Ruff Tibor
József, a termékeny ág

Mint arról a híradások beszámoltak, október 7-én, szombaton, palesztin csoportok földig lerombolták a bibliai József, Jákób fia sírját Nabluszban. A tizenkét pátriárka egyike emlékének meggyalázása a Palesztin Autonómia területén lévő városban azután történt, hogy az izraeli katonaság egységei kivonultak onnan. A palesztin tömeg a sír mellett álló jesivát (zsidó vallási felsőoktatási intézményt) is megtámadta. Imakönyveket, teológiai kommentárokat, tóratekercseket szaggattak szét, majd felgyújtották az épületet. A tóratekercsek megmentésére igyekvő Hillél Lieberman rabbit megölték. Azóta a sír helyén muszlim mecset építése kezdődött meg, arra hivatkozva, hogy az egy néhány száz éve elhunyt Juszuf nevű sejk sírja, s így valójában az iszlám szent helye. A palesztin vezetők felajánlották, hogy régészeti feltárással is ellenőrizzék ezt, és ha mégis a bibliai József sírjának bizonyul, lehetővé teszik a zsidók vallási célú látogatásait is, hiszen Józsefet ők is tisztelik. A sír nemcsak a zsidók egyik legszentebb helye volt eddig, de a kereszténység számára is kitüntetett hely.

Palesztin rendőrök sorfala Nabluszban, József pátriárjka sírja előtt. Alulmaradtak     Fotó: Reuters

A Biblia egyik legmegrendítőbb története, amely művészek és gondolkodók sokaságát inspirálta évezredeken át, Józsefnek és testvéreinek története, amely a Szentírás kronológiáját követve körülbelül 3900 évvel ezelőtt játszódott le. A Biblia beszámolója szerint Jákób, Istentől kapott nevén Izrael pátriárka kedvenc fia kora gyermekkorától kiemelkedett tizenegy testvére közül. Nemcsak azért, mert „rossz híreket vitt apjának testvéreiről”, hanem főként Jákob megkülönböztetett szeretete miatt, amellyel viseltetett iránta. Testvérei irigységét és gyűlöletét még fokozta, hogy Jákób igen díszesen öltöztette Józsefet, ahogyan őket nem; s minderre a koronát az tette fel, hogy József többször is olyat álmodott, amely jövőbeli uralmi pozícióját vetítette előre testvérei fölött.
Mindezek miatt a többiek egy alkalmas pillanatban egy kútba vetették a mezőn, hogy megöljék. Majd meggondolva magukat, eladták inkább rabszolgának egy ismáelita - azaz arab - karavánnak, akik Egyiptomba vitték, és ott adták tovább a fiatal fiút. Rendkívüli tehetsége mellett „az Úr is vele volt”, ezért hamarosan igen sikeressé lett gazdája házában. Fényesen induló „karrierjének” rágalmazás vetett véget: gazdájának, Potifárnak a felesége, miután nem tudta rávenni a vele létesítendő szexuális kapcsolatra, nemi erőszakkal vádolta meg, és József börtönbe került.
Innen az álmok megfejtésére való különleges, Istentől kapott képessége által szabadult, amikor a fáraónak különös álmai miatt szüksége volt erre. József megfejtette Egyiptom urának álmát, amely szerint hét bőségesen termő év után hét nyomorúságos év fog következni. A fáraó elismerte, hogy Józsefben „Isten szelleme” van, és rábízta Egyiptom egész gazdasági irányítását.
A nyomorúságos évek alatt Jákób fiai is rákényszerültek arra, hogy Egyiptomba, Józsefhez menjenek élelemért. Nem ismerték fel egyiptomi külsejű testvérüket, aki azonban őket igen. Kémkedéssel vádolta meg őket, majd feltételül szabta számukra, hogy hozzák el Benjámint, kisöccsét, akkor hisz nekik, egyiküket pedig addig visszatartja túszként.
Az idős Jákob nem akarta elengedni Benjámint, félve, hogy őt is elveszíti, de a szükség nagy úr: egy idő múlva beleegyezett. József gazdagon vendégül látta az őt még mindig fel nem ismerő testvéreit, akik ettől csak jobban megrémültek. Ezután azonban hamis vád alá helyezte Benjámint lopásért, hogy testvéreit végképp sarokba szorítsa: vissza akarja tartani Benjámint Egyiptomban. Ekkor azonban Júda, aki felelősséget vállalt Benjámin visszaviteléért apja előtt, előlépett, és felajánlotta, hogy ő marad örök rabszolgaságban testvére helyett, mert „ha most visszamegyek a te szolgádhoz, az én atyámhoz, és e fiú nem lesz velünk, mivelhogy annak lelke ennek lelkéhez van nőve, ha meglátja, hogy nincs meg a gyermek, meghal, s akkor a te szolgáid a te szolgádnak, a mi atyánknak ősz fejét búba borítva bocsátják alá a koporsóba.” (Mózes 1. könyve 44,30-31)
Ekkor József nem bírja tovább, olyan hangosan felsír, hogy még a fáraó házában is meghallják, és felfedi magát testvérei előtt. Megbocsát nekik, és Egyiptomban betöltött pozícióját felhasználva letelepíti őket az ország legtermékenyebb területén. Apja, Jákob elájul a megdöbbenéstől, amikor meghallja, hogy kedvenc fia él, és újra találkozhat vele. Tizenkét fia közül őt áldja meg legnagyobb áldásával.

A Messiás előképe

József története nemcsak a zsidóság számára kulcsfontosságú, hanem a keresztény írásmagyarázat is kezdettől fogva kiemelt szerepet tulajdonított neki, ugyanis a Megváltó egyik legnagyobb előképét látta benne. Az allegorikus magyarázat úgy tűnik, minden ponton egyezést mutat a keresztény üzenettel. Eszerint József és testvérei feszült viszonyát, amely az atya kivételező szeretetéből fakadt, a Jézus és kora zsidó vezetői közötti feszültségben láthatjuk beteljesedni. József gyilkos szándékkal történő kútba dobása Jézus megfeszítésének és eltemetésének, a kútból való kiemelés pedig feltámadásának előképe.
Ezek után a Megváltó is a pogányok (nem zsidó népek) közé kerül, mint József Egyiptomba, ahol a kezdeti súlyos üldöztetés után felemelkedik ugyan, ám közben nyomorúságba jutó testvérei számára már felismerhetetlen „egyiptomi”, azaz pogány öltözete, feleségei és tőlük származó gyermekei miatt. Végül azonban a keresztény allegorikus magyarázat szerint Krisztus visszatérésekor leveti magáról a személyiségét látszólag körülvevő pogány „lerakódásokat”, és eredeti mivoltában újra felismerhetővé válik testvérei, a zsidóság számára mint Messiás. Ekkor túlárad majd a megbocsátás és kiengesztelődés, mert kiderül, hogy mindez Isten akaratából történt, ahogyan József mondja testvéreinek: „És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradásotokért küldött el engem Isten tielőttetek (…). Az Isten küldött el engem tielőttetek, hogy műveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással. Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten…” (Mózes 1. könyve 45,5-8)
De nemcsak József személye, hanem sírja is szimbolikus jelentőséggel bír a kereszténység számára. Az Újszövetség ugyanis kifejezetten a „hit cselekedetének” ószövetségi példájaként állítja a keresztény hívők elé József saját temetésével kapcsolatos végrendeletét: „Hit által emlékezett meg élete végén József az Izrael fiainak kimeneteléről, és az ő teteméről rendelkezett” (Zsidókhoz írt levél 11,22). József ugyanis halála előtt elrendelte, hogy egyiptomi módra bebalzsamozott holttestét a kivonuláskor majd vigyék magukkal, és Izrael földjén temessék el. Ezzel éppen arról tett tanúságot, hogy hisz abban: Izrael népe birtokolni fogja az ígéret földjét.
A „hit cselekedetei” a kereszténység tanításának középponti és alapvető témája. A Pál apostol és Jakab - Jézus féltestvére - által kidolgozott felfogás szerint a jó cselekedeteknek két fajtája van: a „törvény cselekedetei” és a „hit cselekedetei”. A „törvény cselekedetei” nem teszik igaz emberré cselekvőjüket, mivel az ilyen ember az erkölcsi parancs megszegése után következő isteni büntetéstől való félelemből tesz jót, nem pedig saját szabad döntéséből. Ezzel szemben a „hit cselekedeteit” megtevő ember e tettei által igaz emberré válik, mert nem az Istentől való félelemből, hanem az Isten ígéreteibe vetett bizalomból cselekszik.
A fentebb idézett rész tehát, amikor Józsefnek az Izrael földjén való eltemettetésével kapcsolatos végrendelkezését említi, ezt a „hit cselekedetei” közé sorolja, amely az újszövetségi értelemben vett megigazulás alapja. József - többek között - ezzel a tettével már nemcsak a judaizmus elődjévé vált, hanem a keresztények szellemi ősévé is. Nabluszban - bibliai nevén: Sekhemben - található sírjának szimbolikus jelentősége ezért fontos, feldúlása pedig ezt a szimbolikus üzenetet is érinti.

Miért éppen Sekhemben?

Nablusz mai városa a bibliai Sekhem városon épült. Ennek a településnek a jelentősége és szimbolikus tartalma igen gazdag. Az atyai háztól, rokonságától és múltjától Isten parancsára, Istenbe vetett hite által végleg elszakadó, népe közül kivándorló Ábrahám első táborhelye ez az ígéret földjén, amely éppen a történelmi Izrael mértani közepe táján terül el. Itt kapja először azt az ígéretet Istenétől, hogy leszármazottaié lesz az egész ország - örökre. Itt építi első oltárát ennek az ígéretnek a jeléül.
Két nemzedékkel később Jákób is itt telepszik le tartósabban, miután hazatér hosszú száműzetéséből. Pénzért megveszi a területet, amelyen él, és itt ő is oltárt állít, amelyet Istenéről nevez el: „Isten, Izrael Istene”.
Rövidesen azonban súlyos incidensre került sor: a város kanaánita királyának fia megerőszakolja Jákób lányát, mire két fia, Simeon és Lévi kiirtják a város lakosságát. A kanaániták boszszújának veszélye miatt el kell költözniük, miután a családban lévő bálványokat megtérésük jeleként még a város mellett elássák. Jákób elhatárolja magát fiai tettétől, ők azonban húguk meggyalázására hivatkoznak.
A testvérek később ugyanitt legeltetik nyájaikat, amikor József keresésükre indul, hogy röviddel később a kútba taszítsák. A rabbinikus hagyomány éppen ebben látja annak szimbolikus okát, hogy Jákób később Józsefre hagyta Sekhemet: „Sekhemben temették el. Miért éppen Sekhemben? Rabbi Chama ben Chanina azt mondja: Sekhemből lopták el [tudniillik a testvérei], ezért vigyük vissza Sekhembe, amelyet elveszített!” (Szóta 13b)
Az Újszövetség is azon az állásponton van, hogy pénzen vásárolt sekhemi földterületét Jákób Józsefnek adta: „Megy vala azért [Jézus] Samáriának Sikár [=Sekhem] nevű városába, annak a teleknek [földterületnek] a szomszédjába, amelyet Jákób adott vala az ő fiának, Józsefnek” (János evangéliuma 4,5). Az Apostolok Cselekedeteiben pedig István, az első zsidókeresztény vértanú említi védőbeszédében, hogy mind a tizenkét pátriárka Sekhemben van eltemetve: „és elvitetének Sekhembe, és helyeztetének a sírba, melyet Ábrahám vett vala ezüstpénzen Emmórnak, a Sekhem atyjának fiaitól.”
Az Ószövetség is pontosan rögzíti ezeket az adatokat: „A József csontjait pedig, amelyeket felhoztak vala Izrael fiai Egyiptomból, eltemették Sekhemben, a mezőnek abban a részében, amelyet szerzett vala Jákób Hámornak, a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzén; és lőnek a József fiainak örökségévé” (Józsué könyve 24,32). József hit által tett végrendelete megvalósult.

A menedékváros

Sekhem története azonban itt nem ér véget. Mózes törvényei szerint ugyanis az ígéret földjére való bevonulás után Izrael népének hat menedékvárost kellett létrehoznia országukban. E városok funkciója az volt a Tóra parancsa értelmében, hogy azok az emberek, akik nem szándékosan, hanem véletlen folytán embert öltek, ide menekülhessenek a megölt rokonainak vérbosszúja elől. A törvény szerint nem hagyhatták el a menedékvárost egészen a főpap haláláig, utána nyugodtan hazaköltözhettek. (A szándékosan gyilkolókat azonban innen is ki kellett adni.) E cél érdekében a menedékvárosokat úgy választották ki, hogy Izrael bármely pontjáról hamar elérhetőek legyenek. A Jordántól keletre (ma túlnyomórészt Jordániához tartozik) még személyesen Mózes választott három várost: az északi részen Golánt, középtájt Rámóth-Gileádot, a déli részen pedig Becert. A Jordán nyugati oldalán Józsué vezetésével északon Kedest, a középső részen Sekhemet, délen pedig Hebront választották.
A menedékvárosok egyúttal a léviták, a Szentély szolgálatát ellátó törzs városai is voltak. Simeon és Lévi törzsét ugyanis maga Jákób zárta ki a föld örökléséből, mégpedig éppen a két testvér Sekhemben - húguk megerőszakolása miatt - rendezett vérfürdője miatt. E két törzs nem kapott tehát önálló földterületet, hanem Simeon a Júda törzsének területén, Lévi nemzetsége pedig az ország egész területén szétszórva kapott néhány várost. Ezek közé tartozott a hat menedékváros is, köztük Sekhem. A léviták egzisztenciálisan rendkívül bizonytalan helyzetben voltak: nem lévén ugyanis földjeik, kizárólag a nép által önkéntes alapon beadott tizedből élhettek, amelyet nem volt hatalmuk erővel behajtani. Ezért a Törvény rendszeresen a kiszolgáltatott társadalmi rétegekkel együtt említi őket: „A lévitát pedig, aki a te kapuidon belül van, ne hagyd el, mert nincsen néki része, sem öröksége veled. A harmadik esztendő végén vidd ki annak az esztendő termésének minden tizedét, és rakd le a kapuidba. És eljön a lévita (akinek nincsen része és öröksége teveled), és a jövevény, árva és özvegy, akik a te kapuidon belül vannak, és esznek és megelégesznek, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened a te kezednek minden munkájában, amelyet végzesz.” (Mózes 5. könyve 14,2-29)
De miért részletezem ezt? Mert így képet alkothatunk a hat menedékváros, köztük Sekhem egyedülállóan különleges hangulatáról a bibliai időkben. A város lakosságát ugyanis évszázadokon át kizárólag a vérbosszuló rokonoktól megmenekült, önhibájukon kívül embert ölt gyilkosok, és az Isten közvetlen szolgálatában álló, ám egzisztenciálisan is annál inkább Isten könyörületességére szoruló léviták alkották. A menekült gyilkosok nem hagyhatták el a várost, otthonaiktól, eredeti munkalehetőségeiktől, földjüktől távol kellett tölteniük akár évtizedeket is, az ő helyzetük sem volt éppen könnyű - de életben maradhattak, és Isten szolgáival együtt élhettek. Ezek a városok óriási erejű szimbolikus üzenetet hordoztak Izrael számára: Isten irgalmasságának, és az erre az irgalmasságra végsőkig rászorult életnek az üzenetét. Talán nem véletlen, hogy az üldözött Dávidot is egy menedékvárosban, Hebronban kiáltották ki először királlyá, és hét évig itt uralkodott. A keresztény írásmagyarázat méltán látja e városokban magának az egyháznak az előképeit. De a zsidó tradíció is kiemelt jelentőséget tulajdonít nekik. Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy József sírja éppen egy ilyen helyen nyugszik.
A hat lévita- és menedékváros, Izrael szent városai - az ország szellemi központjai Jeruzsálem után - közül ma már csupán egyetlen, a zsidó államtól szintén elvitatott Golán áll még izraeli ellenőrzés alatt. Hebron és Sekhem (Nablusz) a Palesztin Autonómia területén, Kedes romjai a libanoni határon, Rámóth-Gileád és Becer pedig jordán területen vannak.

Az áldás és az átok

Sekhem azonban még egy óriási jelentőségű bibliai esemény színhelye volt. A város két hegy közötti völgyben fekszik, valószínűleg innen kapta nevét is, a sekhem szó jelentése ugyanis: vállak. A két hegy neve: Garizim és Ebál. „Ezek álljanak fel a népnek megáldására a Garizim hegyén, mikor általmentek a Jordánon: Simeon, Lévi, Júda, Izsakhár, József és Benjámin. Ezek pedig az átkozásra álljanak fel az Ebál hegyén: Rúben, Gád, Áser, Zebulon, Dán és Nafthali. Szóljanak pedig a léviták, és ezt mondják az egész Izrael népének felszóval…” - és ez után hosszú felsorolás következik, amelyben a léviták a különböző bűnöket elkövető emberekre átkot mondanak ki mint Isten szolgái, az egész nép pedig ráfelelte: „Ámen!” (Mózes 5. könyve 27,11-26) Mózes e rendelkezésének hiánytalan beteljesítéséről a Józsué könyve számol be (8,30-35). A nép e közös szóbeli elkötelezésével lépett visszavonhatatlanul életbe a mózesi törvény rendszere Izrael életében. Sekhem, a léviták és a menekültek városa, az áldás és az átok két hegye között a völgyben fekszik. Ezen a helyen hívta össze Józsué Izrael első „országgyűlését”, és egyes tradíciók szerint az Isten jelenlétét hordozó Szent Sátor a szövetség ládájával szintén ezen a helyen állt először.
Itt kívánta tehát József „hit által”, hogy eltemessék. És itt rombolták le síremlékét három és fél ezer év múlva most annak, akit apja, Jákób legnagyobb áldásával áldott meg: „Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat. Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilasok: de mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákób Hatalmasának kezétől, onnan, Izrael pásztorától, kősziklájától. Atyád Istenétől, aki segítsen; a Mindenhatótól, aki megáldjon, az ég áldásaival onnan felülről, a mélység áldásaival, mely alant terül, az emlők és az anyaméh áldásaival. Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára!” (Mózes 1. könyve 49,22-26)
(A szerző teológus)