Szobota Zoltán, Hazafi Zsolt
Finnyásan nem lehet politizálni

Interjú Csizmadia Ervin politológussal az SZDSZ múltjáról, jelenéről és jövőjéről

Csizmadia Ervin: „Kívánatos volna a magyar politikában, ha az egymással szembenálló táborok között ismét megindulna az érdemi kommunikáció”    Fotó: Somorjai

- Hogyan látja az SZDSZ helyzetét Demszky Gábor főpolgármester fellépésének tükrében?
- Először is az SZDSZ új koncepcióját nem kötném feltétlenül Demszky nevéhez, hiszen a 99-es tavaszi küldöttgyűlésen Magyar Bálint által meghirdetett koncepcióban már majdnem minden megvolt abból, amit Demszky ma hirdet. Tehát igazából számomra az első kérdés az, hogy miért nem sikerült az elmúlt másfél évben ezt a koncepciót nem hogy valóra váltani, hanem megközelíteni sem. A választ szerintem maga Demszky mondta ki, azt hiszem éppen azon a 99-es küldöttgyűlésen, és körülbelül így hangzott: az SZDSZ legnagyobb problémája az, hogy nem tudja újrapozícionálni magát a választók fejében. Szerintem a szabaddemokraták legsúlyosabb problémája ebből származik. Nem tisztázták azt a kérdést, hogy a párt hogyan is képzeli a választókhoz való viszonyát. Magyar Bálint persze akkor adott erre egy választ, mégpedig azt, hogy az SZDSZ nagy társadalmi kérdéseket képvisel majd. Meg is nevezett hármat ezek közül: a hadkötelezettséget, az abortuszt és az információs önrendelkezési jogot. Az ezeken a területeken indított akciók azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, nem feleltek meg az újrapozícionálás követelményeinek. Demszky Gábor elnökké választása előtt - ami egyébként az SZDSZ utolsó lehetősége - újra fel kell tenni a kérdést: hogyan helyezze el magát az SZDSZ-t a politikai palettán. Ebből a kérdésből pedig nagyon sok megválaszolásra váró alkérdés következik.
- Például?
- Téves helyzetértékelésnek tartom Haraszti Miklós éppen a Heteknek kifejtett nézetét, amelyben azt állítja: az SZDSZ értékeivel minden rendben van, csak egyszemélyi felelős vezetőre van szükség, aki a problémákat kezelné. Megítélésem szerint az SZDSZ az elmúlt években egyoldalúan gondolkodott a politikáról. Túlságosan a liberális értékek következetes képviseletére koncentrált. Holott a politika soha nem csupán értékek képviseletét jelenti, hanem - hogy egy régies kifejezéssel éljek - tartalom és forma egységét. Nem merül ki tehát abban, hogy egy politikusnak, egy pártnak nagyon szilárd elveket kell megvalósítania, hiszen biztos elvekkel a háta mögött egy párt még lehet nagyon sikertelen is. Akármennyire is fájó kimondani, az elvek mellett legalább ilyen fontosak a sikerességet garantáló „formai” elemek is, például az üzenetközvetítés hatékonysága.
- Pedig az SZDSZ egykor sikeres párt volt.
- Persze, mert tartalom és forma, vagy ha tetszik, érték és üzenetközvetítési hatékonyság együtt volt. A Demokratikus Ellenzék azért lehetett oly hatásos, mert az ő mondanivalójáról folyt a közéleti diskurzus. Attól volt hatásos, hogy kommunikációs és informális hálózatokat működtetett, amelyek számarányánál sokkal nagyobb jelentőséget biztosítottak neki. Nem az volt a lényeg, hogy van 100, 200 vagy 300 ellenzéki az országban, hanem az, hogy ez a 300 nagyobb súlyt képviselt, mint 800 ezer párttag, mert az ellenzékiek nem csak minőségi elveket képviseltek, de mondanivalójukat profi módon el is tudták juttatni a médiához és a társadalomhoz. Ezt bizonyos értelemben át tudták menteni a rendszerváltás utánra is, csak éppen megváltozott a helyzet. Most másfajta riválisok, másfajta vetélytársak vannak, mindenki belement egy nagy hatékonysági játszmába. Különböző kommunikációs hálók, informális körök épültek ki. Az SZDSZ, véleményem szerint, ebben nem tudta megőrizni politikájának azt a korábbi egységét, amely nem csupán elvek képviseletét jelentette.
- Ezért veszítette el a szavazóit?
- Nemcsak ezért, de kimutatható, hogy a 90-es évek elejétől folyamatosan csökkent a támogatottsága. Ezt nem kötném feltétlenül az MSZP-vel való koalíciós kormányzáshoz. Valójában felszínes választ adtak arra a kérdésre, hogy mi okozta a nagy párttá válást 89 végétől. A válasz az volt, hogy Magyarországon 1 millió
liberális szavazó van. Ezt a nézetet én nem osztom. Szerintem az SZDSZ azért lett nagy párt, mert a leghatékonyabban és leghatásosabban képviselte a radikális rendszerváltás programját, amelyben liberális és radikális szavazó egyaránt megfért. Ha az SZDSZ elitje pusztán értékszinten akar választ keresni a problémákra, és nem keresi meg a minden szempontot mérlegelő magyarázatot, akkor a megújulási szándék félre fog siklani, és a párt ismét egy önmagába forduló belső értékvita kellős közepén találja magát.
- Azé a nép, aki jobban tudja mozgósítani?
- Másként fogalmaznék. A társadalomnak egy jelentős része felismerte önmagát abban, amit a néhai ellenzék csinált, nevezetesen, hogy az állampárti rendszert bontsuk le. Ez egy könnyen dekódolható üzenet volt, mellyel érzelmileg is lehetett azonosulni. Úgy érzem, hogy az SZDSZ 90 után túlságosan az intellektualitás felé mozdult el, és amikor elsődlegesen az emberek intellektusát érintő kérdéseket firtatja, akkor nem teremti meg az azonosulás feltételrendszerét. A hajdani 4x4-es című belső újság néhány éve közölte a Marketing Centrum nevű közvélemény-kutató cég által készített felmérést, amelyből döbbenetes módon az derült ki, hogy az SZDSZ saját közönsége sem érzi, hogy érzelmileg túl sokat kapna pártjától. Az a nagyon masszív intellektuális tőke, ami a párt mögött áll, csak akkor tud hasznosulni, ha bevonja azokat a ma még parlagon heverő rétegeket, amelyeket nem lehet kizárólag intellektuális eszközökkel meghódítani. Ha nem akarja úgy csinálni, mint a Fidesz, mutassa meg, hogy lehet másképp is csinálni.
- Miért, a Fidesz hogy „csinálja”?
- 94 és 96 között a Fidesz nyomasztóan szenvedett a kispártiság bélyegétől. A Bokros-csomag időszakában az akkori ellenzék sokáig nem találta a kormány ellenszerét, pedig bizonyos értelemben az Alkotmánybíróság is besegített neki. Csak 96 őszén, a Tocsik-üggyel - majd később a közbiztonság és a robbantások témájával - tudta a Fidesz újrapozícionálni a magyar közéletet. Azóta pedig, hogy a jelenlegi koalíció élén a Fidesz kormányon van, a lehető leghatékonyabban képviseli például a kétosztatú politikai rendszer kiépítésének szándékát. Azt mondja: mi vagyunk kormányon, megkaptuk a felhatalmazást, mi vagyunk a többség, jogunk van ahhoz, hogy az ellenzék kezdeményezéseit erőből visszaverjük. Mit vacakoljunk hát a konszenzusos demokráciával? A nagyközönség számára ezek a célok rendkívül egyszerűek és megfoghatóak. Ezzel szemben az SZDSZ azt mondja, hogy egy liberális demokráciában a többséget is kordában kell tartani, amivel egy átlagos választó, a maga kisemberi szempontjaival nagyon nehezen boldogul. De mondhatnánk más példákat is a túlságosan bonyolult vagy elvont üzenetekre.
- Mi lehetne a megoldás?
- Az SZDSZ-nek mindenekelőtt tisztáznia kellene a politikához való viszonyát. Jelenleg ez a viszony zavaros. Az a párt, amelyik még ma sem igazán az életüket a politikára rátevő emberek társaságaként működik, nem áll nagy jövő előtt. Jelenleg nagyon sokan nem találják a helyüket abban a szituációban, amikor úgymond aprópénzre kellene váltani politikai elveiket. Ha megmarad ez a fajta finnyásság a politika vagy a politikai kommunikáció mint a politika szerves része iránt, akkor nagyon nehéz lesz elmozdulni. A politika lényeges eleme a hatékonyság, az, hogy hogyan válaszolok az ellenfeleim felvetésére. Annak imamalomszerű hajtogatása, hogy az ellenfeleimnek nincsenek elvei, az ellenfeleim csak píárosok, véleményem szerint egy végtelenül kont-raproduktív megoldás, és nem is igaz, ugyanis az ellenfélnek is vannak elvei.
- Miért van ekkora különbség a Fidesz és az SZDSZ politika-felfogása között?
- Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Mindegyikük más-más politikai szituációban tanulta a politikát. Az SZDSZ elitje a Kádár-rendszerben nőtt fel, amikor a tiszta elvek képviselete önmagában is politikai tettnek minősült. A Fidesz-elit ellenben már parlamentáris körülmények között vált politikussá, a píár, az érdekharcok, a betartások, a kijárások világában, amiből nagyon másfajta politikakép következik. Érdekes, hogy a Fidesz-vezetők sokáig az SZDSZ elődjétől, a demokratikus ellenzéktől tanulták a politikai magatartást, a politikai kultúrát, és egyszer csak eljött az a pillanat, amikor önállósodtak, és azt mondták: eddig mi voltunk a tanítványok, mostantól ti tanuljatok tőlünk. Ma már mi vagyunk azok - mondja a Fidesz -, akik ennek a korszaknak az adekvát politikai stílusát képviselik. Demszky előtérbe kerülése mintha azt üzenné a közönségnek, hogy az SZDSZ hagyományos elitje nem tudott versenyre kelni a Fidesz-elittel, amelyik - pillanatnyilag legalábbis - jobban, hatásosabban képviseli a maga értékeit, érdekeit.
- Demszky most középre tart.
- A legnagyobb talánya szerintem a Demszky-féle stratégiának, hogy mi lesz az MSZP-vel. Ha középpárttá akarja felhozni az SZDSZ-t, ahhoz tényleg nem kell az MSZP, viszont akkor is csak a mérleg nyelve lehet a 30 százalékos pártok mellett. Szándéka mellett szól, hogy - ha a pártpolitikában nem is - a háromosztatúság jelen van a közgondolkodásban. Az SZDSZ holdudvara a mai napig nagy befolyással van a közvélemény formálására, arra, hogy mit gondoljunk a jogállamról, Magyarország EU-csatlakozásáról, a kisebbségek jogairól és így tovább. Az SZDSZ sikere nemcsak azon múlhat, hogy újra tudja-e pozícionálni önmagát a választók fejében, hanem azon, nyer-e magának más oldalról is szavazókat. Bizonyos értelemben neki a baloldalon kell kereskednie, vagy pedig vissza kell hódítania a Fideszhez vándorolt SZDSZ-szavazókat. Továbbá a Demszky-féle irányzat mellett szólhat az is, hogy szövetségeseit az „új nemzedékből” meríti. Ez a fiatal társaság az idősebb SZDSZ-alapítóknál már jobban érzi, hogy a Fidesz mit miért csinál. Generációs okokból erősebb riválisa lehet a Fidesz-nemzedéknek. Ők ebben a korszakban nőttek fel, és tudják, a Fideszt nem lehet megverni azzal, hogy pusztán a liberális értékek iránti elkötelezettségüket hangoztatják a Fidesz „elvtelenségével” szemben. Nem gondolom ugyanakkor, hogy az SZDSZ régi elitjétől meg kell szabadulni, hiszen ezek az emberek nagyon sokat tettek a magyar rendszerváltásért, magáért a pártért. Viszont nem biztos, hogy a továbbiakban nekik kell majd az első vonalban állniuk.
- A kétosztatúság erőltetésével egy időben nem kerül veszélybe a sokszínűség?
- A magyar történelemnek régi igénye, hogy két nagy párt legyen, és ezek váltogassák egymást. A XX. században számos ilyen kísérlet volt, a Fidesz szándékában ezek folytatását látom. A szándékot lehet elvileg vitatni. A Fidesz ezt a kérdést is úgy kezeli, hogy mindenáron meg akarja csinálni, számos eszközt vet be ennek érdekében, a többi párt pedig szemmel láthatólag nem tud ellenállni. Persze én sem gondolom, hogy ma a kétpártrendszer lenne a szerencsés, de a helyzet mégis csak az, hogy jelenleg két nagy mérvadó párt van. Lényegesebb kérdés, hogyan tudta ezt a Fidesz megcsinálni? Szerintem úgy, hogy teljesen más a gondolkodási logikája, a politikáról vallott felfogása. Akik ma a Fideszt csinálják a 90-es évek elején elmentek nyugat-európai pártokhoz és megnézték, hogyan kell felépíteni egy pártot. Ebből a szempontból elismerésre méltónak tartom, hogy egy politikai erő el tudja érni, amit akar, véghez tud vinni valamit. Az MSZP-SZDSZ-kormánnyal éppen az volt a gond, hogy kevés dolgot tudtak véghezvinni. Szerintem az egyetlen lehetséges stratégia azok számára, akik le akarják győzni a mostani koalíciót, ha felismerik, hogy pillanatnyilag a Fidesz diktál a magyar politikai közéletben, és ebből von le következtetéseket.
- Akkor ezek szerint a liberális tradíciónak lőttek Magyarországon?
- Az SZDSZ nemcsak liberális volt a rendszerváltáskor, hanem radikális is. Érdekes lesz megfigyelni például, hogy Demszkynél az MSZP-től való elhatárolódás antikommunista, vagy nem antikommunista retorikával párosul-e. Ha az SZDSZ középpárttá akar válni, nem nélkülözheti a retorikai elemeket. Ugyanakkor, ha körülnézünk Európában, azt látjuk, hogy a liberális pártok mindenütt nagyon picikék. Hogy az SZDSZ 20 százalék fölötti párt volt 90-ben, az egy irtózatosan nagy történelmi kivétel. Ezért biztatnám a pártot, próbáljon magyarázatot találni e „kivételes” teljesítményre. Sok olyan kérdés van, amit együtt kellene vizsgálnia a pártnak. Nem volna szabad elszakítani egymástól az értékek és az érdekek kérdését. Egy történelmi váltás következhetne be az SZDSZ-ben, ha olyan elnöke lenne, aki például erre a két dologra végre egyaránt figyelne. Demszkynek kifele azt kellene reprezentálnia, hogy a tartalmat és a formát hogyan lehet egységben tartani. Hogy az SZDSZ ne csupán szuperintellektusok gyülekezőhelye legyen, hanem gyakorlatias szemléletű politikusoké is. Itt lenne a nagy váltás.
- Miért nem látunk a Fidesznél olyat, mint a szabaddemokratáknál, hogy úgymond kiteregetik a szennyest ország-világ elé?
- A Fideszre mindig is az a jellemző, hogy nincsenek elszólásaik, humorérzékben nem túl eredetiek, és a tagjaik jobbára ugyanazt mondják. Az SZDSZ-nek nagyon nem állna jól, ha hirtelen minden tagja ugyanazt a retorikát használná. Egyébként ilyen szempontból nem könnyű Demszky helyzete, mivel neki egy meglehetősen öntörvényű pártban kell rendet tennie, és bizonyos értelemben a Fidesz-hatékonyságú modellt megvalósítania. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a magyar politikában Orbán Viktornak az SZDSZ részéről csak Demszky Gábor lehet az ellenfele. Az elmúlt 10 év alapján úgy látom, hogy tehetségben, hozzáértésben messze Demszky mutatja fel azokat az erényeket, amelyek esélyessé teszik a párbajra, ráadásul ő tényleg politikusnak gondolja magát és nem elsősorban értelmiséginek.
- A Fidesz úgy működik, mint egy jól szervezett hadsereg: nincs fraternalizálás, nincsenek gesztusok…
- Szerencsére én nem tartozom sem ebbe, sem más jól szervezett hadseregbe, és nyugodtan mondhatom a saját véleményemet. A gesztusokat magam is fontosnak tartanám, különösen most, amikor nagyon kiéleződtek az ellentétek, és felelevenednek a rossz történelmi klisék, mint például a népiek és az urbánusok zsigeri szembenállása. Az lenne kívánatos a magyar politikában, ha az egymással szembenálló táborok között ismét megindulna az érdemi kommunikáció. A párbeszéd hiánya az EU küszöbén teljesen értelmetlen és elfogadhatatlan, függetlenül attól, kinek a hibája.