Márer György, New York
Zarándokok örömünnepe

Az Egyesült Államok népe évről évre november negyedik csütörtökén ünnepli a Hálaadás, avagy angolul Thanksgiving napját. Sok-sok monda és rege veszi körül ezt az ünnepet, annál is inkább, mert voltaképpen nem más, mint kitalált hagyomány, így eredete nem egy bizonyos eseményen, hanem a gyarmati New England puritán hálaadásain alapul. 

Bill Clinton a hivatalos hálaadásnapi pulykával. A hagyomány szerint a kiválasztott szárnyas kegyelmet kap Fotó: Reuters

Mind Plymouth pilgrimjei (zarándokai), mind Boston puritánjai szigorúan kálvinista protestánsok voltak, akik elvetették a vallási naptárakban feltüntetett ünnepeket, amelyek a középkorból maradtak az angol népre. Az ő hitük szerint a karácsony, a húsvét és a szentek napjai nem képezték részét az igazi keresztény egyháznak, ember alkotta kitalációknak tekintették őket, amelyeket ki kell iktatni. Mindössze három vallási ünnepet tartottak meg, amelyekre igazolást tudtak találni az Új Testamentumban: a vasárnapot, a böjt és megalázkodás, valamint a hálaadás és dicséret napjait. Az utóbbi kettő végeredményben egy érem két oldalát képezte, mivel ezeket az isteni gondviselésre adott válaszul jelölték ki. A böjti napokat jobbára a tavaszi időszakban tartották, amikor különben is szűkében voltak az élelemnek, míg a hálaadásokat ősszel, a betakarítást követően. A katolikus és anglikán hálaadásoktól eltérően ezek sohasem estek vasárnapra, inkább az úgynevezett „prédikációs” hétköznapokra, amelyek általában egybeestek a hetipiacokkal.
A hagyomány szerint az első Hálaadás Napja 1621-ben volt, és a pilgrimek attól kezdve minden évben megülték azt. A valóság ezzel szemben az, hogy ez elsősorban nem volt igazi hálaadás, hanem inkább világinak mondható aratási ünnepség, amely tudomásunk szerint nem ismétlődött meg, tehát mindmáig nem számít egy hagyomány kezdetének. Nem beszélve arról, hogy a pilgrimek sohasem minősítették volna igazi Hálaadás Napjának ezt a lakomát, amelyen a wampanoag indiánok is részt vettek, mivel az ünneplők táncoltak, világi dalokat énekeltek és játékokkal szórakoztak. Az első valódi New England-i kálvinista Hálaadás Napját Plymouth Colony-ban tartották 1623 nyarán. A gyarmatosok meg akarták köszönni Istennek, hogy egy gondviselésszerű zápor megmentette a termésüket. Amikor a dolgok kedvező irányban haladtak, a termés jó volt vagy győzelmet arattak egy háborúban, a New England-iek Hálaadás Napot rendeztek, megköszönvén a Teremtőnek az áldásokat, aztán hazamentek és ünnepi vacsorát tálaltak fel, amely lehetett családi, avagy közösségi jellegű. Amikor azonban roszszul álltak a dolgok, ha nem volt elég élelem, esetleg a bennszülöttek az ellenállás jeleit mutatták, vagy járvány tizedelte meg őket, akkor böjtre és megalázkodásra tettek felhívást. A templomban bocsánatért és útmutatásért könyörögtek Istenhez. Az embereket emlékeztették erkölcsi és vallási kötelezettségeikre, és ösztönözték őket nemcsak saját bűneik elhagyására, de másokénak megakadályozására is, hogy így vegyék elejét Isten neheztelésének.
1777-ben a Kontinentális Kongresszus a Saratoga városánál aratott csodával is felérő győzelem után meghirdette az első országos amerikai Hálaadás Napját. A proklamáció híven tükrözte az ünnep New England-i, puritán gyökereit. A napot hivatalosan vallási szertartásnak szánták az isteni gondviselés meghálálása céljából, és mint vasárnap, tilos volt mind a munka, mind a szórakozás. Az ünnep ugyan nem hasonlított a mi hálaadásról való elgondolásunkhoz, amely a családi vacsorára és a vidámságra helyezi a hangsúlyt, de a szigorú érzelmi háttér ellenére csökkenni látszott a régi puritán szenvedély, olyannyira, hogy a hálaadás kevésbé vallásos, inkább világi ünneppé vált. A súlypont áttolódott a vallási szertartásról a családi összejövetelekre. A közösségek továbbra is elmentek a templomba minden Hálaadás Napján, de a társadalmi és étkezési szempontok fontossága egyre növekedett, az ünnep az otthonra és a családi tűzhelyre fordította a fő figyelmet. A Hálaadás Napjának első, korszerű változatát Abraham Lincoln elnök vezette be 1863 novemberének utolsó csütörtökével. A Hálaadás Napja azonban csak amolyan szentesítetlen szokás maradt egészen 1941-ig, amikor november 26-án Franklin D. Roosevelt aláírta a törvényt, amely november negyedik csütörtökét a Hálaadás Napjává, azaz nemzeti ünneppé nyilvánította.
Sok víz folyt le a Hudson folyón az 1621-es hálaadás óta, amelyet a közvélemény persze továbbra is az első ilyen ünnepnek tart. Akkoriban azonban még egészen másként festett a dolog. A jó öreg pilgrimek még nem ettek villával, csak kanállal, késsel és urambocsá a tíz ujjukkal fogyasztották a felszolgált ételeket, majd nagy asztalkendővel törölgették kezüket-szájukat. Manapság ezen az ünnepen gyászba borul a pulykatársadalom, mert szinte nincs olyan család, ahol ne szolgálna fel ilyen szárnyast a ház asszonya. A pilgrimek nem ettek feltétlenül pulykát, hacsak véletlenül nem sikerült egy ilyen vadmadarat elejteniük, mivel szaladgált belőlük jó néhány az amerikai erdőkben. A következő különbség a főzelékfélék terén mutatkozik, ugyanis manapság ezek egész hada kerül az asztalra, ami persze akkoriban nem állt ilyen mennyiségben a pilgrimek rendelkezésére. 
A 17. században bizony sem nekik, sem a wampanoag indiánoknak nem volt hűtőszekrényük, következésképpen sok szárított hús, főzelék és gyümölcs került az asztalukra. A húsételek általában vadakból kerültek ki, és főként sütötték őket. Egy-egy pilgrimnek az volt a feladata, hogy ilyen alkalmakkor órákig ügyeljen és forgassa a nyársat, hogy a hús egyenletesen piruljon meg. Hát igen, változnak az idők, és mi velük változunk. Ma már a háziasszony beállítja időre a sütőt, beteszi a pulykamadarat, azután felhívja telefonon a barátnőjét, és kellemes beszélgetéssel tölti a sülési időt, ami bizony nem pilgrim módi.
Az idei Hálaadás Napja ugyanolyan kellemesen telt az Egyesült Államokban, mint bármely más évben. A pulykahús ára alaposan felszökött, mint általában az ünnep előtt, de ez senkit sem riasztott visz-sza a vásárlástól. Voltak persze előrelátó lelkek, akik már hetek óta fagyasztották a szegény madarat a mélyhűtőben, így megtakarították a főzelékfélék árát. No, de ki néz ilyen kicsinységekre? Említésre méltó, hogy az elnökválasztás visszásságai sem vetettek árnyékot az amerikaiak ünnepi kedvére. Megtartották a felvonulásokat, a templomok is zsúfolásig megteltek, és a legtöbb család még most, lapunk megjelenésének idején is pulykát eszik, mert annyi a maradék. Erre a napra még az elnökjelöltek is békét kötöttek, és családjuk körében vígan fogyasztották az ünnepi pulykasültet.