ahol viszont hatalmas volt az élővilág pusztulása, a döglött állatokból senkinek nem jutott eszébe fogyasztani. A Szeret mentén azonban ezekben a napokban is a rendőrség kell, hogy házról házra járjon, hogy megpróbálja felkutatni a mérgezett halakat, amelyeket az emberek eldugdosnak, olykor elásnak a hatóság elől. Becslések szerint legalább 400 tonna hal pusztult el a folyóban, de a közegészségügyiek alig néhány száz kilónyit égettek el, a többi nagy részét az emberek összeszedték és vagy maguk kezdték fogyasztani, vagy a környékbeli piacokon kínálgatták eladásra.
Kétségtelen, hogy a Kárpátokon túli Moldva lakossága a magyar Tiszamentéhez, még az északkeleti zónához képest is szegénynek mondható, de így sem valószínű, amit néhány román lap állít, hogy az éhezés vinné rá a ciános halak fogyasztására és eladására az embereket. Inkább valamiféle alapvető mentalitásbeli különbségről lehet szó. Arról, hogy errefelé sokan - nemcsak a moldvai szegény emberek, hanem az elit képviselői is - képtelenek ellenállni az azonnali haszon csábításának, az ingyen szerzett dolgok örömének.
A lapok szerint valahogy úgy történnek a mérgezési esetek ezekben a napokban, hogy a jóember összeszedi a Szeret partján a halat, odadob egy darabkát a macskájának vagy a kutyájának, amely megeszi azt a darabkát és nem döglik meg tőle, ezzel pedig az illető már meg is nyugtatta magát, hogy belakmározhat az egész család a halból. Az eseménysorban felismerhető a „majd csak lesz valahogy” jellegzetes logikája, melynek áldozatai elsősorban gyerekek, akiknek immunrendszere kevésbé ellenálló, de mivel maga a szennyezés nem annyira súlyos, a ciántartalom a szennyezés forrásánál „csak” százharmincszorosa volt a megengedettnek. Azok elképesztő felelőtlenségét pedig már valóban nehéz értékelni, akik a mérgezett halakat - amelyekről tudják, hogy mérgezettek - nem maguknak és családjuknak, hanem másoknak szánják jó pénzért. Ez a fajta magatartás egyébként megintcsak torz megjelenése az általános etatizmusnak, amelynek jegyében sokan feledkeznek el a polgár személyes felelősségéről.
Épp a szennyezés napjaiban mutattak be Bukarestben egy különös könyvet két magas rangú katonatiszt-szakértő tollából, amely nem kevesebbet állít, mint hogy Romániát a nagyhatalmak úgynevezett ökológiai fegyverekkel támadják. E teória szerint mind az aszályt, mind az árvizeket, mind a földrengéseket külső gonosz erők szabadítják Romániára. Lám, megintcsak ott tartunk, hogy egy ország bajaiért az ország lakói semmiképp sem okolhatók, csak a külső körülmények vagy a külföldi gonoszok. A tavalyi ciánszeny-nyezés evidens oka Romániában sem a veszélyes technológia és a technológián belüli mulasztássorozat volt, hanem az időjárás - de lám, még ezt is a nagyhatalmak szabadítják a szegény országra, ki és miért lehetne tehát itt bármiért is felelős? - Tudósításom megírásáig e logikának nincs halálos áldozata, de egy ember életveszélyes állapotban fekszik Iasi egyik kórházában.
A tavalyi ciánszennyezés paradox mód hatalmas lehetőségeket kínált Romániának. Egyrészt óriási európai támogatást a nemcsak veszélyes, de gazdaságtalan állami iparvállalatok felszámolására, másrészt arra, hogy az ország vezetői komoly szemléletváltást indítsanak el, amely a környezet-központúság mellett általában is újfajta gondolkodást alapozott volna meg a román lakosság körében. Ha az akkori bukaresti vezetésnek nem az a legfőbb gondja, hogy a magyarokat tegye felelőssé, amiért elszenvedik a katasztrófát, ha nem az lett volna a fő érv, hogy Budapest eltúlozza az ügy jelentőségét és következményeit, ha tehát nem fordították volna a román politikusok és tömegtájékoztatási eszközök azonnal a visszájára az eseményeket, csak mert azoknak magyarok voltak a szenvedő alanyai, talán ma másképp gondolkodik az átlag román Magyarországról is, meg a saját világáról is.
Az elfuserált propaganda így fordult Románia ellen: nem is az a baj, hogy a románok azóta sem sajnálják, ami Magyarországon történt, hanem az, hogy azóta sem sajnálják saját környezetüket, lepusztult hegyeiket, holttá vált folyóikat, szemetes falvaikat és városaikat. Az állami intézmények pedig nem teremtettek olyan feltételeket sem a jogrendszerben, sem a gazdaságban, amelyek révén elkerülhették volna az újabb katasztrófát. Persze hogyan is történt volna bármi azok után, hogy tavaly a környezetvédelmi minisztérium kisérletileg bizonyította: a cián nem öli meg a halakat a vízben, és a román állam azóta is minden fórumon elutasítja a felelősségvállalást a katasztrófával kapcsolatban.
Az Adrian Nastase vezette kabinet a várakozásokhoz képest meglepően jól kezdett, igen pozitív szerepe volt a kisebbségi kormánypártnak Európa és a magyarok számára is fontos törvények parlamenti elfogadásában. (Hetek, 2001. január
20. ) Azonban a higgadtabb kommentárok továbbra is arra figyelmeztetnek, hogy az igazi nehézségek, az igazán nagy feladatok még hátra vannak.
Ma még nem tudni, vajon az új román vezetés az alapvető változások előkészítéseképp, vagy azok helyett hozta-e az első pozitív, de még eléggé a felszínen mozgó intézkedéseit. A Kárpátokon túli ciánbaleset kezelése feltehetően ezügyben is nyújt majd némi eligazítást: akkor hihető el az új vezetésről, hogy valóban meg akarja tisztítani Romániát környezeti, társadalmi és politikai értelemben egyaránt, ha lesz bátorsága szembenézni a szennyezés két alapvető okával: a befejezetlen, félkapitalista gazdasági viszonyokkal, és az ezekből adódó felelőtlen, korlátolt gondolkodással.