Laudancsek Katalin
A kvékerek csokoládéja

Egy brit átlagember évi csokoládéfogyasztása kicsivel több, mint 7 kilogramm - így hát ahhoz, hogy még többet megegyen belőle, valami nagyon-nagyon kivételeset kell alkotni. A Cadbury’s társaságnak ez, úgy tűnik, sikerült - írja Szergej Tatevoszov a Gyengi című orosz hetilapban, amely bemutatja a cég nem éppen szokványos sikertörténetét.

Mesebeli városka az egykori gyár körül. Értettek a reklámhoz    Fotó: Kommerszant

A Cadbury Worldben a tisztelt látogató sok mindent megtudhat, miközben körbevezetik a múzeumból, étteremből, üzemből és boltból álló csokikomplexumban (és eközben annyit kóstolgathat, hogy utána hetekig rá sem bír nézni semmi édesre). Többek közt azt, hogy az amerikai bennszülöttek csípős chillivel ízesítették a napi kakaójukat, vagy hogy annak idején, mikor angol kalózok spanyol hajókat kaparintottak meg, undorodva kidobálták a tengerbe a raktérben talált kakaóbabokat. Szentül meg voltak győződve ugyanis, hogy a kis bogyók juhok „termékei” - csak azt furcsállották, miért van belőlük annyi egy hajón. Ezen kívül azt is tudni illik, hogy a Cadbury’s csokoládé receptje nem változott az utóbbi 100 év során (másfél pohár 1 font csokoládéra), valamint azt, hogy a Cadbury-dinasztia történetében két kulcsszó van: a csokoládé és a kvékerek.

A lelkész csokoládéja

A Cadbury egyike ugyanis a legnevesebb kvéker dinasztiáknak. A XVII. században „Baráti Társaság” néven létrejött mozgalom nem ismerte el a hagyományos vallásokat; tagjai úgy vélték, hogy az embernek törekedni kell az Istennel való személyes közösségre, és ehhez nincs szükség közvetítőkre. A lehető legegyszerűbb ruhákat hordták, kizárólag egymás között házasodtak, és hosszasan imádkoztak. Mereven elzárkóztak mindenfajta eskütételtől, mondván, ők így is mindig igazat mondanak. Időről időre belső fény járta át őket, amikor is transzba estek és reszketés fogta el őket, innen is ered a nevük (kvéker: reszkető). Mindezzel nemigen vívták ki az állam rokonszenvét: tilos volt állami szolgálatba lépniük, felsőoktatási intézményekben tanulniuk. A tradicionális egyházi karrier egyértelműen ki volt zárva, katonai pálya pedig ideológiai megfontolásokból nem jöhetett szóba (a kvékerek meggyőződéses pacifisták). Így hát maradt a kereskedelem és a pénzügyek. Itt viszont a legjobb oldalukról mutatkoztak be: közülük nem kevesen Anglia leggazdagabb emberévé váltak.
A három legnagyobb csokoládédinasztiát kvékerek alapították, és a négy legnagyobb angol bank közül kettőt, a Barclay’s-t és a Lloyd’s-ot úgyszintén. A világi hívságok iránt való teljes közönynek (a kvékereknek tilos volt otthon képeket tartani, táncolni, zenélni, alkoholt fogyasztani és szerencsejátékokat játszani) és a szigorú fegyelemnek köszönhetően a kvékerek ideális bankárok voltak, akikre bátran rá lehetett bízni a vagyont. A másik biztosítékot a kvéker gyülekezetek erkölcsi normái jelentették: a közösség ugyanis éberen ügyelt tagjainak pénzügyi helyzetére, és nem engedett meg olyan szégyent, mint egy csőd.
A tízgyermekes családból származó John Cadbury 1824-ben, 22 évesen nyitotta meg gyarmatáruüzletét Birmingham egyik legforgalmasabb utcáján, a Bull Streeten, apja textilüzlete mellett. Főleg teát és kávét árult, de emellett tartott mustárt, komlót, kakaóport is, mely utóbbiból készült a csokoládé nevezetű ital a jobb módú vendégek számára. Ez idő tájt alkalmazott reklámfogásai nem mindennapi érzékről tanúskodnak: a birminghamiek figyelmét teljesen lekötötte a bolt utcai kirakatán át jól látható, nemzeti viseletben serénykedő kínai eladó.
Hamarosan kiderült, hogy a kakaó minden más árunál több hasznot hoz. Emellett a csokoládékereskedelem jól harmonizált a kvékerek nézeteivel, akik szerint a fő problémák nagy részét az angol társadalomban az alkoholfogyasztás okozza, így a csokoládéital méltó és egyben hasznos vetélytársa lehet a tüzes víznek.
A 40-es években John már tizenhat féle csokoládéitalt árult. Az egyik legkorábbi árulista tanúsága szerint volt itt „lelkész csokoládéja”, „spanyol csokoládé”, „izlandi moha” és ehhez hasonlók. Időközben bevette az üzletbe bátyját, Benjamint, és rövidesen őfelségének, Viktória királynőnek is ők szállították a kakaót.

Ki a városból!

Az 50-es évektől John fiai, a 21 éves George és a 25 éves Richard lettek a cég új tulajdonosai. A második Cadbury nemzedék testvérpárosa a tizenöt alkalmazottal működő boltot Anglia egyik legnagyobb csokoládéipari létesítményévé fejlesztette. George-ék 1866-ban megvettek egy holland feltaláló által szabadalmazott speciális prést, melynek segítségével az őrölt kakaóból kétharmad résznyi vajat lehetett nyerni, így hát ugyanazért a pénzért sokkal több csokoládét lehetett előállítani. Egy év múlva megjelentek az első Cadbury csokoládésdobozok, melyeken Richard Cadbury érzelgős rajzocskái díszelegtek. A bársonnyal kibélelt, tükörbetétes képes skatulyák értékes (és nem utolsó sorban hasznos) ajándékoknak számítottak az idő tájt: az édesség elfogyasztása után nagyszerűen fel lehetett használni csecsebecsék tárolására.
1879-ben már új helyet kellett keresni a folyamatosan növekvő üzemnek. A fivérek úgy határoztak, hogy egy teljesen üres területen alapítják meg az üzemet, a dolgozók lakóhelyével együtt. Mindez nagyszerű alkalom volt arra, hogy bemutassák, hogy is kell működnie egy igazi vállalkozásnak. George Cadburynek ezzel kapcsolatosan volt egy-két elképzelése…
Meg volt győződve például, hogy a városi élet természetellenes, és elkerülhetetlenül lezülleszti a munkásokat, ezért fontos, hogy az üzem egy szép, városon kívüli környezetben helyezkedjen el: „Városi körülmények között lehetetlenség felnevelni egy erkölcsileg, fizikailag, szellemileg egészséges nemzedéket. Az egyetlen járható út - kiszabadítani az embereket a városokból, és mindegyiküknek saját kertet adni, hogy érintkezni tudjon a természettel, és ilyen módon többet tudhasson meg Istenről, aki létrehozta mindezt.”
A kellemes környezeten és természetközeliségen kívül a munkások méltó körülmények között kell, hogy éljenek: „Honnan lesznek egy munkásnak eszméi, ideáljai, ha nyomortelepen lakik, és egyetlen pihenőhelye a nyilvánosház?”

Uszoda, tenisz és ima

A Cadbury-k már régen is jó gazdaként voltak ismertek. Miközben az angol ipar jó részében még a dickensi nyomorúságos állapotok uralkodtak, náluk vezették be legelőször a szombati rövidített munkanapot, teljesítménybérben fizettek, és néha még jutalomosztásra is futotta. De az új burnville-i telepen magukat is felülmúlták. Volt itt iskola, kórház, fürdő, olvasóterem, pihenőszobák és orvosi rendelő. A Cadbury fivérek, maguk is aktív sportemberek lévén, minden sportkezdeményezést buzgón támogattak, és nem zárkóztak el a munkásokkal való krikettezéstől sem. Burnville-ben volt futballpálya, úszómedencék (külön férfi és női), squash-, illetve teniszpálya. A tulajdonosok a szellemi táplálékról sem feledkeztek meg. Reggelente közös imák, nappal bibliaolvasás. Az új létesítmény mesebeli helynek tűnt a többi munkásnegyedhez képest: kedves házikók, vidám színek, tágas szobák…
1893-ban felvásárolták az üzemet környékező maradék területeket, hogy növekedni tudjon a vállalkozás és a település, 1900-ban pedig George Cadbury átadta a földet és az építményeket a Burnville Village Trust jótékonysági alapítvány tulajdonába, azzal a feltétellel, hogy az ingatlanból származó jövedelmeket a település fejlesztésére, illetve a lakásviszonyok reformjára fordítják.
Richard Cadbury halála után, 1899-ben a fivérek cége a Cadbury Brothers Limited zárt részvénytársasággá alakult, melyben George lett az igazgatótanács elnöke, tagjai pedig fiai és közeli rokonai voltak. George Cadbury sikeres nagyvállalkozóként volt ismert, aki kevéssé különbözik a munkástól. Sok éven át gyakorlatilag az egész bevételét jótékonyságra fordította, vagy olyan módon forgatta vissza az üzletbe, hogy a végeredmény megint csak az legyen. Gyakran mondogatta, hogy csak egy olyan emberi tevékenység van, amely értékes Isten szemében, ez pedig a más embereknek való őszinte segítségnyújtás.
George minden áldott vasárnap tanított a birminghami felnőttek iskolájában, és ötven év alatt körülbelül négyezer embert taníttatott ki. Az iskolát kvékerek alapították, de nem csak azok számára volt nyitott. Ezenkívül megvette a Daily News újságot kizárólag annak érdekében, hogy harcolhasson a munkások jogaiért, és tiltakozhasson az angol-búr háború ellen. A birtokán felépített egy hétszáz férőhelyes termet, ahol évente kétszer jótékonysági bálokat rendezett. Minden nyáron huszonötezer, Birmingham szegénynegyedéből származó gyermekre viselt gondot, étkeztette őket és programokat szervezett számukra. 1906-ban hatvanezer fontot adományozott munkásainak nyugdíjalapjába.

Az aláírás maradt

1897-ben a Vanity Fair című újság élesen kritizálta George Cadbury-t az egyik sztrájk résztvevőjének nyújtott segítségéért: Cadbury ugyanis heti ötven fontot ígért neki mindaddig, amíg a munkaügyi vita le nem zárul. „George Cadbury egy filantróp, a filantrópnak pedig tudni kell a különbséget a hasznos jótékonykodás és egy kétes eredetű vita egyik résztvevőjének tisztességtelen támogatása között” - háborgott a Vanity Fair. Cadbury proletárok iránti rokonszenve legközelebb 1918-ban mutatkozott meg, mikor vállalatában két munkástanács alakult, egy férfi és egy női. Tagjait titkos szavazással választották, feladatuk pedig az üzemi munkakörülmények és a szociális szféra felügyelete volt.
George Cadbury még megérte, hogy cége a világ legnagyobb csokoládégyártója lett: 1922-ben hunyt el, igen idős korban. A Cadbury-k utolsó nemzedékét George fiainak egyike, Lawrence képviselte, aki rögtön a háború után vette át a családi vállalkozást. Ő is jó üzletemberként mutatkozott be, azonban egyre gyakrabban kalandozott el a csokoládétól: a cég 1969-ben összeolvadt a Schweppes céggel. A Cadbury világpiaci helyzete megerősödött ugyan, de a csokoládéüzlet kezdte kinőni a családi keretet: utolérte őket sok patinás cég sorsa, így mára csak néhány részvény maradt a birtokukban.
Az utolsó „csokoládés” Cadburyk Lawrence fiai: Adrian és Dominique, ám néhány hónappal ezelőtt történt lemondásuk után a cég történetében először nincs az igazgatótanácsban egyetlen Cadbury sem. Az egyetlen, ami még összeköti őket a csokoládéval - az elegáns aláírás a csokipapíron. Egy ilyen szignóért és ilyen múltért többen igen sokat fizetnének, de hát a Cadbury’s - a Cadbury család nélkül - már egy egészen más sztori…