Izing Antal
A Tisza felkönyököl

A nyugalmat könnyű megszokni. A nyugalom gyanútlanná és óvatlanná tesz. Az ember, mint tudjuk, szívesen nyugodt. A halak is szeretik. Négy hónap halászati és horgászati tilalom után cselekedeteiket húsbavágó következmények nélkülinek érzik, könnyelműek. Például a csuka jöhet. Állkapcsa széles, megnyúlt és enyhén szólva gazdagon fogazott. A halál oka ilyenkor - a cián és a nehézfém okozta „véggel” ellentétben - természetes.

Horgászélmények. Halak vannak a Tiszában, de ez nem minden    Fotó: MTI

Emberi emlékek szerint gyanútlannak és óvatlannak lenni életbevágó következmények nélkül, maga a szabadság. Aki így él, és közben maga sem árt, valóban él. A legjobbakra számíthat.
A busák Kínából lettek „idecipelve”. Füstös Gábor tiszaörvényi lakos szerint az életet minden esetben tisztelni kell, akkor is, ha „behurcolt”. Idegenségük ténye a pusztítót nem menti fel. Most, hogy a busák, az idegenek pusztultak, legalábbis ezt engedte a Romániában megmérgezett Tisza Magyarországon látszani, egyesek mindjárt a természet rendteremtő erejét vélték benne felfedezni.
Pedig az ok prózai: a busa egyszerre nagyobb mennyiségű vizet nyel be, és sokkal gyakrabban, mert planktonokkal táplálkozik. Úszó szűrőmű. Zárt genetikai programja szerint a menekülési stratégiája közelgő baj esetére: amikor megérzi, szembefordul a vésszel, és megpróbál rajta áttörni. A cián levonultakor a „folt” mögött tiszta vizet sejtett. Azt, ami korábban természetes élőhelyként lett neki „megígérve”.

Nehézfémterhelés

A halász a hálójával szűri meg ugyanazt a vizet, például a Felső-Tiszán. Amit tesz, ahhoz nagyon ért. Különösen akkor, ha régi halászcsalád sarja. Hát hogyne könnyebbülne meg?! A megélhetéséről van szó. Az embercsaládok megélhetése a nagy folyók völgyében mindig is biztosabb volt. Nem mintha a virradattól alkonyatig való gürcölés nélkül ezt a létbiztonságérzést szavatolta volna bárki is, akár Milotán, Tiszaroffon vagy Algyőn, de a folyóvölgyben - hiszen a víz az élet - nagyobb eséllyel hozta meg gyümölcsét a kényszer szülte akarat. Ezt az esélyt csökkentették az árvizek, az elmúlt évtizedek különösebb nyilvánosságot sem kapott, csuszpájzos emlékű, csókolgatós békés egymás mellett élés jegyében elhallgatott mérgezései, e mostani ciánhullám és a nehézfémterhelés. (Mint megtudtam, nem helyes a „nehézfémszennyezés” meghatározás, mert következményei csak évek múlva lesznek felmérhetők a nehézfém akkumulálódási sajátosságai miatt. Eszerint a folyó terhelt, de a szennyezés még nem teljesedett be.)

Nincs kétség

Négy hónappal a ciánszennyezés után kivonul a tévéstáb a Tisza-partra. Halászt kell keresniük. Hiteles embert. Eddig jó. A halász hamarosan előkerül, és a kamera elé áll: „700 kiló harcsa, 150 kiló kecsege, ezt emeltük csak ma reggel!” Háttérben ártér. Aztán a következtetés, amit a narrátor akár a nézőre is bízhatna - legyen a néző uniós, ENSZ-es, román és ausztrál vagy magyar: „Hát ennyit arról, hogy a Tiszát eltemették, és itten arról regéltek, hogy nincs hal, és hogy kipusztult az élővilág.” Miután hasonló mértékű ciánszennyezés élő folyót még nem ért a világ ismert történelmében, nincs precedens, nincs modell. A tudósnak ez a baja. A tiszai halásznak pedig az, hogy ő nem várhat. A tiszai vendéglős vagy az, aki a melléképületből apartmant épített, szintén nem. A költségvető? Ő sem. Nem akar túl nagy bevételkiesést finanszírozni, 150 milliárdjába kerültek az eddigi katasztrófák.
Mindezek dacára - mármint, hogy várni itt senki nem akar -, még nem kell az „égvilágon semmi baj sincs” stratégiát és mutánsait választani.
Az ember szívesen nyugodt - írtuk az elején. Az ember, az érintett és átlagos „főemlős” legtöbb példánya a maga részéről boldog és bizakodó. Legyen is. Lássa igazolva akár a kérészekről szóló rövid híradást követő gondolatait, vagyis, hogy semmi baj. Ugyanis tíz éve nem volt már ilyen mérvű kérészvirágzás, mint most, pedig róluk, a kérészekről mondtunk ugye le februárban látványosan.
Következtetés: a Tisza ügyét valaki - például az a gonosz és nyughatatlan sajtó - már megint feltupírozta, valamilyen érdekből. Mivel egy ideje itt minden érdek anyagi, ez az érdek sem lehet más - folytatja a „főemlős”, jobbjában távkapcsolóval. Eltelik egy-két nap, s a felfújtság vádja itthon is hangot kap. Magyar emberként hozzászoktunk, hogy nem vagyunk skandinávok. Négy magyar férfi közéleti társalgása általában rezignált játszmaelemzés az asztalra képzelt sakktáblák fölött. A játszmákban minden manővert valamiféle fedőakciónak képzelünk, úgy gondoljuk: semmi sem az, ami.
A román sajtó, ha egyáltalán foglalkozik még a Tiszával, idéz a magyarból. A magyarok nyilatkozatait, a sajátjainkat fordítja magyar és globális környezetvédelmi érdekek, mellékesen morális minimumok ellen. (Miért morális? Mert a cián sejtméreg, a Tisza pedig élővíz.) Ellenfeleink igazolva látják persze a Magyarországon hallatszó hangok alapján korábbi állításukat, miszerint mi magyarok már megint túlzásokba estünk, és a következő lépésben már azt is bizonyítani fogják, hogy a magyar halak tényleg hajlamosak a náthára. Illusztráció: nyurgaponty, szájában lázmérővel.
A fogások felpörögtek, akár a szerző. Mint azt a halak cselekedeteit vázoló részben mondottuk, a gyanútlan halat könnyebb „megakasztani”. Zsinórral és horoggal megfogni.
Ami pedig a kérészek idei, tíz éve nem látott szaporulatát illeti: hurrá! De nincs annyi fogyasztójuk, mint amennyi volt. A kérészt ugyanis a hal eszi. Leginkább a halosztály tok alakú kecsegéje. Kevesebb kecsege, több kérész.
Semmi sem indokolhatja - beleértve a fogási eredményeket, a költségvetés helyzetét -, hogy a Tiszának hátat fordítsunk. A Tisza védelme és regenerálódásának tudományos alapokon nyugvó, szervezett, tehát nem magánakciókra szorítkozó biztosítása különben sem pusztán magyar érdek. Aki látta Nagybányán, a mérgezés romániai helyszínén azt a szájba lökött földhányást, amit gátnak mertek nevezni, annak nem lehet semmi kétsége.

A kóródi kút

A kereskedelmi televízió Tiszáról szóló egyik műsorában Tiszakóród polgármestere keresetlenül mondja: a terhelés után kutat fúratott, és tett még néhány kényszerintézkedést. Pesten azt mondták, gyűjtse a számlákat. Egy fillér sem jutott még el hozzájuk. (De sebaj! - mondom én, a távkapcsolót szorongató apolitikus nézőke, akinek fogalma sincs semmiről -, aki akkor annyit tud, hogy virágzik a kérész, és hal is van bőven, mondottuk: egyetlen reggel akár hetesszáz kiló harcsa is akadhat.) Gönczy János kormánybiztos, természetes vízi halász a politikai konfliktus keresésének szándéka nélkül ugyanabban a műsorban halkan és komolyan jegyzi meg: jogaik vannak, pénzük még nincs.
Saját következtetésem: a Tisza menti régiók, a szomszédos falvak, a Tisza révén rokon ágazatok, a kötődő szakmák elkülönült rétegei annál jobban összevesznek egymással, minél később és minél kevesebb pénz jut el hozzájuk. Nem babkonzerv gúlában, nem miniszter konflison, nem takaró bálákban, hanem pénz.
Összefogásról szerintem már most sem lehet beszélni. Sokkal inkább közönyről és némi kis széthúzásról. Ha minden a régiben marad, és később valami minimális, jól semmiképpen el nem osztható juttatás egymás ellen fordítja a nép jogutódját, vagyis a polgári lakosságot, akkor vége mindennek. Akkor nem csak a víznek kell a mérgezést kihevernie, mert akkor vége a tiszai magyarok szövetségének is. Arra sincs garancia, hogy a történtek nem ismétlődnek meg.
A Tisza azután már nem e halványzöld bolygó európai részének legnagyobb vitalitású, legszínesebb folyóját jelenti majd - mert az! Hanem egy csökkenő horderejű, unalmas politikai vitát a sok közül, amit mindenki elkíván majd.
Februárban, aztán áprilisban és most is megkérdeztem a Tiszán, hogy akad-e olyan horgász, aki az éves engedély hétezer forintos díját inkább nem fizeti be, tekintve, hogy a folyó mérgezett. Hittek benne: ilyen nem lesz. Hiszen nem túl derekas dolog épp a bajban nem fizetni. Rendes években a hétezer forint többszöröse fogható ki, még akkor is, ha a hal pikkelyszürke, 400 forintos kilónkénti árával számolunk, vagy a saját fogyasztással. Volt nem fizető horgász a cián évében, és lesz is. De ha ők nem hajlandók némi kis áldozatra, akkor ki? De ha e horgász azt látja, hogy a Tisza magasról, a „Nagy Elosztóból” nem érdekel senkit olyannyira, hogy mondjuk a Kóródokon már ott legyen az a nyomorult pénz, amiből a kútfúrók ki lettek fizetve, akkor ők miért lennének másképp?

Felszíni rablás

Füstös Gábor csónakja a nagy melegben kiszáradt, a réseken pedig víz szivárgott a csónak aljába. Kimeri a vizet.
- Mit lehet vele csinálni? Ki kell az alját szurkolni?
- Ki kell cserélni a palánkot - néz fel a stégre.
A csónak orrában Gyuri, mi Zolival a középső helyen. Füstös hátul a kormánynál. Egymással szemben ülünk. A csónakmotorhoz növényi olajat használ. Az lebomlik a vízben. Az ásványi olaj nem. Ha jól értem, a növényi kenőanyag literje négyszer drágább az ásványinál! Miért? Miért azt sújtja a fogyasztói ár, aki tisztességes kíván lenni? Józsi bácsi ezek után persze, hogy nem fizet a cián évében.
Gyuri katonatiszt, Zoli jó barát, Füstös márciustól a Miniszterelnöki Hivatal Tisza-Szamos Kormánybiztosi Iroda szakértője. Zolinak kis háza van Dinnyésháton. Jó dolgában jár oda. Füstöst a ragadozó halak horgászatáról írott könyvei, a Magyar Horgászban megjelent cikkei révén ismeri. Zoli javasolta, hogy Füstöst keressük.
Füstös háza mellett lakályos „nyári konyha”. Az előtérben tejes láda, benne nyurgaponty ivadékai. A vízben levegőztető. Helyben vagyunk - gondolom a láda mellől fölegyenesedve. Füstös öt évesnél nem idősebb gyereke bogárral a tenyerén határoz:
- Bodobács - aztán lefújja.
- Kócsag - kiáltom a csónakban később.
- Szürke gém - hűtenek le.
Füstös a csónak alját nézi. Beszélgetni a motor zajától úgysem lehet. Megyünk a 6-os öblítő, a Rücskös vizén, és szerintem a kormányos arra gondol, hogy mennyire semmit, de semmit nem mondhat nekünk ez a sötét víz, a parti erdők zöldje, az emberek arcán visszatükröződő aggodalom. Szóval mindaz, amiért jöttünk. A vízfenék élővilága. A felszínen - ahol megállunk - rucaöröm és békaszőlő. A csónak orra áll a nádban. A felszínen kis rablások.
Ami a nehézfémterhelést illeti: nem minden sót old a víz. Nem mindegy, hogy az oldatlan szemcsék - amelyek a Tiszába kerültek, és amelyekre a jövőben is számítani lehet -, mekkora méretűek voltak. Ha nagyok, akkor szépen megültek a Tiszabecs utáni folyószakaszon. Ott lép a „Sáros” folyó Magyarországra, 1920. június 4-e óta. Milota, Tiszacsécse, az ukrajnai Vári, Tiszakóród és Szatmárcseke. Ha nagyobb szemcsék voltak, e falvak alatt ülepedtek. Ha kisebb méretű szemcsék voltak, akkor azokat a folyó vize akár a teljes mederszakaszon szétkenhette. Ha így van, akkor a terhelés nem lépte, nem fogja átlépni a határértéket, esetleg „csak” a Felső-Tiszán, hiszen nem kizárt, hogy a víztesthez kötődve utazó nagyobb szemcsék már „odafenn” megálltak, míg a kicsiknek „lejjebb” szólt a jegyük. Akár a negyedik országig.
A ciánról: nem tudhatja senki, hogy a durva beavatkozást szenvedett medervilág és folyóvölgy élete mikor és hogyan, milyen áron konszolidálódik majd. A legyintés - a Tisza kiheveri - felelőtlen. Akkor is, ha a Tisza kiheveri.

A túlélő halak társasága

A halgazdálkodásban például többféle társadalmi természetű „nyomás” együttléte mellett kell újratelepíteni, mindenek fölé helyezve a „megkérdezett” folyó ökológiai szempontjait. Vagyis a folyó válaszát, amit a hozzáértőknek értelmezniük, azután hitelesíttetniük, megismertetniük és komolyan vétetniük kell. (A vérrel-verejtékkel lecsapolt Kis-Balaton példája is mutatja, hogy menynyire „meleg a pite”, ha az ember ökológiai rendszerekkel machinál, úgyszólván humánközpontúan.)
A túlélő halak társasága megoszlik. Egy részük a szennyezetlen és kedves holtágakból úszott vissza a sodorba. Már ez is bizonyítja, hogy a holtágak nemcsak gyönyörűek, nemcsak lenyűgöző állomásai a Tiszának, ennek a pusztán vonuló hatalmas életerőnek, hanem új szerepet is kaptak arra az esetre, ha egyik szomszédnál valaki kontinentális alapon ciánt vizel. Tekintet merev, közben és mindig keres valamit - így írták le szerencsétlen pueblók a gyarmatosító fehér embert.
A holtágba bele lehet menekülni, és beleszületve írmagnak lehet benne megmaradni. Élnek a visszaúszottak, az áradás levonultával érkező új fiúk, és akik az áradásnak köszönhetik életüket, élnek a megúszottak, a fenékre lapulók, az iszapba fúródottak, az előre menekülők, a kritikus napokban jó irányba úszók, és a betelepítettek. De nem tudni még, hogy generatív szerveik milyen mértékben károsodtak. Képesek lesznek-e genetikailag egészséges egyedek létrehozására. Ha helyettük másfélék születnek, azok vajon milyenek lesznek? Ha megváltoznak, akkor minden megváltozik? Utódaik vajon alkalmasak lesznek-e az életre, vagy sem? Milyen élet lesz az? Tudnak-e olyan gyorsan és olyan irányba változni, mint amilyet a változó életfeltételek kívánnak? A kérdést nemhogy megválaszolni, de feltenni sem tudom rendesen. Minthogy azt sem tudom sokakkal együtt, hogy hogyan számolják át a kárt forintba, mennyibe kerül egy alga ma, mennyibe jövőre, mennyibe egy elpusztult balin, s mi az ára egy „genetikailag szennyezett”, de élve maradt tavi békának, ami áprilisban párzik, lárvái pedig szeptemberre alakulnak át.
És azt sem tudom, hogy ki fog itt rendet tenni.
Azt sem tudom, hogy a megkérdőjelezett végösszeg után ki fog fizetni. A hétköznapokban a szenynyező fizet. De ez a szennyező nem hétköznapi.
Jung (1875-1961) írja, hogy az ember még nem tudja, hogy a nagy haladást ugyanolyan hanyatlás egyenlíti ki.
„Még fogalma sincs arról, mit jelent lélektől megfosztott természetben élni.”
Hímek és nőstények erős hangja nélkül, a tökéletes csöndben.

Bodobács

Ha figyelembe vesszük a nehézfémterhelés akkumulációs idejét és a Tiszában, a Tiszán és a Tisza mellett élő lények szaporodási ciklusát - szúnyognál 3-5 nap, halak egy részénél 3-5 év, akkor máris 2005-ben vagyunk. (És nem számoltuk még a csónakkölcsönző vállalkozó szaporodási ciklusát - körülbelül 15 év. Füstös vicce. Vicc ez egyáltalán?)
Öt év alatt egy bodobácsot megismerő 5 éves gyerekből 10 éves gyerek lesz. Ami engem illet ez az egész ügy semmi másért nem érdekel. A XXI. századi, gyerekkorú utóddal bíró környezetvédőről pedig úgy gondolom, a legnagyobb realista. Tudja ugyan, hogy aminek elébe akar állni, az megállíthatatlan. Amiért erről gondolkodik, az tiszteletet érdemlő kényszer. Az ilyen ember egészséges egoista, időhúzó, aki időt akar nyerni az övéinek és magának. Kedvelem az ilyesféle egoizmust, mert óhatatlanul terjed ki „személyi hatálya” mindenkire.
Ezek a Tiszán élő emberek egyedül hagyva semmire sem mennek. A Tiszát folyamatosan figyelniük kell, az ismert összes eszközzel és több ponton mellételepedve minden módon vizsgálni. De nem úgy ám, ezt ők tudják a legjobban, hogy néha leengednek egy vödröt valami hídról, aztán felhúzzák. Úgy kell lennie, ahogy ők akarják. A beteg, akiről egyszer már kiállították a halotti anyakönyvi kivonatot, mindent megérdemel.