Hetek - IV. évfolyam, 19. szám, 2000. május 06

A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény megszületésétől egészen az Apostoli Szentszékkel kötött 1997-es megállapodásig az összes magyar egyház életét ugyanazok a valamennyiükre egyaránt érvényes, általános normák szabályozták. Ebben a polgári, felekezeti jogegyenlőségre alapozott rendszerben alapvető fordulatot hozott a vatikáni paktum. A legnagyobb egyház kiemelésre került a többi közül, és a finanszírozás, az oktatás, az állammal való kapcsolattartás területén különleges elbánásban részesült. A paktum messze túlmutat az egykor államosított katolikus ingatlanok sorsának rendezése kérdésén, ezért szokták azt konkordátumként emlegetni. Vele közjogi megalapozást nyert az általános érvényű szabályozást felváltó paktumpolitika és a rendies viszonyokhoz visszakanyarodó szabályozási technika.

A vatikáni paktumot 1998 őszén, illetve decemberében újabb paktumok követték: mintájára a kormány különmegállapodásokat kötött a zsidó, a református, az evangélikus, a szerb-ortodox és a baptista felekezetekkel. A különalkuk eredményeként létrejött az állammal „szerződéses viszonyban álló”, valamint a vele „szerződéses viszonyban nem álló” egyházak kategóriája. Idő kérdése volt csak, hogy e két kategória elkülönítését a kormányzat mikor tölti fel további, a jogi különbségtételt elmélyítő tartalommal.
Ez az aktus ezen a héten látványosan bekövetkezett. A vámtörvény módosításáról szóló törvény záró rendelkezései közé bújtatott áfatörvény-módosítás ugyanis az adóvisszatérítés bizonyos eseteit már csak a „kormánnyal megállapodást kötött” egyházak részére teszi lehetővé. (Hasonló elv tűnt fel a felsőoktatási törvény módosítására beterjesztett javaslatban is a fenntartási és fejlesztési támogatások területén.) Az áfa-diszkrimináció parlamenti megszavazása újabb jelentős lépés a vallási jogegyenlőség felszámolása területén. A kormány becsületére legyen mondva, hogy egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy nyíltan erre törekszik.
1998 őszén maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette ki, hogy „a mostani polgári kormány nem tartja kielégítőnek, pontosnak és méltányosnak az egyházakra vonatkozó szövegezését jó néhány törvénynek, mert sajátos módon a magyar jogrendszer nem tesz különbséget a történelmi egyházak és más vallási közösségek között, szemben az európai tradíció számunkra mérvadó más példáival. Szeretnénk a magyar jogrendszernek ezt a hiányosságát pótolni…”
A vallásügyi törvény rendi irányú visszamódosítása iránti mesterkedésekben is ez a kormányzati cél tükröződik. Szókimondásban egyébként Kövér László leköszönő titokügyi miniszter sem marad el főnöke mögött, hiszen a Nemzetbiztonsági Hivatal nemrég megjelent évkönyve az új vallási szervezetek terjedését, növekedését a legjelentősebb nemzetbiztonsági kockázatok között láttatja (ellenük tehát nyilván fel kell lépni).
Ennyire arcátlanul utoljára a Horthy-korszakban közelítettek a vallási kisebbségekhez. Hála egyes Fidesz-vezetők szókimondásának, a történészeknek a Fidesz-kormányzás értékeléséhez nem kell majd különösebben elmélyült kutatásokat folytatniuk. A kormányzat és koalíciója „egészpályás letámadási” lendületét látva nyilvánvaló, hogy a diszkriminatív intézkedést továbbiak követhetik majd: a még létező azonos jogok újracsoportosítása az említett két egyházi kategória mentén és ezzel a felekezetek közötti különbségtétel rendszerének kiépítése.
Így „polgári” kormányunk mégiscsak eljut az 1848-as 12 pont polgári és vallási jogegyenlőséget követelő passzusához. Igaz, hátramenetben, a jogegyenlőség vívmányainak felszámolásával, azaz újra aktuálissá téve az egykori követelést. Van még Alkotmányunk?