Hetek - IV. évfolyam, 25. szám, 2000. június 17

„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” - a világtörténelem legfurcsább miniszterelnöki programbeszéde hangzott el hatvan éve, 1940. május 13-án az angol képviselőházban. A beszéd riasztó szavai mégsem félelmet keltettek Angliában, hanem reménységet; a történelme során talán legveszélyeztetettebb helyzetbe kerülő Nagy-Britanniában ezek a szavak a kijózanodást és a háborúban végső győzelemig vezető erőfeszítésekre való felhívást jelentették. Az angol nép számára világossá vált, hogy meg kell védeniük otthonaikat, szabadságukat, az emberi élet méltóságát és szabadságát a világtörténelem legpusztítóbb hatalmával, a náci Németországgal szemben.

Churchill egy veterántalálkozón azokkal a katonákkal, akikkel együtt szolgált Dél-Afrikában. Megbecsülte a régi bajtársakat

Az a 66 éves politikus, aki ekkor Anglia miniszterelnöke lett, úgy tűnt, már túlhaladt pályafutása meghatározó állomásain, hosszú évek képviselőségével, több miniszterséggel a háta mögött. A történelemből azonban tudjuk: Churchill életének „legfényesebb órája” éppen ekkor érkezett el. Politikusi pályája során Churchill fő célja volt a miniszterelnökség elérése, ám a harmincas évek végén a szóba jöhető kormányfők között már nem nagyon emlegették az idősödő politikust. Régi álma akkor valósult meg, mikor már maga sem számított rá. A feladat, a villámháborúk sorát megnyerő Németország megállítása emberfeletti próbának tűnt, de Churchill úgy érezte: erre a pillanatra született. 1940-től a háború végéig hihetetlen munkabírással küzdött: csak orvosa tudta, hogy három infarktuson esett át, ám nem merte Churchillnek megmondani, hogy le ne törje a kedvét. A békeidőben sokszor kissé esetlennek tűnő politikus egymaga lett a Hitler-ellenes szövetség kitalálója, szervezője, működtetője és motorja.

Szirénhangok Berlinből

Winston Leonard Spencer Churchill attól a Chamberlaintől vette át a kormányrudat, akinek harmincas évekbeli békepolitikájának kudarcát az ekkor kibontakozó európai háború jelentette.
Hitler tudatosan vezette félre az európai demokráciák általa kisstílűnek tartott politikusait. Látta, hogy kora brit politikusaiból hiányzik a világhódító John Bull ereje, a régi kalózok és puritán hadvezérek leszármazottai helyére - a U.S. News & World Report Churchill pályafutását méltató írása szavaival - „békés, szűklátókörű marhakereskedők” léptek.
Az angol politikusokat elbűvölte Hitler barátságos stílusa. A Führer Mozart kamarazenéjének hallgatása közben fejtegette terveit vendégeinek az európai békéről és biztonságról. Húsz évvel az első világháború után Európa csak a béke üzenetének a hangját akarta meghallani, és az erről szóló kórust a nyilvánosság előtt Hitler mesterien dirigálta. A kancellár csak saját tábornokainak beszélt valódi terveiről: Németország felfegyverzéséről, az új élettér meghódításáról és germanizálásáról.
A hagyományosan józan angol politikusok elvesztették realitásérzéküket, miközben tudtukon kívül Hitler forgatókönyvéhez asszisztáltak. A német külpolitika tudatosan törekedett a versailles-i békeszerződés felszámolására, és az e békerendszerért felelősséget érző angol politikusok számára a német igények kiszolgálása az új európai biztonsági rendszer kimunkálását jelentette. Chamberlain meg volt győződve arról, hogy ő Európa új, nagylelkű „békecsinálója”.
A nagy angol békevágy kerékkötőjének Churchill számított. Chamberlain, aki az újabb és újabb tanácskozásokon a németeknek tett engedményeket békepolitikája sikereként mutatta be, kénytelen volt szembenézni Churchill makacs kritikájával. A Csehszlovákia feldarabolásához vezető müncheni konferenciáról hazaérkező Chamberlain az őt fogadó lelkes és ünneplő tömeg előtt a repülőtéren boldogan lobogtatta meg a „tartós békét garantáló” egyezményt. Churchill válasza erre az volt, hogy a megállapodással annyit sikerült elérni, hogy Hitler nem egyben, hanem részletekben fogja csillapítani hódítói étvágyát. Utólag úgy tűnik, hogy 1938-ban egyetlen józan politikus maradt a békemámorban úszó Angliában: Winston Churchill. A kijózanodás órája azonban fájdalmasan eljött Európa és a Brit Birodalom számára.

Huszártisztből pénzügyminiszter

Ki volt az az ember, akit sokan a demokrácia utolsó hőseként tartanak számon, és aki az ezredfordulón Nagy-Britanniában megtartott szavazáson a történelmi személyiségek között Shakespeare és Newton társaságában a legnépszerűbbnek bizonyult? Már életében legendák övezték keménykalapjával és elmaradhatatlan szivarjával; a róla szóló anekdotákat, szellemes mondásait, híres beszédeit a mai napig idézik; plakátok, fényképek mutatják be hol az angolok szívének oly kedves buldogként, hol vagány gengszterpózban.
Az angol főúri családból származó ifjú Churchill neveltetése nagyrészt az angol úri családok esetében szokásos kollégiumokban zajlott - változó sikerrel. Az egyik kollégiumban majdnem véresre verték az engedetlen gyermeket, máshol évekig járt újra egy-egy osztályt. Középfokú tanulmányait később az egyik angol úriemberképzőben, a Harrow Schoolban fejezte be. Az iskola mottójában is megfogalmazott szándéka, hogy az odajárók jó sáfáraivá váljanak Isten ajándékainak. Nem eredménytelenül: az iskola ma már arra büszke, hogy hét miniszterelnököt adott Angliának. Ez a szemlélet és az itt is megtanult alkotó életmód bizonyára a német légitámadások válságos napjaiban is segítségére volt Churchillnek, aki később - a háború alatt is - szívesen visszalátogatott volt iskolája ünnepeire.
Apja felélte a család vagyonát, így korai halála után Churchill nem is gondolhatott arra, hogy Cambridge-be, vagy Oxfordba jelentkezzen, holott a kor elit politikusai számára ez szinte elengedhetetlen volt. Egyedüli választási lehetőségként a sandhursti katonai akadémiára jelentkezett, de ott sem a tekintélyes tengerészethez került, hanem csak a lovassághoz: a 4. számú huszárezred kötelékébe osztották be.
A képzésbeli hátrány később előnyére vált: ismereteit autodidakta módon, érdeklődése által szabott irányban, maga szerezte meg. Churchill gondolkodása nem az akadémiai tantárgyak által szabott úton csiszolódott simára, hanem maga vágott rendet az ismeretek sűrűjében. Ez későbbi politikai pályáján is jellemző maradt: hajlamos volt a meglepő, de belülről inspirált döntésekre.
Ekkor alakult ki Churchill eszménye is egy olyan angol birodalomról, amely arra hivatott, hogy a civilizációt és kultúrát világszerte megjelenítse, amelynek alapja az emberek szabadsága, összetartó ereje az igazság, jogszerűség és a hűség. Bár politikai meggyőződése később többször is változott, ezekhez az elvekhez mindig ragaszkodott.
A katonai akadémia után hol katonaként, hol tudósítóként bukkant fel a brit birodalom különböző válságövezeteiben. Ismert tudósítóvá vált és politikusi pályája is lendületet vett, miután a búr háborúban fogságba esett, de kalandos úton megszökött. A szökés Angliában nemzeti hőssé avatta Churchillt, aki ezt a népszerűséget rögtön ki is használta. Elindult a választásokon a Konzervatív Párt színeiben, és 1900-ban, 26 évesen bekerült a parlamentbe.
1904-ben átült a dinamizmusához jobban illő Liberális Pártba, ahol újdonsült párttársai kezdetben gyanakodva tekintettek az arisztokrata fiatalemberre, ám hamarosan befogadták a furcsa jövevényt, sőt a parlamentben az első sorba ültették, Lloyd George miniszterelnök közelébe.
Churchill politikusi pályája fordulatosan alakult kezdettől fogva: nagy sikerek és nagy bukások váltották egymást. Szociális reformerként a társadalombiztosítás egyik bevezetője volt, belügyminiszterként viszont a munkássztrájk erőszakos leverőjeként lett ismert. Az első világháborúban az Admiralitás első lordjaként egy kalandos akció, a később meghiúsuló Gallipoli-félszigeti expedíció szervezőjéből hadianyag-ellátási miniszter lett, majd hadügyminiszterként a bolsevik Oroszország ellen szervezte az intervenciót.
A húszas években a Liberális Párt bukását követően Churchill visszatért a Konzervatív Pártba, ahol újabb bukás várt rá. Pénzügyminiszterként egyik intézkedése, az aranyalapokhoz való visszatérés válságot robbantott ki. Bukott politikusként 53 évesen, úgy tűnt, a pályája véget ért. Bár továbbra is parlamenti képviselő, de már nem befolyásos posztok várományosa.
Nem maradt tétlen ekkor sem: könyveket írt az első világháborúról, Marlborough herceg életéről, saját ifjúkoráról. Képeket festett - nem sejtve, hogy jövőbeli fő ellensége, Adolf Hitler szintén ezzel tölti idejét, miközben karrierje fellendülését várja. Írói, újságírói jövedelméből Londontól délre egy gyönyörű völgyben vásárolt egy házat, a Chartwell House-t, amit saját tervei alapján és kikapcsolódásként részben saját keze munkájával épített át.
A harmincas években a konzervatív Churchill saját pártjának legfőbb kritikusa, akit néhai társai, a liberálisok sem kedvelnek, a Munkáspárt számára pedig egyenesen ő a legfőbb ellenfél.
Bár a második világháborúval Churchill életének új szakasza kezdődött el, csalóka lenne, ha az életmű egyik részének nagyszerűsége miatt lekicsinyelnénk a megelőző szakaszt, mintha Churchillt „csak” a második világháború viszonylatában lehetne szemlélni. Ő nem egy Claudius, aki azért kapja kézbe a birodalom irányítását, mert éppen arra járt. A harmincas évekbeli kasszandrai szerepe, kiállása tette hihetővé azt, hogy ő az az ember, aki képes a nácizmus feltartóztatására.

A zseniális stratéga

1940. május 10-étől Churchill lett Anglia miniszterelnöke. Több nagy sikerű beszédében fogalmazta meg célját, ami az egész országot felrázta: megalkuvás nélküli védekezés a zsarnoki támadással szemben. A Hitler által lebecsült, elpuhult demokráciák békeszerető polgárai Churchill meggyőződése szerint győztes hősökké válnak, ha meg kell védeniük szabadságukat, életüket és hazájukat. A hitleri nácizmust Churchill a keresztény civilizáció ellen intézett legszörnyűbb barbár támadásnak látta, így szemében a honvédő háború a civilizált világ védelmévé is magasztosult.
Churchill szilárd kiállása valóban az európai civilizáció megmentését jelentette. Franciaország bekebelezése és megalázása után az „Európa-erődöt” meghódító Hitler nem akart rögtön Nagy-Britannia ellen fordulni. Különféle csatornákon keresztül békeajánlatokkal kereste Churchillt. Az angliai politikai élet jeleseinek jó része, sőt a királyi család egyes tagjai is hajlottak volna a békére. Sőt, a többség ismét a béke mellett volt. Ebben a pillanatban tett nyilatkozatot a pápa is a „béke megőrzésének fontossága” mellett.
Churchill azonban hajthatatlan maradt: tudta, hogy abban a pillanatban rajta áll a kontinens sorsa; a békekötés egy sötét korszak kezdetét jelentené az emberiség számára, annak a helyzetnek a konzerválását, amikor egész Európa Hitlerrel szövetséges vagy általa elfoglalt fasiszta és náci befolyás alatt álló országokból áll.
Háborús miniszterelnökként több, addig kellőképpen ki nem aknázott képességét tudta kamatoztatni: politikai gondolkodó, aki világosan látja és megfogalmazza a háború lényegét és célját; szónok, aki felrázza a csüggedésből és a sokkból népét; katonai stratéga, akinek gondolatmenete meghatározza a háború menetét; a háborús adminisztráció vezetője, aki végig figyelme alatt tartja a működő hadigépezetet.
Az angliai légi csatával kezdődött a stratégiai harc Churchill és Hitler között. Churchill zseniális stratégiai húzásaival maga szabta meg a háború kereteit, amiből Hitlernek nem sikerült kivonnia magát. Az egyiptomi front megnyitásával, a görögországi és jugoszláviai akciókkal sikerült elérnie azt, hogy Hitler kénytelen legyen erői megosztására, és így további tervei halasztására kényszerült. Ezt az időt Churchill a szövetségesi rendszer kiépítésére használta fel.
Tisztában volt azzal, hogy Nagy-Britannia képtelen egyedül a háború megnyerésére, az Egyesült Államok bevonása viszont lehetetlennek tűnt. Az első világháború utáni békekötés a wilsoni békeelvek megcsúfolását jelentette, ezért Amerikában megerősödött a különállásra való törekvés. Churchill egyik fő törekvése az volt, hogy Washingtont Nagy-Britannia szövetségesévé tegye. Amikor ez sikerült, az Atlanti Charta aláírása után tartott istentiszteleten Churchill feljegyezte, hogy meghatódva énekelte a két ország közös történetét jelentő puritán zsoltárokat.
Miután Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Churchill tisztában volt azzal, hogy Nagy-Britanniának szövetségre kell lépnie azzal az ellenséggel, aki ellen egykor még ő vezette az intervenciós hadműveleteket. Attól a pillanattól kezdve, hogy létrejött a Nagy-Britannia, Szovjetunió és Egyesült Államok közötti szövetség, eldőlt a háború végső kimenetele.
Az Atlanti Chartát elfogadó országok kijelentették, hogy a nácizmus végső vereségéig küzdenek, a háború után szavatolják a határok megváltozhatatlanságát és azt, hogy a győztes hatalmak biztosítják a legyőzöttek számára a döntést, milyen társadalmi rendszerben kívánnak élni. A bosszút elvetve a szövetségesek célja nem a német nép megalázása, hanem egy gyilkos eszmerendszer megszüntetése lett. Az Atlanti Charta alapja lett a háború utáni békerendszernek, sőt a NATO létrehozása is ezen az észak-atlanti gondolaton nyugodott.
A civilizáció megvédése komoly áldozatokkal járt. Az egyik ilyen, Churchill számára külön fájdalmas áldozat Nagy-Britannia világhatalmi szerepének elvesztése volt, miután a második világháborúban nagyobb áldozatot vállaló két nagyhatalom lett az új világrendszer két pólusává. Nagy-Britannia másodrendű hatalommá vált, és a háború utáni években Churchill is részt vállalt a brit birodalom átalakításában.
Éleslátása ekkor sem hagyta cserben. Alig egy évvel a békekötés után híres fultoni beszédében felhívta a figyelmet a Szovjetunió terjeszkedésére és a „vasfüggöny” leereszkedésére Európa két része között. Bár sokan Nyugaton is túlzásnak tartották a beszédet, amely a „hidegháború” kezdetét jelentette, ma már látható, hogy Churchill helyzetértékelése ekkor is helytálló volt.
Churchill, aki méltatói szerint hosszú élete során több életet élt le, a háború után még miniszterelnökként, majd később a külpolitika nagy tekintélyű alakjaként szolgálta hazáját. Harmincöt éve, 91 éves korában hunyt el.

Egy különös találkozó

A szónokként és íróként is oly termékeny Churchill ritkán beszélt vallási kérdésekről a nyilvánosság előtt. Érdekes, és eddig nem publikált adalékkal szolgált Churchill életrajzához a világhírű prédikátor, Billy Graham 1997-ben megjelent önéletrajzi kötete (Just as I Am, 235-237. oldal). Graham ebben leírja, 1954-ben Churchill meghívására találkozott Londonban az akkor második miniszterelnökségét töltő idős politikussal.
A húszpercesre tervezett, ám jóval hosszabbra nyúlt négyszemközti beszélgetésen Churchill először arról faggatta az evangélistát, hogy mi a titka, amivel képes volt megtölteni 100 ezer emberrel a Wembley-stadiont. „Még ha Marilyn Monroe-t hozatnám is el Amerikából, alig hiszem hogy ketten meg tudnánk tölteni a Wembleyt” - élcelődött Churchill. Graham elmondta, hogy meggyőződése szerint Krisztus evangéliuma és a Bibliából közvetlenül hirdetett prédikáció vonzza ilyen tömegben az embereket. Churchill - aki még újságíróként egy Dél-Afrikában írt könyvében leírta, hogy szerinte a Szentírás szövegét Isten inspirálta - nem lepődött meg Graham válaszán. Elmondta, hogy számára a világ állapota szinte kilátástalannak tűnik: „Nézzen ide - mondta az asztalon heverő újságokra mutatva - ezek nem szólnak másról, mint gyilkosságokról, háborúkról, és arról, hogy mire készülnek a kommunisták.” Churchill borúlátóan hozzátette: „Meg kell mondanom önnek, nem látok reményt a világ számára”.
A beszélgetés során a miniszterelnök váratlanul megkérdezte Billy Grahamtől: „Én reményvesztett ember vagyok. Vajon önnek valóban van reménysége?” Mivel előtte a világ lesújtó állapotáról beszélgettek, Graham visszakérdezett, hogy a személyes sorsára érti-e Churchill a kérdést. „Igen, őszintén szólva sokat gondolkodom a megváltásról” - válaszolta Churchill. Billy Graham könyvében leírja, hogy ezt követően beszélt arról, miként készített Isten megmentést a világ és az emberek számára, valamint a jövőre vonatkozó szándékáról is. Graham szerint Churchill gondterhelt tekintete felderült, amikor Krisztus visszajöveteléről beszélt. A találkozó végén Churchill elfogadta, hogy az evangélista személyesen imádkozzon érte. Billy Graham leírja, hogy megígérte Churchillnek: találkozójukról a politikus életében nem beszél. Az ígéretet betartotta, olyannyira, hogy még Churchill 1965-ben bekövetkezett halála után is 32 évet várt a közzététellel. (Morvay Péter)