Szakonyi Károly
Emlékek évadja

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei.
A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. A nap a felhők mögül süt, mint fátyolon át a fény, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz fanyar illata.

A múlt egyik villamosa. Átgördült az új évezredbe    Fotó: Somorjai

Eszembe jut, hányszor jártam errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként a Farkasrétre, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés; olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekvőn.
Ülök a csővázas, műbőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj, amit az indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó, a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító, kezelő, a végállomásokon az áramszedőket kötéllel a menetiránt átbillentő kalauz.
„Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre…” A régi járatok! A régi, nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy „leszállni, leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?!…” - A lépcsők mindig tele voltak.
A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi ismerősöm, meg a 46-os is! A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. („Negyvenhatos sárga villamoson kalauz az anyósom” - szólt a hajdani, pesti sláger.) A Baross tér sarkán, a volt Meinl-bolt elől, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis szerelvény. Ez is a Keletitől indult, végigment a Rákóczi úton, az Erzsébet hídon Budára; a mai Apor Vilmos téren volt a végállomása. Átszállhattunk róla az 59-esre.
Az 56-os még létezik, Hűvösvölgybe jártunk vele, ahogy most is.
Az egykori végállomása helyett mostanra újat építettek, de a járat utolsó szakaszán a völgyben futó sínpár a múltat idézi.
Száz esztendőnél is vénebb már a budapesti villamos.
Ez igen, ez már kor, tiszteletre méltó! Három-négy generáció: dédapáink, nagyapáink, apáink villamosa is ez; micsoda régi holmi!
Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli tájakról az Összekötő-híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk; megérkeztünk, itt vagyunk Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valami felerősített köszörűzaj, egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, ez már város, nem vidék!
Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban létezik villamos e hazában, így hát mélységesen csalódtam, amikor a negyvenes évek elején Pécsre érve a pályaudvar előtt megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest fölött: semmi kétség, ha más színű is, de Pécsett is van villamos! Hiszen jártam másfelé is, Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam a városi forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más, a villamos, az Budapesté.
De ez az évszázados valóban csak a székesfővárosé.
Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, ezért aztán könnyen lehetett fel- vagy leugrálni, például kanyarokban, noha a menet közbeni ugrálás nem volt veszélytelen. Elég volt egy roszszul kiszámított mozdulat, s máris a kerekek alá kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak, amikor már lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, a megindult villamost sem lehet futással, ügyes felugrással elérni, az ajtókat automata rendszer zárja. Mint ahogy „tujázni” sem lehet, vagyis az utolsó kocsi hátsó ütközőjén utazni, a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök, kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc - kényszerű - utazási módja volt ez; indulás után lehetett bravúros gyorsasággal, fél fenékkel az ütközőre huppanni, s meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót, lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta - mondjuk - a diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Mindemellett víg utazások estek a tuján, ingyenes, izgalmas utazások.
A jegyek! A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem, volt kisszakasz is, perselybe kellett bedobni az árát; a vezérkocsi első felében lehetett, már nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt dobtunk a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája is változott az évtizedek alatt, s persze a tarifa is. Ha az átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe. A város vázlatos térképét nyomtatták a jegyre a vonalak feltüntetésével, ezeket a pontokat csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz érni.
A háborús években színes jegyeket is nyomtak, már meg nem mondanám, miért, csupán egy akkori viccre futja emlékezetemből. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél a kalauzhoz, és azt mondja: - Kérek egy átszállót! - Pirosat vagy fehéret? - kérdi gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülve: - Kadarkát, persze kadarkát… kevés szódával!…
A pesti villamos! A fővárosi villamos! Idegen országokban járva sokfélét láttam már, halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos - vagy ahogy régen mondtuk: a „villanyos” - nekem mindig csak ez. A székesfővárosi.
Suhan velem az 59-es az őszben. Nyílik-csukódik az ajtaja, automata vezérli a megállókban. Hangszóróból halljuk az utcaneveket. A hang személytelen. Nincs kalauz sem, mindenki maga kezeli a jegyét a gépi lyukasztóval. Zárt kocsik, biztonság. Nincs felelőtlen le- és felugrálás, nincs tujázás…
De az őszi gyenge fényben mégis azokat a régi kocsikat vélem látni, amint kapaszkodnak felfelé a hegyi úton.

***

Ismerek egy embert, kutyákat tart. Ha kinézek az ablakon az őszi lombokkal teli utcára, látom, amint sétáltatja a falkáját.
Tudom, hogy korán kel, a kutyák ébresztik, odasettenkednek a fekhelyéhez, orrukkal taszigálják, mancsukkal dögönyözik az oldalát, megnyaldossák a kezét; még csaknem sötét van odakinn, amikor ő már talpon van. A lakása a bérház második emeletén vakkantásoktól, morgásoktól és tompa zajoktól hangos; ajtó csapódik; a férfi egyszerre három ebbel siet le az utcára. Fél óra múlva megint néhánnyal, négy forduló, amíg a falkát megsétáltatja. A hátsó lépcsőn oson le velük, különösen azóta, hogy szembetalálta magát a felirattal. Az egyik közeli ház falán virítanak a betűk. Szűk mellékutcákon vág át, parkoló autókat kerülget, így vezeti kutyáit. Ő maga is mintha közéjük tartozna, borzas, sebtiben magára kapkodott holmijaiban rendetlen, különben is van az ábrázatában valami kutyaszerű. Szomorkás. Köhécsel, hunyorog, amíg várja, hogy kutyái elvégezzék a dolgukat a járdaszélen, a csatornarács fölött. Erre ügyel, nem akarja bepiszkíttatni a járdát, mégis hallja a megjegyzéseket: - Na, ez is ezzel a sok döggel!… - Nem méltatja válaszra a becsmérlőket. Türelmes. De amióta a festékszóróval írt szöveget olvasta, inkább gyanakvón hallgat, ki tudja, a szidalmazók is nem azok közé tartoznak-e, akik egyetértenek a felirattal: SOK A KUTYAPISZOK! NE TARTS KUTYÁT!… De még azt is látta az egyik házfalon, hogy: PUSZTULJANAK A VÁROS BEPISZKÍTÓI! Elhúzódik, amikor hallja maga mögött: - Ennyi dög! És mind itt, az utcán… - Vagy még inkább így: - Az utcánkban!…
Tucatnyi ebbel él együtt. Számuk változó, de inkább gyarapodó, mint csökkenő. Korcsok és fajtiszták, szukák és kanok, acsarkodók, szelídek, mélabúsak, virgonckodók - különbözőek, de egyben azonosak; szerencsétlenek, elhagyatottak. Befogadta őket. Egyre nagyobb lett a csapat, mindenféle kivert, sebesült, szőrét hullató, beesett horpaszú, tépett fülű, sánta eb gyűlt a férfi köré. Nem nézték a házban jó szemmel. - Hiszen ezek beteg állatok! Ótvarosak! Kész lepratelep! Mit képzel ez az ember? Itt gyerekek laknak, meg terhes anyák!…
De azért hagyták. Legfeljebb kerülték a férfit és ápoltjait.
A kutyák hálásak a menedékért. A régebbi bérlők emlékeznek rá, hogy a férfi mindig is magányos volt, valami családi tragédiát is emlegetnek, de azt is tudják, hogy szép tágas otthonban élt - egyedül. Állítólag becsüs volt, kiváló szakember, lakásában drága bútorok, szőnyegek, dísztárgyak garmadája, ezért senki nem is érti, hogyan tarthat ott ennyi kutyát. Hiszen mindent tönkretesznek! Hacsak azért nem… - szólt különös lakótársukról a pletyka -, hogy a befogott ebekkel kereskedjen, vagyis eladja őket kísérleti célokra. Az emberek hajlandók felülni az efféle híresztelésnek, noha láthatják, hogy nemigen hiányzik egy sem a falkából. És azt is megfigyelhetik, hogy mennyire gondoskodik róluk, szatyrokban cipeli haza a csirkelábat, miegyebet.
A férfit hidegen hagyták mindeddig a méltatlankodó megjegyzések, a füle hallatára eleresztett morgolódások: - Vonyít az a sok dög! És a bűz?! Ki bírja ezt elviselni? Hát nincsen hatóság, hogy megtiltsák neki az ebtartást?!
Csak mostanában nyugtalankodik. Azok a felfestett szavak, fenyegetések a házfalon! A fekete betűk!…
Szorong. Kétségtelen, azóta szorong. Emlékszik efféle felfirkantott mondatokra. Hogy ki pusztuljon és miért… Hogy féljenek, reszkessenek a…
Nem is akarja végiggondolni.
A reggeli séta után mindig nekilát napi teendőinek; az etetés vidám dolog, de ott van a gondozás is; ilyenkor a foszladozó fürdőköpenyében hajladozik köztük, kezeli a beteg kutyák sebeit, dünnyög hozzájuk, kiadagolja az orvosságokat, nyugtatgatja őket. Az ablakán bekukkantók láthatják ezt a foglalatosságot. De azt már nem, hogy amikor elcsitul a falka, íróasztalához ül, és leveleket ír. Leveleket a világ minden tájára. Állatvédő ligáknak, egyesületeknek, jótékonykodó hölgyeknek, alapítványoknak, tenyésztőknek, kutyabarátoknak… Ecseteli gondozottjainak az állapotát, részletezi, milyen anyagi terheket ró rá a velük való törődés, de kötelességének érzi, hogy megvédje őket a szívtelen világgal szemben.
Bizonyos időközökben pénzküldemények érkeznek a címére, font, márka, dollár, schilling vagy frank, nem nagy összegek, de segítséget jelentenek.
Ám legalább ilyen fontosak az elismerő sorok. Örül a dicséretnek, büszke, amikor a fordítóirodákban felpillantanak rá ilyen mondatok olvastán: „Az ön jótéteményei… Ön nemes lelkű, s mi a kiszolgáltatottak nevében köszönjük karitatív cselekedeteit… Büszkék lehetnek önre a hazájában…”
Ezeket felolvassa a kutyáinak is.
- A pénz a tiétek - mondja nekik -, az elismerés az enyém. Az egész világ becsül… az egész világ…
Csak a feliratok nyugtalanítják.
Újak és újak ötlenek a szemébe. SOK A KUTYAPISZOK! MEDDIG TŰRJÜK MÉG? EMBEREK, VESSÜNK GÁTAT ENNEK! ÖSSZEFOGÁS A KUTYÁSOK ELLEN!
Aztán egy napon, amint megint látom az avarral borított téren áthaladni, megállít.
- Tudja mit olvastam ma itt, a közelben? Hogy engem figyelmeztetnek. FIGYELÜNK! HA NEM KERGETED EL A DÖGÖKET? TÉGED KERGETÜNK EL!… Mintha krétával egy X-et rajzoltak volna az ajtómra! De hát ki gondozza őket, ha én sem?! Ki törődne velük?!
Kutyái közrefogták, mintha védeni akarnák.
- Hogy hagyhatnám őket cserben? Hogyan?…
És ahogy ment át az őszi parkon, a falka közepén, egyre csak hajtogatta: - A szeretet… a szeretet… kérem szépen, a szeretet…
Hát ez is egy őszi történet.