Pál Imre
Intelligens játékosokra van szükség
Interjú Skaliczki Lászlóval, a Dunaferr kézilabdacsapatának edzőjével

Skaliczki László az egyik legsikeresebb magyar edző. Négy évvel ezelőtt - megtörve Veszprém egyeduralmát - bajnokságot nyert Szeged férfi kéziseivel. A csongrádi megyeszékhely csapatával a Bajnokok Ligájában sem vallott szégyent, mégsem maradhatott sokáig a Tisza-parti alakulatnál. De az idő őt igazolta. A tavalyi bajnokságot az a Dunaferr csapata nyerte, aki bejutott a Kupagyőztesek Európa-kupájának a döntőjébe. Nemrég Szegeden járt, mert a magyar férfi kézilabda válogatott Norvégiával játszott világbajnoki selejtezőn ki-ki mérkőzést. Lapunk munkatársa itt beszélgetett vele.

Skaliczki László    Fotó: Pál Imre

- Négy évvel ezelőtt Szegeden bajnoki címet nyertél a Pick-Szegeddel, aztán rá másfél évvel elmentél a városból. De amit itt addig csináltál, az nagyon szimpatikus volt. Most újra bajnoki címig vezettél egy újabb csapatot, sőt a KEK döntőig is eljutottatok. Mesélj kérlek az idáig eltelt két és fél évről!
- Igen, pontosan ’98 márciusában mentem el innen. Utána nagyon megtisztelő feladatot kaptam, az akkori szövetségi kapitány megkért, segítsek neki a válogatottnál, mellette otthonomban, Békéscsabán a helyi NB I-es csapatnál vállaltam mindennapos szakmai munkát. Így az idényből visszamaradt három-négy hónapot nagyon jól kitöltöttem, és úgy érzem, azokon a dolgokon, amik itt voltak, sikerült túltennem magam. A következő évben Tiszavasvári csapatával sikerült megnyernünk az NB I/B-t. A nagy kihívás a Dunaferr ajánlata volt, ahol komoly feltételei voltak a szakmai munkának, és szerintem olyan embert kerestek, aki már valahol bizonyított. A vezetésben, a csapat körül, mindenki akarta a sikert. Tudom, magasra tettük a mércét…
- Milyen érzés visszatérni Szegedre? Látni, sokan ismernek, kezet fognak veled, az emberek tegeznek, emlékeznek rád, pedig hát talán mondhatjuk, hogy nem a legnagyobb békében mentél el Szegedről. De az élet és a sikerek mégis téged igazoltak…
- Ezt így nem hegyezném ki. Abban a helyzetben én elfogadtam a döntést. Nagyon szerettem ezen a helyen élni, itt lettem ismert játékos, itt kaptam diplomát, az élettől nagyon sok tapasztalatot, úgyhogy mindmáig a kedvenc városom Szeged. Nagyon jólesik az itteniek szeretete, igyekeztem is mindig, hogy erre rászolgáljak.
- A magyar válogatott nem jutott ki a következő két világversenyre (olimpia, világbajnokság). A szakember szemével nézve hogyan látod a sportág hazai helyzetét?
- A „liftezés” mindig is jellemző volt a magyarokra. Az elért eredmények mögött gyakran nagy üresjáratok voltak, és sajnos azok a problémák ütköznek ki, amik a magyar kézilabdára jellemzők. Mindenki aratni szeretne, vetni pedig kevesen. Sokan, akik a szakágban dolgoznak, inkább eredménycentrikusak, mintsem jó kézilabdát csinálnának. A hangsúlyt az utánpótlás-nevelésre kellene helyezni, de azok a nevelési eszközök, amelyekkel ezt a mostani generációt meg lehetne fogni, hiányosak. Nyugat-Európában vannak erre sikeres példák, elég, ha csak Franciaországot, Spanyolországot vagy akár Svédországot említem. Nálunk is lehetne így, csak egy nyugodt, alkotó légkört kellene biztosítani, hogy az erre alkalmas szakemberek megtalálják a tehetségeket - de erre, azt hiszem, egyre kevesebb az idő. Vagy azért, mert ezeket a trénereket nem tudjuk megfizetni, és nyilván potom pénz miatt nem maradnak ott a pályán, vagy azért, mert nem tudjuk a sportolóinkat menedzselni, és ugye a pénz kérdése őket is érinti. A másik pedig a fatalitás: Ezek az utolsó pillanatok, ezek az utolsó másodpercekben bekapott gólok! Ebben van valami fatalitás.
- Úgy tudom, te sokáig matek-fizika szakos tanárként tanítottál. Ez edzőként mennyit jelent neked?
- Sokat. Az emberi oldala a munkámnak az ötven százaléka. Az edzősködést Újkígyóson - ahol általános iskolában is tanítottam - az utánpótlásnál kezdtem. Ott sikerült beoltatni magam az alkotással, a kézilabda szeretetével, a sportág iránti alázattal. Nagyon fontosnak tartom a játékosokkal való kommunikációt, hogy az érzelemvilágukat megfelelően tudjam egy nagy célért - a győzelemért - mozgósítani, és hogy erre minden körülmények között számíthassak. Ehhez olyan közösséget kell találni, ahol az egyéneket folyamatos motiváció alatt lehet tartani. Ezt 14 év tanárkodás tapasztalata mondatja velem. Emellett, valamilyen szinten mindenféleképpen szakmai elöljáró vagyok, de mindig figyelembe veszem a csapat véleményét is, igaz, a felelősség inkább az én vállamat nyomja. Fontos, hogy egy adott helyzetben ők is érezzék: ugyanazokért a dolgokért küzdünk. Ehhez nyilván nagyon intelligens és érzelmileg is intelligens játékosokra van szükség, akik képesek a célokért tűzbe menni, azokat magukévá tenni. Tehát valahogy olyanformán, mintha ők fogalmazták volna meg. Ez az edzői pályám ars poeticája. Nem hiszem, hogy énnálam van a bölcsek köve szakmai vonalon, mindenesetre igyekszem a legjobb tudásom szerint végezni a feladataimat. Jól érzem magam ebben a közegben, és szeretem azt, amit csinálok. Ha van is, hogy az ember egy picit mélyponton van, és ahogy mondtad, egyszer fenn, egyszer lent, akkor is ez a hit, amely megtart.
- A televízió által is közvetített KEK-döntő visszavágóján majdnem sikerült a „lehetetlen”, és ha nincs a hathatós bírói segítség, valószínűleg ma titeket ünnepelünk kupagyőztesként. Mégis, ott, a mérkőzés után te azt nyilatkoztad, szégyellnetek kell ezt az eredményt...
- Igen. Maximalista vagyok. A maximalizmus és a jó értelemben vett agresszivitás mindig jellemző volt rám. Én nem tudtam elfogadni bizonyos helyzetekben olyat, hogy ha van egy lépés, és ott van az orrunk előtt, és a siker csak egy „orrhosszon” múlik, mégsem jön össze. Azt gondolom, engem mindig ez vitt előre.
- Mit vársz a következő évtől? Tervek, célok?
- Még egyéves szerződésem köt a klubhoz. A Bajnokok Ligájában a nyolc közé szeretnénk jutni. Sok tapasztalatot tudnánk szerezni, és ez tovább segítené a csapatot a megfelelő eredmények elérésében.