Kállai R. Gábor
Alattvalói nevelés

Ha másban nem is, de az állampolgárok alattvalóvá nevelésében komoly eredményeket ért el a készséges MIÉP-asszisztenciával megtámogatott koalíció. Az, hogy Torgyán József és az FKgP kormányzati ámokfutása mindeddig következmény nélkül maradt, eme alattvalói nevelés részének tűnik: az állampolgár mértékkel ugyan dohoghat, de a kormányzáshoz semmi köze, az a főpolgárok belső ügye.

Az egyszerre elzárkózó és arrogáns hatalom a lakossággal szózatokon, színes képregényeken és provinciális ünnepségeken keresztül érintkezik. Teheti, miért ne tehetné, a mai világban a politikai elitnek sem aktív támogatásra, sem ésszerű - vagy annak tűnő - intézkedésekre nincs szüksége hatalma megőrzéséhez, éppen elegendő, ha a kormány a parlamentben sarokba szorítja az ellenzéket, s kellő gyakorisággal ismételgeti saját kiválóságáról szóló, gondosan csiszolt mondatait. A hol agresszív, hol lekezelően bizalmaskodó, máskor jogászi és szakértői obskurantizmusba burkolózó hatalmi nyelv jótékonyan elfedi a kormányzati munkát jelentő, operativitásnak álcázott kapkodást. A miniszterelnöki kiselőadásokból, sajtótájékoztatókból, de különösen abból, hogy a miniszterelnök szavait a többi miniszter - amúgy diplomás emberek - jószerével szórendváltoztatás nélkül ismétlik el, világosan kitűnik, hogy összesen ennyi s nem több mondanivalója van a Legfelsőbb Helynek, s összesen ennyi s nem több intelligenciát vár el hallgatóitól.
Önmagában nem az a baj, hogy egy politikus olykor olyan nyelven szól, amit a legegyszerűbb észjárású állampolgár is megért, hanem az, ha a szlogen mögött nincs összetettebb, netán elméletileg is értelmezhető, statisztikákkal, gazdasági és szociológiai elemzésekkel alátámasztott koncepció. Márpedig nincs: az immár két évre szóló restrikciós költségvetés, a homályos Széchenyi-terv, a munkavállalókat sújtó törvényhozás arra utal, hogy a kormányprogramot az sem veszi komolyan, aki mondja.
Számon kérni viszont nem lehet a kormányon sem a programot, sem a hatékony igazgatást, illetve ezek hiányát, hiszen az erre való jogosítványokkal felruházott parlament munkáját a többségi elv bohóckodássá silányítja, az interpelláció kormányzati propaganda céljára sajátíttatott ki, napirend előtt válasz nélkül maradnak a rasszista és irredenta szónoklatok. A sajtó független részét pedig túl könynyű semmibe venni, ha mégis leereszkedik valaki a válaszadásig, unalomig ismételheti a bevált szóvirágokat, csupán kellően vastag bőr és önként viselt csörgősipka kérdése az egész.
A mellébeszélés ősi, ráadásul kockázatmentes politikai eszköz, hiszen joggal lehet számítani a közfeledékenységre: mindig csak a legutolsó botránynak van hírértéke. Torgyán fényében ki emlékszik ma már a Fidesz-rokonokhoz közeli cégekre, a Nemzeti Színház építése körüli botrányra vagy az autópálya-építési koncessziók és milliárdok pályázaton kívüli elosztogatására?
A politikai ténykedésnek azonban van egy sajnálatos előfeltétele, mégpedig az, hogy önmagában nem megy, kellenek hozzá olyan emberek is, akik adójukkal és mindennapos tevékenységükkel lehetővé teszik a politikai felhőrégió létezését, s négy évben egyszer eldöntik, kiket óhajtanak vezető pozícióban látni. Mivel a választások olykor kellemetlen meglepetéseket okozhatnak, sőt még az is előfordulhat, hogy egyesek sztrájkra, tüntetésre, önszerveződésre is kaphatók, célszerű a renitenskedésre hajlamos népséget alattvalóvá nevelni, azaz olyan tömeggé, amelyik - ha tetszik neki az éppen aktuális kormány, ha nem - kellően kezes.
Ez viszont csak hosszú távú neveléssel érhető el.
Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik, az alattvalói nevelésnek nem a közszolgálati média okkupációja a legegyszerűbb módja: az államilag előírt vélemények aránylag könnyen kirekeszthetők a tudatból, a kikapcsológomb és a csatornakereső többek közt ezt a célt szolgálja. Sokkal finomabb, ám hatékonyabb nevelési eszköz a nyílt hazudozás, szebben mondva csúsztatás, és az az áljogászi machináció, amely - a példánál maradva - a kuratóriumok meg nem választását övezi. A jó alattvaló - ha helyesen következtet - arra jut, hogy ha vezető politikusokkal, híres újságírókkal, kiváló jogászokkal, messze földön ismert művészekkel, nemzetközi hírű tudósokkal ezt és ilyen egyszerűen meg lehet csinálni, akkor vele végképp minden megtehető.
S ebben nem is téved.
Mégis, polgártársaink nagyobb része olyan helyzetben van, hogy az alattvalói nevelés közvetlenül nem éri el, vagy mert immunis rá, vagy mert ki tud térni előle. A modern állam azonban arról ismerszik meg, hogy a magánélet könnyedén megsérthető, az állampolgár bármikor megalázható és sarokba szorítható, hiszen mindig egy szál maga kerül szembe a hivatallal. A legbensőbb magánügyekre irányuló népszámlálási kérdezősködés is ezért aggályos, Magyarországon ugyanis már szolgált népszámlálási kérdés súlyos diszkrimináció alapjául.
A tartós nevelő hatáshoz szükséges, hogy az állampolgár saját egzisztenciájában érezze magát megtámadva és folyamatosan ellenőrizve. S itt ne arra gondoljunk, hogy soha ennyi s ennyire alulképzett rendőr vagy titkosszolga nem volt széles e hazában, az őrző-védő szolgálatok százezernyi fogdmegje pedig végképp ismeretlen jelenség volt. Tessék elővenni a mostanában kiküldött személyi jövedelemadó-bevallási nyomtatványokat, s kiderül, hogy a pénzügyi mohóságot, a jogászi dilettantizmust s a bürokratikus arroganciát érdekesen keverve elkészített adóívek alapján minden egyes polgár megfogható és ellenőrizhető - hacsak nem kellően kezes.
A zagyva adótörvények alapján készülő badar nyomtatványok hibátlanul jószerével kitölthetetlenek - évek óta közel félmillió a hibás bevallás -, elegendő egy számolási vagy értelmezési hiba ahhoz, hogy öt éven belül bárki becitálható legyen, s az ország legjobban fizetett közszolgáival szemben védekezzen olyan nyelven, amelyet nem ért, olyan jogszabályokkal küszködve, amelyek előállítóját az elsőéves római jog szigorlaton illett volna megbuktatni. Az adózó - következésképpen mindenki - nyelvi kiszolgáltatottsága a politikai akaraton túl onnan ered, hogy manapság senki sem törődik azzal, hogy a törvényszövegek közérthetőek, logikailag koherensek legyenek, s nagyjából egyeztetve legyen bennük az alany és az állítmány.
Hogy voltaképpen másodlagos, mennyi adó folyik be, az kiderül abból, hogy az adóív és mellékleteinek ellenőrzése, a különadók kirovása, behajtása és ellenőrzése sokkal több pénzt visz el, mint amennyit a leleplezett sumákolás és adózói ügyeskedés. Legtöbbször persze nem tudatos adóeltagadásról van szó, csupán arról, hogy ki és főleg miért emlékezne arra, hogy egy évvel ezelőtt milyen sokszorosított nyilatkozatot írattak alá vele éves várható jövedelméről, televíziójáról, netán családi állapotáról, ki és hol tárolná kiismerhetetlenül bonyolult fizetési jegyzékét, tébényilatkozatait, csekkjeit öt éven keresztül? Az életidegen rendelkezések és a hivatalos irományok funkciója - úgy tűnik - csupán az, hogy kitöltésükkor megjelenjen a Mindenlátó Szem képzete, s üdvös alattvalói félelmet keltsen.
A legrosszabb hagyományokat követő bürokratikus magatartás és nyelv újjászületése természetesen a bürokrácia félelmét és megfelelni vágyását is tükrözi, hiszen ott is állásukért, egzisztenciájukért reszkető emberek dolgoznak, akik napi munkájuk végeztével ugyanabba a helyzetbe csöppennek, mint az általuk vegzáltak, s számukra is az egyetlen túlélési lehetőség készséges alattvalónak mutatkozni - vagy azzá válni. A készséges alattvaló ugyanis részesülhet a magasabb jövedelmű csoportok számára juttatott hűbéri adományokból. Ha kellően magas a fizetése, kaphat lakáskölcsönt, esetleg adókedvezményt, megveheti vagy külföldről behozhatja a szükséges gyógyszereket, pályázhat a Széchenyi-terv projektjeire. Ha a választásokon jó helyre szavazott, még az is elképzelhető, hogy lakóhelye megkapja a törvényben előírt állami támogatást, gyermeke nívós iskolába járhat, s nem kell nemzetközi jogvédőkhöz fordulnia, ha kiteszik a lakásából.
Az alattvalói nevelés természetesen nem öncélú. Az alattvaló ugyanis a maga bajával van elfoglalva, s nem figyel fel arra, hogy a kormányzati elit az, aminek látszik: olyan emberek csoportja, akik elvileg ugyan az ország működtetésre alkalmaztattak, valójában azonban számukra a politikai tevékenység csupán meglehetősen jó jövedelemszerzési forma.
(a szerző író, publicista)