Kálmán Géza érezte, hogy a kabátja átnedvesedik, a hideg víz már a bőrét érte. Még mindig semmi. Fegyverropogást kellett volna hallania, menekülőknek kellett volna elrohannia előtte az utcán, nyomukban az ordítozó, lövöldöző őrökkel, a pórul járt nyilasokkal, akik a sok száz ember közül csak alig néhányat, tízet, húszat, harmincat tudnak lelőni, a többi szétspriccel az elsötétített városban, akár a gránát robbanása után a repeszek, a városban, a házdzsungelben, ahol minden kapualj, utcasarok, pinceablak beszögellés menedék, ahol mindenki ismer valahol legalább egy valakit, egy emberi lényt, akiből nem lett vadállat ebben a nyilas őrületben, ebben a tébolyult haláltáncban, aki menedéket ad, ha másért nem, hát azért, mert már lövik a várost az oroszok… de semmi…
Semmi. Semmi. És akkor odaért hozzá a térről valami hang. Emberi hang. Ordibálás. Férfiordibálás. Pattogó parancsok és hosszabb szövegek, alighanem káromkodások. Ez az! Most rendezik a soraikat, egymást szidják, hogy melyikük miatt lóghatott meg az a zsidó kölyök. Akkor hát megmenekült, és egyszerre iszonyúan fáradtnak érezte magát, nem bírt mozdulni, arra gondolt, hogy kis győzelem, nagy vereség, mert jó, hogy ő meglógott, de hogy ez a gyáva banda nem bírta fölfogni, hogy itt a pillanat, hogy ő megteremtette nekik az esélyt, valószínűleg az egyetlen, a legutolsó esélyt, amikor ők is meglóghattak volna… ezeket most már ellenállás nélkül hajtják végig az országutakon az egyre keményedő hidegben Auschwitzig, vagy ki tudja meddig, amíg a meneteléstől el nem hullanak, amíg a nyilasok meg nem unják a játékot, és halomra nem lövik az egész bandát…
Föltápászkodott. Szerencsére a hideg nedvesség átjárta a ruháit, ha a hideg nem ösztökéli, elaludt volna hajnalig. Most akkor haza, a kollégiumba, Gyuriczáékhoz már nem mehet, késő van… és akkor eldördült az első sortűz. Nem is volt igazi sortűz, csak olyan sortűzféle, sortüzecske, talán három puskalövést hallott, aztán csönd. Aztán valami ordítás és egy újabb dörrenés. Meg kell nézni.
Ne menj vissza, te barom, meglátnak, lelőnek… örülj, hogy szabad vagy, ne menj vissza, nem csak a te ócska életedről van szó, holnap ki írja meg a hamis igazolványokat a bujkálóknak, ki kanyarítja oda a polgármester, a főjegyző, a rendőrkapitány aláírását lendületből… nem… egy honvéd szabadságharcos ükunokája, egy partizán apa fia nem oldaloghat el csak úgy… neki tudnia kell, mi történt, kell a tanú, be kell számolnia…
Sőt: el kell számolnia. Mi lett az ára az ő életének…
Visszasurrant. A saroknál beállt a ház árnyékába, földszintes ház volt, a lakók nyilván tudták, mi történik az ablakuk alatt, de nem mutatkoztak. Nem szűrődött ki se hang, se fény, akár Olgica néni lakásából. Óvatosan kihajolt.
Egy öregember arcát világították meg a lámpák, aztán a torkolattüzek lobbanása, dörrenés, és az arc eltűnt a sötétben.
Sorban álltak a zsidók. Két nyilas világított zseblámpával a következő arcába, hárman lőtték a sortüzet. Ahogy a szeme hozzászokott a ködhöz és a téren derengő homályhoz, Géza megszámolta: huszonhárom alak még állt, tizenhat már összeesett: úgy feküdtek ott, mint egyenlő távolságban sorba rakott rongykupacok, a sor a még álló halálraítéltekkel folytatódott. Vagyis összesen harminckilenc foglyot ítéltek halálra.
Tizedelés. Nem kellett hozzá nagy fantázia, akkoriban a gyerekek esze is erre a srófra járt: benne volt a levegőben. Akkor hát körülbelül négyszázan lehettek… Ha hallgatnak rá, ha futnak, nem igaz, hogy harminckilencnek meg kellett volna halnia. Ezek az önjelölt, húgyos pelenkájú hadfiak nem bírtak volna eltalálni harminckilencet. Ezen a terepen! Sötétben!
Nem tudott elmozdulni. A kivégzőosztag lépett egyet, a következő arcát világították meg a zseblámpával, egy lisztfehér idős asszonyarc fénylett az éjszakában, mint jeges téli égen a telihold. A három kivégző jobbra lépett, megálltak a megvilágított arccal szemben, tűz! - kiáltott egy mutáló kamaszhang, fölcsapott a torkolattűz, a megvilágított asszonyarc véresen szétfröccsent, de ez csak egy tizedmásodpercig látszott, mert az áldozat elzuhant, bele a fekete sötétbe, mindez némán, mert a sortűz hangja csak később ért el hozzá: eldördültek a fegyverek, és a két világító ember arrább lépett, s a lámpa fényét a következő arcra irányította. Kislány volt. Nem az a kislány, fiatalabb, talán Gézával egyidős. Az arckifejezése innen nem volt látható. Megismétlődött az előbbi: Torkolattűz, egy másodpercig a szétfröccsenő gyerekarc, sötét… aztán a dörrenés. A következő fiatalember volt. Géza úgy látta, nem zsidó: katonaszökevény.
Menj el, mondta magának. Tűnés a francba, Kálmán, ez önkínzás! Hiába vagy olyan nagy hős, ebbe becsavarodsz. Sokkot kapsz. Erről fogsz álmodni minden éjszaka, halálodig…
Nem bírt mozdulni. Végigvárta a sort, mind a huszonhármat. A lányra volt kíváncsi, de őt nem látta. Pedig lehetetlen, hogy ne lett volna köztük, hiszen dumáltak. Rájuk is ordítottak a nyilasok, hogy kuss. Biztos, hogy a lánnyal kezdték… ott fekszik a földön: ő a legelső rongykupac. Úristen, miért nem hitt neki, miért nem mert vele szökni…?! Csak átrohannak együtt az úttesten, hat méter, és szabadok; sose találják meg őket a sötétben, itt Óbudán, ahol fölnőtt, ahol minden követ ismer…
A kivégzés öt nyilast vett igénybe a nyolcból. A maradék embertömegre csak három őr vigyázott, azok közül is kettő a nyakát nyújtogatta a kivégzők felé, de köztük volt a százados is, az egyetlen igazi katona, aki nem volt kíváncsi a kivégzésre, a foglyok sötét tömbjét figyelte, van-e valami mozgás.
Nem volt.
Megdermesztette őket a rémület. Amikor összeesett az utolsó is, Géza ellökte magát a ház falától. Megkönnyebbült moraj szállt föl a térről - ettől Géza hátán futkosott a hideg. Ezek azt hiszik, vége, hogy harminckilenc társuk élete árán megúszták. A barmok! A szerencsétlen nyomorultak!…
Vacogott a foga, mire hazaért; a fiúk (Póló, Glück Andor meg Weinberger Jóska) látták, hogy sáros, át van nedvesedve, és hogy kivan. Idegileg. Nem kérdeztek semmit. Levetkőztették, szárazat adtak rá, forró, keserű teát kapott, cukor nem volt, csoda, hogy egyáltalán tea volt. Amikor kicsit magához tért, átment a kolostorszárnyba, és nagyon szépen megkérte a kapus frátert, hogy telefonálhasson. Xavér fráter volt szolgálatban, a rendesebbik kapus; a másik kettő, Szervác fráter meg egy harmadik, akinek nem tudta a nevét, nem engedték volna telefonálni. Gyuriczáékat hívta.
Élsz, megvagy, hogy vagy, hol vagy? - kérdezte Panni egy szuszra, jól vagyok, itt vagyok a kollégiumban. Szörnyen izgultunk érted… hogy engedtek el? Vagy meglógtál? Hogy tudtál meglógni? - Panni boldog volt, hogy megkerült, hogy él… Sírt, nevetett.
Egy negyvennyolcas honvéd ükunokájáért nem kell izgulni. Nincs az a helyzet, amiből ki ne vágná magát! Sziasztok, majd jövök. Nem mert hosszan beszélni. Fölhívta még gyorsan az anyjáékat, a nagynénje, Olgica vette föl, ő szinte csodálkozott magán, mennyire elmúlt minden haragja, s szégyellte már az egész cirkuszt, bocsánatot is kért, de Olgica félreértette, azt hitte, Gézának lelke van, mert hogy holnap már szenteste lesz, a szeretet ünnepe… de nem, Olgica néni, egyszerűen beláttam, hogy úgysem tetszene megérteni, hogy egy negyvennyolcas honvéd unokája miért nem lapulhat, szóval bocsánatot kérek, és tessék adni az Anyut!
Végre beszélhetett az anyjával, boldog karácsonyt kívánt, Lili bőgött, és azt mondta, hogy imádkozzanak, és könyörögjenek a szent Szűzhöz, hogy oltalmazza meg őket; jól van, Anyukám, mondta Géza idegesen, majd imádkozom, én rendben vagyok, miattam ne izgulj, csak Te vigyázz magadra meg a kicsikre, Istenem, mindig attól félek, hogy Veletek történik valami, és nem lehetek ott… Add Lacit! Elment? Hová?! Ja, jön? Jó! Hát akkor ne add, csak hallgass rá, ő egy vagány pali, ha valaki meg tud védeni, az ő… csókolom, ezer puszi, nagyon boldog ünnepeket, ha bombáznak vagy ágyúznak, menjetek le nyugodtan a pincébe, és ne majrézzatok, már itt vannak a ruszkik, mindenki jobban fél tőlük, mint a nyilasoktól… holnap nem tudlak hívni, azért hívtalak ma, de már abba kell hagynom…
Megkönnyebbült, amikor letette, és szégyellte ezt is, pedig tudta, hogy nem az Anyu az oka, hanem Olgica, aki nyilván ott állt mögötte, mint egy fegyőr, vagy inkább Olga anya, apáca rendfőnökasszony… Mindegy. Jobb itt karácsonyozni a srácokkal a koleszban, igaz, hogy zavaros lesz, mert a katolikus karácsonyt is meg fogják ünnepelni, karácsonyfával: sok a kikeresztelkedett zsidó, mások számára meg egyszerűen hagyomány; de a Hanukkát, a nyolc napig égő mécsolaj ünnepét, a zsidó karácsonyt is… ott egye a fene, csak legyen valami kaja…
Volt valami kaja. Valaki több friss kétkilós kenyérhez jutott, és bedobta a közösbe, másvalaki szerzett három negyedkilós margarint, a két anyuka csodálatos dolgokat varázsolt elő, csokoládét és kompótot, Géza el sem bírta képzelni, honnan bűvészkedtek ide, például, egy kiló valódi szaloncukrot, de volt, ott volt, lehetett zabálni belőle, és a karácsonyfán, ami közönséges erdei fenyő volt, három vastag kocsisgyertya égett, és a Glück Andor, jó ég tudja honnan, megbugázott egy darab valódi, békebeli csillagszórót: ez volt az est fénypontja, aztán énekeltek; Menynyből az angyal, Kirie, kirie kisdedecske… a Csendes éjt, persze németül: Stille Nacht, heilige Nacht (mért van az, hogy minden zsidó folyékonyan beszél németül, a halálos ellensége nyelvén) alles schläft, einsam wacht… Litván Samu, aki kívülről tudta Shakespeare Hamletjét és a Lear királyt, és első taktustól az utolsóig, áriákkal és zenekari részekkel végig bírta énekelni a Carment, a Rigolettót, a Varázsfuvolát, a Bohéméletet, Beethoven ötödik szimfóniáját, és Mozarttól az Egy kis éji zenét (azt mondta, karmesternek készül, de nem volt idősebb, mint Géza), szerencsére elkezdte a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, valamit, amit végre Géza is szeretett, meg a Sír a Jézus kis csizmáját, erről vagy nem erről, mindegy, eszébe jutott a nagylány ott a téren, aki nem akart, vagyis nem mert szökni…
Hirtelen szörnyű lelkiismeret-furdalása támadt: harminckilenc ember haláláért felelős, és bőgni kezdett, igen, ő, a hős negyvennyolcas, (mindenki azt hitte, hogy anyukáját félti, és rettenetesen magányos), az egyik itteni „anyuka”, a Rozi néni, azt mondta, hogy ha Géza édesanyjának… hm…; zavarba jött, szóval, ha baja esnék… őrá számíthat - nagyszerű! - miatta halt meg harminckilenc ártatlan… harminckilenc ember halálába került az ő élete (Vagy nem. Vagy harminckilenc fogolynak adta meg a sanszot élete kockáztatásával, hogy télachot vegyenek, százan százfelé fussanak, de nem mertek kockáztatni, gyávák voltak, és a tetű gyávaságukkal ők gyilkoltatták meg közösen harminckilenc társukat.)
De a kép...
A kép: a fekete éjszakában ezüst teliholdként világító halottsápadt arcok, a véresen szétfröccsenő arcok; az egész iszonyat ütemes ismétlődése, a gyilkoló gépezet monotóniája: az a kép… azzal fog álmodni, amíg él. És a lány szép volt, szép fekete zsidólány; világosbarna, félénk, okos, vadászpuska elől menekülő őzikeszemmel… tetszett… Persze tudta, hogy hülyeség, ő tizenhárom éves múlt, a lány meg lehetett vagy tizenhat… na és? Nem feleségül akarta venni, meg akarta szöktetni, meg akarta menteni az életét! És igenis bőg, és mindenki le van okádva, és igenis sajnálja a lányt, nem, nem is sajnálja: fáj. Fáj a halála. Nagyon fáj!
Elképzelte, ahogy a Jóisten magához veszi őket, ahogy magához öleli őket, egy jóságos, fehér szakállú Mikulásbácsi-Gulliver, aki szeretettel keblére öleli a mennyországba megtért szenvedőket, a megfáradottakat, a megalázottakat, egyszerre mind a harminckilencet, akik olyan kicsik Hozzá képest, akár a liliputiak; négyet bírt elképzelni az áldozatok közül, a nagylányt, a kislányt, az öreg nénit és a katonaszökevényt; és akkor megkísértette a Sátán, mert egyszerre úgy látta, hogy a Jóisten, ez a Mikulásbácsi-Gulliver, ez a liliputiak feje fölött cinkosan rákacsint, mert ez az öregúr egy nagyon álságos, kétszínű alak ám, mert ha valaki, hát ő megakadályozhatta volna, ő kicsavarhatta volna a gyilkosok kezéből a fegyvert, mert ő tudta előre, mert mindentudó; a Hitlert megfojthatta volna a bölcsőben, ha már véletlenül elnézte, és hagyta megszületni, mert ő mindenható… vagy nem igaz semmi, és legfőképp az nem igaz, hogy ő a jó Isten…
De aztán megrémült magától, és elhessegette a szörnyű, Sátán sugallta, szentségtelen gondolatokat, inkább belemerült az énekbe, még ha németül énekeltek is a hülye zsidók:
Schlaf in himmlischer Ru-uh’ -
Schla-af in himmlischer Ruh’…
(részlet az író 2001-ben megjelenő új regényéből)