Földvári Katalin
Diktatúrák, dalok, demokráciák beszélgetés Bródy Jánossal

A dal az egyik legősibb kommunikációs forma. Fotó: Somorjai

- Ön szerint milyen világban élünk?
- Intoleráns világban. Nagy kérdés, hogy mit lehet csinálnia annak, aki demokratának érzi magát, hogy lehet-e az intoleranciával szemben toleránsan viselkedni. C. G. Jung szerint az emberi társadalmak néhány százaléka mindig az abnormalitás határán lebeg, és labilis lelkiállapotban él. Ha a társadalom normális, és rend van, akkor ők azért ehhez a rendhez valamilyen módon alkalmazkodnak. A baj akkor van, ha a társadalom egészében a harmónia megbomlik, és sokan elvesztik a talajt a lábuk alól. A demokráciában, demokratikus úton létrejöhet a diktatúra. A történelem tehát azt tanítja, hogy csak egy bizonyos határig lehet tolerálni az intoleranciát.
- A dalai révén nagyjából követhető, hogy mikor mit gondolt. Mennyire volt tudatos a kezdet?
- Nem készültem művészi pályára, azt kerestem, hogy hol a helyem a társadalomban, mi az a kihívás, aminek meg kell felelni, és erre próbáltam a lehetőség szerint a legjobb választ adni.
Szakképzetségemet tekintve villamosmérnök vagyok. 1964-ben kezdtem járni az egyetemre, de ugyanebben az időszakban kerültem be az Illés zenekarba is. A Bercsényi színpadán léptünk fel: szombat-vasárnap össztánc. Eleinte csak a máshol nem hallható angol-amerikai számokat játszottuk. De egy idő után valószínűleg túlléptünk a ránk szabott feladaton, vagyis érdekesebb dalokat írtunk annál, hogy csak úgy egyszerűen táncoljanak rá, kezdtek megjelenni a székek a színpad előtt. A táncolni vágyók duzzogtak egy darabig, de aztán beletörődtek. És miután elkezdtek minket hallgatni, egyre több olyan dalt írtunk, amit már érdemes volt hallgatni.
- Miről szólt akkor a dal?
- Abban az időben a politika felhatalmazva érezte magát arra, hogy művészeti és kulturális kérdésekben döntsön, csalhatatlannak és mindenhatónak gondolta magát. Azt, hogy ezek a dalok jelentenek valamit, a környezet tudatosította bennem, leginkább az ellenérdekelt felek. Olyasmiről szóltak, amit nem tartottak feltétlenül beilleszthetőnek az akkori rendszer kulturális életébe. Így történt, hogy különös jelentősége lett annak, amit csináltunk. Néha úgy érzem, hogy ma megint kezdi csalhatatlannak és mindenhatónak tartani magát a politika. Ezt én rossznak tartom, de csak átmeneti állapotnak.
- Átmeneti??
- Bízom a demokráciában, és bízom a józan észben. De hát mi lenne, ha már ebben sem bíznék.
- Hol az átmenet a mai és az akkori zenék között?
- A dal az egyik legősibb kommunikációs forma. Hajlok arra a gondolatra, hogy amikor még semmi nem létezett, amikor még tohu és bohu volt a föld, a zenének már akkor is szerepe volt. Az énekelt szöveg nagyon megragad az emberi lélekben és tudatban, mivel a dallam és a szöveg egymást erősíti. Gondoljuk csak meg: a gyerekek, amikor elkezdenek ismerkedni azzal a társadalmi környezettel, amibe beleszülettek, mondókákat és dalocskákat kezdenek el tanulni, és nagyon érdekes, hogy igen idős emberek, akik másra már alig emlékeznek, ezeket a dalocskákat még mindig kívülről fújják. A dalok mindenféle emberi közösségben rendkívül fontos információhordozó közlési módok. Ezért azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy miről szól a dal. A társadalmi környezet meghatározó hangulatát, gondolkodásmódját javíthatjuk vagy ronthatjuk vele. Ez ma is érvényesül, még akkor is, ha valaki ezt nem tudja, vagy nem vállalja, ha úgymond „nem szól semmiről”. Még ha nem is akar, akkor is szól valamiről, a cél talán csupán annyi, hogy jól érezzük magunkat. Megpróbálja a közönséget közösséggé teremteni, és ez is egy funkció. Ma is van olyan zene, ami egész egyszerűen az önkifejezés szabadságának a határait próbálgatja. A dalok többsége egyértelműen funkcionális, az a szerepe, hogy táncolni lehessen rá. A fiatal generációnak mindig többletenergiája van, amit valahol le kell vezetnie. Ennek az alkalmazott formája ma a diszkó, a techno, a lényeg a ritmus, a lüktetés a cél. Én olyan dalokat írok, ahol a szöveg is fontos, és nem bánom, ha nem táncol rá senki.
- Látom, szereti következetesen végigvezetni egy-egy gondolat fonalát. Nem készült soha tanárnak?
- De, voltam tanár, a színművészeti főiskolán tanítottam, vagyis inkább megpróbáltam a fiatal színészjelölteknek elmondani, hogy miről szól a színpad, ha a zene is megjelenik. Egy-két évig tartott, aztán valahogy elmúlt. Nem vagyok jó tanár, mert nincsen egységes rendszer abban, amit elgondolok, tehát nem vagyok beleilleszthető egy állandó tanmenetbe. De ha valaki kíváncsi rá, hogy mit gondolok, annak szívesen elmondom - ha érdekli.
- A fiatal kollégáit például érdekli? Kihasználják a lehetőséget, ha alkalmuk van kérdezni?
- Általában a fiatal generáció úgy közelíti meg a régieket, hogy „mondd el a titkát, hogy lehet sikeresnek lenni”. És nagyon nehezen értik meg, hogy ilyen titok nincs. Nem az a cél, hogy sikeressé váljunk, a zenélés célja az öröm, amit az ember zenélés közben érez. Ha kiderül, hogy képes ezt az örömöt másoknak is átadni, akkor kezd megvalósulni az, amit sikernek neveznek. De nem lehet úgy átadni valamit, amit az ember maga nem érez. Tehát az a fontos, hogy olyan zenét játsszon, amivel azonosulni tud, ami a szívéből jön, ahogy szokták mondani. Ha valamit rossz tendenciának tartok a mai zenében, az az, hogy elkezdték üzleti alapon szervezni a működését, és már nem a művész által létrehozott produkciót akarják forgalomba hozni, hanem az üzleti szféra elképzeli, hogy milyen áru lenne kelendő, és megkeresi hozzá azokat a művészgyanús fiatalokat, akik legyártják az általa kívánt terméket. Így az érvényesülés kedvéért mások által megrendelt zenét játszik, valószínűleg nem akkora örömmel, mintha a saját zenéjét játszaná. Lehet, hogy kicsit pragmatikusan hangzik, de azt kell mondanom, hogy a hosszú távú életstratégiának sokkal jobban megfelel, hogyha az ember igyekszik azonos maradni önmagával, mert ez az, amit a legkönnyebben tud hosszú időn keresztül érvényesíteni. Én alapvetően annak köszönhetem, hogy ma a közönség által jól ismert személyiség vagyok, hogy énekes lettem, holott nem rendelkezem azokkal az adottságokkal, amik engem erre felhatalmaznának. De születtek olyan dalok, amiket úgy éreztem, hogy elő kell adni. Mások nem akarták, én meg úgy döntöttem, hogy ezek fontos dalok, és elkezdtem énekelni őket. És kiderült, hogy nem baj, hogy nincs annyira hangom, és nem tudok énekelni. Természetesen, amit az ember közönség előtt előad, mindig szerep, és nem feltétlenül azonos azzal, aki előadja. A közönség olyannak szeret meg, amilyennek fent lát a színpadon. Ha ez csak egy szerep, fájdalmas előadás után a szerepről „leválni”. Nyilvánvalóan előnyben van az, aki saját maga írja a saját szerepét, és nem okoz nehézséget visszatalálni önmagához, amikor lejön a színpadról.
- Jelent-e plusz örömet olyan előadókkal fellépni, akik hasonlóképpen önmagukat adják?
- Jelent, persze, ettől az egész előadásnak nagyon barátságos hatása lesz, amit valószínűleg a közönség is érzékel.