Életemben először vagyok ebben az országban, pontosabban Washington D. C.-ben, tehát
még tart nálam a fogyasztói kultusz első sokkhatása. Otthon (Magyarországon - a
szerk.) az ember kevéssé tudja elképzelni, hogy tényleg van olyan hely, ahol az
emberek nem moziban, koncerten, kávéházban, pikniken vagy bármilyen egyéb módon töltik
a szabadidejük nagy részét, hanem csakis a shoppingolással, s az átlagos műveltségi
szint is nagyjából ennek megfelelően alakul. Az „amerikai álom” - „american
dream” - megvalósítására törekszenek az itteniek (szép ház, szép feleség, szép
kocsi), illetve, ha ez megvan, akkor a meglévőt akarják fokozni, a társadalmi normáknak
megfelelően. Persze kérdés, vajon egy mesterségesen keltett pulzálás váltja-e ki
ezt, vagy az adott feltételek között ez a dolgok természetes rendje. Ugyanis azt látom,
ha valaki szerves részévé szeretne válni az amerikai társadalomnak, akkor szinte
elkerülhetetlenül belekerül egy mókuskerékbe, amelyben egyik elért szint sem
jelenthet végállomást.
Aki itt él, annak a vásárlás a hobbija, mivel kéthetente átlag 1000 dollár fölött
keres, és ehhez képest az árak nagyon alacsonyak. Pontosabban: sok a Duna Plaza méretű
áruház, amely tele van akciós cuccokkal, ahol a 20 dolláros Adidas pólót 9,90-ért
megkapod, csak kicsit keresgélni kell a kiakasztott áruk között. Itt olyan a feeling,
hogy muszáj valamit venned - az is igaz, hogy potom pénzért nagyon márkás cuccokat
kapsz -, mert csak akkor nyugszol meg. Ahol a barátnők, barátok elmennek kicsit
shoppingolni, mert unatkoznak. Illetve mert a meccs csak később kezdődik. Én egy olyan
környéken lakom, ahol nagyon sok hatalmas áruház van egy nyolcsávos út mentén. Ide
csak kocsival tudsz eljutni, mivel a távolságok óriásiak. Éppen ezért az autó az
itteni életvitel elengedhetetlen tartozéka, így vásárláskor az emberek nagy tételekben
gondolkodnak: még bélyegből vagy egyéb apróságokból sem tudsz egyet venni, mert jórészt
12 darabos kiszerelésben kapható minden.
A munka mindenki számára biztosított, aki akar és tud is keményen dolgozni. Itt a
munkájáért jobb fizetést kap, mint bárhol másutt a világon, de mégsem annyit, hogy
abból a társadalmi elvárásoknak megfelelő életnívót tudja hozni. Akadnak persze
olyan kevesek, akik tudatosan megállnak egy elért szinten, s megpróbálják élvezni is
az élet kellemesebb oldalait, úgy mint család, utazás stb. Vagy pedig hippik módjára
elvegetálnak a segélyekből, és egész jól elvannak.
Aztán ott vannak a yuppik, a társadalmi középosztály derékhada, többnyire
karrieristák, akik rendre képezik magukat, sokat dolgoznak, mert látnak fantáziát
abban, hogy egy magasabb „kasztba” be tudjanak kerülni. Náluk teljesen természetes
a 4-5 szobás, összkomfortos, 2 garázsos, kertes zöldövezeti ház 2-3 autóval. Az
ingatlan részleteit vagy bérleti díját havonta könnyedén kifizeti a család, és
mindenük megvan.
Ez az osztály a legtagoltabb, mindig van egy újabb kihívás, egy újabb szint, amit „el
kell érniük”. (Idetartoznak az ápolónők, rendőrök, katonák, orvosok, ügyvédek
stb.) Ez mindenki számára reális lehetőség, akinek van munkavállalási engedélyt
jelentő „green card”-ja (zöld kártyája). Dolgozhatsz e nélkül is, feketén, de
akkor a lehetőségeid nagyon korlátozottak.
Az emberek, ahol lehet, másodállást vállalnak, vagy rendre túlóráznak, amiért
jobban megfizetik őket (ez a „workaholic”, magyarul a „munkaholizmus” jelensége).
A plusz munka mindenkinek megéri anyagilag, tehát az idő itt tényleg pénz, mindenki
nagyon beosztja az idejét, és ez láthatóan a családi kapcsolatok rovására megy. Az
embereknek mindennek ellenére csak nagyon kevés tulajdonuk van, mert többnyire adóspirálba
kerülnek, miután mindent kölcsönre vesznek meg. Így szinte az egész társadalom a pénzintézetek
tulajdona. A „Credit history” rendszere pontosan számon tartja, mikor mit vásároltál
a hitelkártyádról, és egyéb számláidat mikor egyenlítetted ki. Ha időben
visszafizetsz mindent, akkor kapsz újabb kölcsönt, ha késel vagy nem fizetsz, akkor
felejtsd el a kölcsön szót is. Persze megnézik azt is, hogy mennyit adózol, és egy
bizonyos limit fölött állnak csak veled szóba.
Aztán akadnak „gazdagok és hatalmasak” is, akik pénzelik a politikai kampányokat,
és gyártják a híreket.
Íme dióhéjban a jóléti társadalom, ahol semmit sem kapsz ingyen, de megfizetik a
munkádat. Ahol mindent tudnak rólad, s ha nem tetszik a rendszer, tüntethetsz a Fehér
Ház előtt (a kutya sem foglalkozik veled, ez már a demokrácia megszokott velejárója).
Ahol az emberi jogok tiszteletének ugyan óriási kultusza van, a gyakorlatban viszont
csak a pénzben kifejezhető érték számít. Itt nem az a fontos, hogy te ki vagy,
milyen az intellektusod, hanem az, hogy mennyi pénzt keresel, mekkora a pénzben
kifejezhető értéked. Kevésbé depressziósak az emberek, mint nálunk, az utcán a
vadidegenek lazán eldumálgatnak egymással, de ha bejelentkezés nélkül mész el az
ismerősödhöz, az nem fog beengedni, hanem kihívja a rendőrséget zaklatás miatt.
Kétségtelen, hogy ez a nemzet bibliai alapokon épült fel, amiből mára csak a jólét
maradt, meg a maga nemében egyedülálló demokrácia - annak minden haszonélvezőjével
és kárvallottjával együtt. A legsúlyosabb áldozatnak a számtalan szétzilálódott
család tekinthető, melyeknek tagjai manapság jóformán csak e-maileken keresztül érintkeznek.
Üdvözlettel: Újvári Zsolt